Jonas Jonasson: Az embernél nincs ostobább lény a Földön

Jonas Jonasson svéd író szeptember végén Kúnos László fordításában megjelent új regénye, A próféta és a hülye a jól bevált jonassoni sémára épül: a főszereplők, Petra, a végítélet napját megjövendölő asztrofizikus és Johan, a félkegyelmű szakácszseni személyes bosszúvágyból kiindulva országokon átívelő kalandokban vesznek részt. A könyv központi témája a korrupció, amelynek nyomában a Svédországból Olaszországon egy NER-t idéző fiktív banánköztársaságig jutnak el, miközben lépten-nyomon a világ vezető politikusaiba botlanak.

A próféta és a hülye Svédországban nyáron jelent meg, egyidejűleg hangoskönyvben is kiadták, méghozzá egy népszerű svéd színész tolmácsolásában. Milyen fogadtatása volt a regénynek, milyen visszajelzéseket kapott eddig?

Pár hete volt az éves könyvvásáron dedikálásom Göteborgban, ami eltérően az olyan szakmai könyvvásároktól, mint a frankfurti, egy igazi népünnep Svédországban. Már két nappal a dedikálásom előtt besurrantam, hogy körülnézzek, de egy olvasó elkapott, és onnantól nem volt menekvés. Nagyon jól fogadták a könyvet az olvasók és a kritikusok is. Egy ideig első helyen szerepeltem a legnagyobb könyvesbolthálózat sikerlistáján, összesítésben „csak” harmadik volt a könyv. Változnak az idők, mert most már több hangoskönyvet adtunk el, mint papírkönyvet. A „hangom” Stefan Sauk volt, aki fantasztikusan adta elő a történetet.

Rá kellett jönnöm, hogy egyre több olvasó választ könyv helyett hangoskönyvet, amit munkába menet is meg tud hallgatni, viszont nem feltétlenül kedvenc szerzőre, műfajra vagy témára keres rá, hanem a kedvenc hangjára. Stefan Sauk akkora sztár Svédországban, hogy biztosra veszem: plusz olvasókat szerzett nekem.

Első regénye, A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt a legnagyobb sikere eddig, egy interjúban azonban azt nyilatkozta, hogy A próféta és a hülye a legkedvesebb könyve.

Igen, Allan Karlsson sikerét semmi sem múlhatja felül. Viszont éppen néhány hete kaptam meg emailben a második könyvem, Az analfabéta, aki tudott számolni hollywoodi mozi még nem kivégzett kéziratát. Elolvastam és azt mondtam magamnak, „Ez igen. Ez is nagyon jó könyv lett.” Úgyhogy a 100 éves ember mellett inkább két kedvencem van, A próféta és a hülye meg Az analfabéta, aki tudott számolni.

A próféta és a hülye története úgy kezdődik, hogy megismerjük a hülyét, aki a megörökölt tizenkét szobás luxusház feléért cserébe kap egy lakókocsit a bátyjától, amivel a másik lakókocsiban éppen magát felakasztani készülő próféta lányt legurítja a dombon. Hogyan alakult ki A próféta és a hülye cselekménye? Mi volt a kiindulópont, az első gondolat belőle?

Az írási folyamat elején párhuzamosan cikáznak a gondolataim. A 100 éves ember az eddigi legpocsékabb évszázadról szól (bár könnyen lehet, hogy ez a mostani alulmúlja majd azt is), és azt gondoltam, hogy ha emlékeztetjük magunkat, milyen hibákat követtünk el a múltban, talán nem követjük el őket újra. Aztán eladtam abból a könyvből több mint 11 millió példányt, és a világ egy fikarcnyit sem lett jobb hely tőle, úgyhogy valószínűleg túl nagy ráhatásom nincs a dologra.
Aztán jött a második könyvem. Mivel egy harminc éve Dél-Afrikában élő barátom miatt viszonylag sok időt töltök ott, rájöttem, hogy az emberiség két legbutább találmánya találkozott náluk a 80-as években: a népirtás a tömegpusztító fegyverekkel.

Megvolt az új témám, ami az Édes a Bosszú Részvénytársasághoz jó kiindulópont volt, szilárd alap a szólásszabadság, a művészi szabadság stb. témájához, és,

mondhatni, az egész könyv a globális korrupcióval foglalkozik, ami meglátásom szerint a lehető legnagyobb ellensége a demokráciának és a pénzügyi fejlődésnek.

Összefoglalva, az elképzelésem az volt, hogy a korrupciót a saját írói stílusommal mutatom be furcsa karakterek segítségével, akik eléggé egysíkúak is – hangsúlyozom: szándékosan. Ugyanis amikor egy egysíkú szereplő találkozik egy másik egysíkú szereplővel, és alapvetően mindketten különcök, akkor az elkezd működni.

A korrupció mint téma A próféta és a hülye esetében adott volt. Petra karakterén, aki a világvége hírnöke, elég sokat dolgoztam: ne legyen túl nevetséges, de a dátum kiszámítása valamennyire állja meg a helyét, ne valami totális baromság legyen. A hülyeség inkább Johan karakterén keresztül képviselteti magát. Aztán jött a komolyabb mondanivaló, a többi szereplő, ekkor végbemegy valami a fejemben és kezd összeállni a cselekmény.

A történetet a közelmúltban akartam elhelyezni, akárcsak a 100 éves ember folytatását, úgyhogy 10 évvel visszatekertem az időt, ami azért volt jó, mert még Barack Obama volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, és nem Donald Trump. Trumpot nem lehet tovább fokozni.

Mesélte, hogy egy barátja szokta mondani, hogy „nem ismerek senkit, aki annyit nevetne magán, mint te”. Most, miközben mesél a könyveiről, folyamatosan kuncog. Ön szerint mit hidal át a humor, és mire lehet használni mint eszközt?

Az izraeli szerző, Amos Oz sok más mellett írt egy rövidke könyvet, az volt a címe, hogy Hogyan gyógyítsunk meg egy fanatikust? Ha jól emlékszem, abban azt írta, hogy a politikusoknak két dologra lenne nagyon nagy szükségük: humorra, és hogy képesek legyenek kívülről szemlélni önmagukat. Ha lenne rá lehetőség, hogy a politikusoknak legyen humoruk és önkritikájuk, egész más lenne minden. Amikor évekkel ezelőtt a 100 éves ember egyik dialógusát írtam, az valahogy úgy hangzott, hogy Allan Karlsson, a 100 éves ember azt mondja:

– Bármelyik politikai konfliktus megoldható lenne azzal, ha a két vezetőt egy üveg vodkával betennénk egy szobába.
– Tényleg? – kérdezi a barátja. – Úgy érted, hogy akár az izraeli–palesztin konfliktus is megoldódhatna egy üveg vodkával?
Erre Allan: – Hm, ebben a bizonyos esetben talán több mint egy üveg kellene.

Úgyhogy talán bennem is van egy kicsi Amos Ozból!

Visszatérve a humorra: Dél-Koreában nagyon népszerűek a könyveim, és egyszer egy ottani újságíró elrepült egészen Gotland szigetéig, ahol akkor éltem. Miután elmesélte, hogy én vagyok az első számú szerző Dél-Koreában, megkérdezte, hogy „Ön szerint, Mr. Jonasson, a humora tipikus svéd humor?” Picit gondolkoztam és azt mondtam neki, „Nem azt mondta az előbb, hogy a humorom No. 1. a hazájában?” Akkor rájöttem, hogy a humor a legglobálisabb dolog, amink van, kultúrától, mindentől függetlenül. Talán csak a humor képes megmenteni a bolygót!

A nemrégiben lezajlott svéd választások idején felerősödtek a migrációellenes erők, a nacionalista Svéd Demokraták pártja minden eddiginél nagyobb arányban fogja képviseltetni magát a parlamentben. Magyarországon hasonlóan alakult a helyzet áprilisban, a Mi Hazánk radikális szélsőjobboldali párt bejutott a parlamentbe. Mit gondol erről a hullámról és hogyan befolyásolja ez a migrációs kérdést Európában?

Természetesen aggódom. Ha visszamegyünk 10-12 évet az időben a szíriai menekültválságig, Svédország, Németország felelősséget vállalt, és most ezt a párbeszédet nagyon hiányolom a svéd migrációs politikában. Ha az összes európai ország mind ugyanezt tenné, megoszthatnánk a felelősséget, és egyik országnak sem kellene túl sok embert túl rövid idő alatt befogadnia.

Nem mondom, hogy simán megy a beilleszkedés, nagyon különböző kultúrák ütköznek, de ha egy kormányzat okos, akkor azt mondja, hogy a 15 éves marokkói heroinista fiúk Svédországba jövetele nem jó, mert ők nyilván bűnözni fognak, hogy pénzhez jussanak. De heroin nélkül miért ne jöhetne? Nem tudjuk szimplán kimondani, hogy ez egy összetett dolog? Nem lehet igent vagy nemet mondani a migrációra.

A Svéd Demokraták pártja egyrészt a túl naiv politikai hozzáállás („felelősséggel tartozunk minden ideérkező menekültért”), a migráció körüli gondok letagadása miatt erősödik, másrészről pedig az általuk felnagyított problémák miatt. Amikor a tájékozatlan választó előtt két opció van, könnyebb az elnagyolt problémát megérteni, azaz a heroinista fiút, meg a túl sok szomáliait, mint felismerni, hogy a migráció lehet jó is, ha okosan csinálja a kormányzat.

Az alapvető problémáról miért nem vagyunk képesek beszélni? Hogy nem az a lényeg, hogy ez a túl sok ember szomáliai. Mert lehetne az 100 ezer svéd is, akiket bezúdítanánk Budapest belvárosába, és a problémák ugyanúgy meglennének.

Két végletben tudunk csak gondolkozni: az emberek fele azt mondja, „dobd ki a szaros svédeket Budapestről”, míg a másik fele azt, „ó, hát milyen fantasztikus, hogy itt vannak!”. A megoldás valahol a kettő között van.

Mit gondol, mi jelenti a legnagyobb veszélyt ma az emberiségre? A korrupció, a nukleáris fegyverek, a klímaválság, Oroszország, talán maga Putyin?

Ínycsiklandó választék, melyik rosszabb, a rák vagy az agydaganat? Azt hiszem, maradok a korrupciónál, a nagyon-nagyon rossz dolgok között az a legrosszabb. Vegyük például Trumpot. Az ő elnöksége alatt nem számított az igazság vagy a tudomány, csak az számított, ki a leghangosabb. Ha kimondok egy hazugságot, és elég hangosan mondom, nyert ügyem van.

Amikor a könyvemhez a Vori miatt (orosz maffia) és a cári időszaktól egészen napjainkig sokat kutakodtam a hagyományok után, őszintén mondom, hogy megértettem, mik azok a történelmi okok, ami miatt Oroszország olyan messze van a demokráciától. Ettől még nem kevésbé szomorú, de van rá magyarázat. És ha a visszapillantó tükrön keresztül hátranézünk, rájövünk, mennyire naivak voltunk Putyinnal kapcsolatban. Hogy gondolhattuk valaha is, hogy képes lesz a demokráciára? Hiszen már a hatalomra kerülésének legelső napján egy interjúban azt nyilatkozta, féldemokrata vagyok… Úristen, hát mi az, hogy „félig demokrata” valaki? Már itt elárulta magát! Talán Európának is egy erős vezetőre lenne szüksége, egy Martin Luther Kingre vagy egy Nelson Mandelára.

Részlet a könyvből:

– Elmondjam, hogyan sikerült hatalomban maradnom hét éven keresztül? – kérdezte. – Nincs benne semmi erőszak.
– Gondolom, barátokkal veszed körül magadat – mondta Agnes, és Günther felé mutatott a fejével.
– Ez is benne van. Meg az is, hogy néhai felesége testvérei és unokatestvérei töltik be a legfontosabb tisztségeket (kivéve a rendőrfőnökét, amit Aleko Güntherre bízott, aki mindig is szeretett volna egyenruhát hordani). Meg kétségtelenül az is, hogy Aleko megváltoztatta az ország alkotmányát. Újabban az is benne van, hogy az elnöki megbízatás öt év után automatikusan meghosszabbodik, hacsak a Legfelsőbb Bíróság nem dönt másképp.
– És kikből áll a Legfelsőbb Bíróság? – kérdezte Agnes.
– A Legfelsőbb Bíróság én vagyok. Ki más lenne?

Könyvének elég nagy hányada pontosan vázolja a NER működését és azt a fajta kormányzati berendezkedést, amely 12 éve Magyarország sajátja. Csak nem hazánkról modellezte a banánköztársaság elnökének áldemokratikus diktatúráját?

Léteznek afrikai banánköztársaságok, amelyekben a jelölt a szavazatok 102 százalékát kapja. Országok, amelyekből emberek csónakkal menekülnek, majd az elnök betiltja a csónakokat, amit a halászok tüntetése követ, mire az elnök betiltja a halászatot. Ezeknek az országoknak egyáltalán nincsenek demokratikus hagyományaik. Generációkba telne bármi demokráciához hasonlót létrehozni. Fordítva persze sokkal gyorsabban működik, azaz egy demokrácia banánköztársasággá változtatása.

A közelmúltban vannak erre ijesztő példák, szomorúan mondom, de Magyarország, Lengyelország, Brazília és ha már itt tartunk, Trump Amerikája is idetartozik. Olyan országok ezek, amelyek esetében még mindig nem késő. Az én hazámban most például az újonnan alakult kormány a szélsőjobboldal nyomása alatt egy olyan törvénytervezeten dolgozik, amely kimondja, hogy aki nem tanúsít tisztességes magatartást, az kiutasítható Svédországból. Egy ilyen törvény a szélsőséges nacionalisták kezében: ez mi mással végződhetne, mint katasztrófával?

Mi mégis újraválasztottuk azt a kormányt, ami egyre kevesebb demokratikus jegyet hord magán…

Főleg az ez előtti könyvemben (Édes a Bosszú Részvénytársaság), amikor az alkotói és szólásszabadságról és az egyetemek szabadságáról írtam, egyértelműen aggodalommal töltött el a Magyarországon fennálló látszatdemokrácia, ami egyébként akár az Egyesült Államokban is létrejöhet. Ez nagyon foglalkoztatott abban az időben. Említettük a svédországi választásokat, amelyek nyomán a nacionalista párt megnövekedett arányban jutott be a parlamentbe. Számomra nagyon ijesztő, hogy a választók nem látnak a szavak mögé, amit kántál a párt, hogy egyértelműen nem ők azok, akikre a demokrácia fejlődéséhez szükségünk van. Mondom ezt úgy, hogy már túl vagyok számos interjún az új könyvem kapcsán, és természetes, hogy meg kellett válaszolnom olyan kérdéseket, mint hogy mit gondolok a végítélet napjáról, amikor elpusztul a Föld.

Én még mindig optimista vagyok az emberiséget illetően. Egyfelől az embernél nincs ostobább lény a Földön, másrészt az emberiség többször bebizonyította már, hogy a talpára esik, úgyhogy bízom benne, gondolom és hiszem, hogy ezután is így lesz. A történelem már bebizonyította, hogy a dolgoknak nagyon el kell romlaniuk ahhoz, hogy a javulás útjára lépjünk. Nagyon szomorú, hogy Nagy-Britannia kilépett az EU-ból, és elkeserítő, hogy vannak országok, amik nem követik az unió demokratikus alapelveit, és szerintem ha ezek az országok kilépnek vagy ki kell lépniük, meg fogják érezni az EU hiányát. Nem szívesen nyilatkozom a magyarországi politikai helyzetről, mert nincs elég ismeretem róla, de attól tartok, az aggályaim nem alaptalanok.

Hol látja a kiutat a magyarok számára ebből a helyzetből? Legyőzhető a korrupció? Le lehet valaha győzni a banánköztársaság elnökét?

Soha nem szabad elveszítenünk a hitünket. Jelenleg a demokratikus világnak nincs inspiráló vezetője. De láttunk már korábban is bátor, békés felemelkedést. A nem demokraták mindig túl messzire mennek, lépésről lépésre. Egészen addig, amíg le kell zárniuk az internetet, hogy hatalmon maradhassanak. És az internetet lezárni nem könnyű dolog. Ha az ön kérdései és az én válaszaim még legálisan megjelennek Magyarországon, akkor van remény bőven.

Jonas Jonasson: A próféta és a hülye
Athenaeum Kiadó, 5499 Ft