Pálfi György: Ahol így bánunk egymással, ott előbb-utóbb egymás torkának esnek az emberek

„Én Csillagok háborúja-generáció vagyok” – mondja a Balázs Béla-díjas rendező és egyetemi adjunktus Pálfi György az interjúban (amit egy jelképes összegért itt lehet megtekinteni). Tizenkét évesen látta a filmeket, a barátai két-három hét alatt elfelejtették, ő viszont nem tudta kiverni a fejéből. Velük ellentétben viszont őt nem az érdekelte a legjobban, hogy kicsoda Luke Skywalker és ki lehet Darth Vader, hanem az, hogy a lépegetőket hogyan csinálják. A zsebpénzéből összespórolt egy Super8-as kamerára, és a barátaival összeállva el is készítette első játékfilmjét: egy gengszterfilmet a János-hegyen.

A körülmények könnyen kiölik belőle azt a szenvedélyt, amivel 12 évesen belevetette magát a filmkészítésbe, de azért még van benne, „most is, ahogy így beszélünk róla, máris érzem, hogy hú, de kedvem lenne csinálni.” Azt se tartja viszont elképzelhetetlennek, hogy pályát vált.

„Most már van nyolc filmem, a gyerekkori álmokat megvalósítottam, az igazi nagy karrieráttörés nem történt meg, vagyis hogy sok embernek szórakoztató filmet készítsek, de azzal sincs semmi bajom, ami eddig megvan.”

Rengeteg ötlete, energiája van, rengeteget tanult és tud a szakmáról – mégse jut lehetőségekhez. Erről azt mondja, szomorú, de sokszor dühöt is érez, ugyanakkor próbál önvizsgálatot tartani, hogy miért nem tudja megszerezni a lehetőségeket, hogy megvalósíthassa az ötleteit.

Ennek nyilván van politikai oldala is, a Filmintézet például az utóbbi években egyik filmtervére sem adott támogatást. Erre egyelőre csak azt a megoldást látja, hogy külföldön próbálkozzon.

„Én mindig magyar filmrendezőként határoztam meg magam, ettől most el kell távolodnom, és filmrendezőként a nemzetközi piacon kell elhelyezkednem.”

A nemzetközi terepen viszont nagy hátránnyal indul, hiszen a szerzői filmek esetében minden ország a saját alkotóit szeretné támogatni. Nem dédelget hamis reményeket, mint mondja, azzal kezd bele egy film fejlesztésébe, hogy addig csinálja, amíg lehet. Ha csak az előkészítésre kap pénzt (mint a Sömmi esetében), akkor megcsinálja azt, de közben nem éli bele magát, hogy ha eddig eljutott, akkor abból akár film is lehet.

Igazán nagy pofont a Toldi esetében kapott, amikor hitt abban, hogy elkészülhet a film, aztán mégis visszadobták. Azóta, mint mondja, professzionálisabban áll hozzá ezekhez a helyzetekhez.

Az Elk*rtukról annyit mond: nem hatja meg annyira, hogy az elkészülhetett, miközben az ő filmjei nem, és egyébként sem azt tartja fontosnak, hogy az ő filmjei elkészüljenek, hanem azt, hogy jó filmek készüljenek. Szerinte nem tőle vették el a lehetőséget, hiszen ő úgyse csinálta volna meg, „pedig a 2006-os események nagyon izgalmasak, és arról egy politikai thrillert forgatni nagyon izgalmas feladat lenne.” Egy olyan, politikai megrendelésre készült filmet, amiben jól látható hazugságok vannak, és a nézők még fikcióban sem veszik be, szerinte egy angol rendezőn kívül, aki nem érti, hogy mi van, senki nem csinálta volna meg.

Amikor Wass Albert egyik novellájából készített volna filmet, az egyrészt fricska és provokáció volt a részéről, másrészt, ha támogatják, szívesen megcsinálta volna. A történet szerint egy juhpásztor a családjával és a juhaival próbál áttelelni a havason, ám elfogy az élelmük, útra kelnek, útközben pedig a farkasok levadásszák a juhait, majd a családját is. Horrorfilm lett volna, ami Pálfi szerint azzal a Trianon-érzéssel is rezonált volna, amit a nemzet száz éve nem tud elengedni.

„Kicsit trollkodás volt, de ha visszatrollkodnak, és támogatnak, akkor ebből még izgalmasabb párbeszéd alakulhatott volna ki, hogy egy jó filmmel hogyan lehet ebből jól kijönni.”

Pálfi állandó alkotótársa a felesége, Rutkai Zsófi forgatókönyvíró. A Szabadesésben a saját „életkérdéseiket”, frusztrációikat, rémálmaikat mesélték el. A Stanislaw Lem regénye alapján készült Az Úr hangja és a Tar Sándor novelláin alapuló Mindörökké szerinte is párhuzamba állítható a saját életével és azzal a világgal, amiben él.

– Feléd is meghúzták a ravaszt?
– Én nem érzem, hogy elpusztítottak volna, inkább csak hagyják, hogy megtörténjen. Én egyelőre a kiüresedést érzem erősebbnek. Ezekben a filmekben a pusztítás egy végső, dramatikus cselekmény, nem érzem egyelőre, hogy ennyire erős drámában léteznék.

Most „felél”, mint mondja, de hamarosan kérdéssé válik, hogy miből fog megélni. Ám ebben sem látja a drámát: „annyi mindig csurran-cseppen, hogy egy albérletben a tejfölös-párizsis tésztát meg lehessen csinálni.”

A Mindörökké bemutatása egybeesett a krími félsziget elfoglalásával, a háborús helyzet a rendező szerint pont a leglényegesebb alkotói állítást takarta el. Ők békeidőre szánták a filmet, amit aztán beborított a „vátesz-csillogás”, mindenki a háború megjóslását látta bele.

Pálfi viszont elsősorban nem a háborúval, hanem a kommunikáció-képtelenséggel és kiszolgáltatottsággal szeretett volna foglalkozni, ezeket a problémákat helyezte a háború utáni falu díszletébe. „Az én családomban is megszűntek a vasárnapi ebédek, ezt egyértelműen a politika hozta be az életünkbe.”

„Ha a társadalom eljut odáig, hogy megszakadnak a családi ebédek és hagyományok, azért mert valaki hisz Orbán Viktorban, valaki meg nem, akkor ennek egyenes következménye lesz az, hogy egy ilyen autoriter vezető akár belépteti a háborúba az országot. Mert ahol az emberek így bánnak egymással, és ekkora a kommunikációs szakadék, ott előbb-utóbb egymás torkának esnek az emberek. ”

2002-ben a választások előtt Pálfi néhány alkotótársával együtt a Bánk bán díszvetítésén (a filmet Káel Csaba jelenlegi filmügyi kormánybiztos rendezte – a szerk.) szórt szét a Madzag Filmegylet követeléseivel. A követelések nagy részét Pálfi szerint ma is ugyanúgy megfogalmazhatnák. „Mi azt szerettük volna, ha minden alkotó politikamentesen csak a tehetsége alapján, független zsűri döntése alapján jutna pénzhez. Hát ez nincs.”

„Húsz évvel később ennek az akciónak a levét isszuk.”

Pálfi szerint Káel Csaba és Lajos Tamás (operatőr, producer, az SZFE-t fenntartó kuratórium tagja – a szerk.) pontosan tudja, hogy kik voltak akkor ott, akik szórtak, ők most a „nem támogatott” kategóriába kerültek.

– Lajos Tamásnak hivatalosan van köze a döntéshozatalhoz?
– Nem, hivatalosan nincsen.
– De tudott, hogy informálisan van?
– Informálisan mindenki tudja. Konkrétan én azt tudom, hogy nekünk azt üzente, hogy amíg ő ott van, és befolyása van arra, hogy ki kap pénzt és ki nem, addig azok, akik ott cetlit dobáltak, nem fognak pénzt kapni.

Ennek ellenére ma is vállalja az akciót, nem bánja, és ma is menne cetlit dobálni. Nekik legalább megvolt a lehetőségük, mint mondja, az ő osztályában mindenki úgy diplomázott le, hogy volt nagyjátékfilmje.

Szerinte most sokkal több mindentől esik el az ország, mert rettenetesen sok tehetséges fiatal alkotó nem jut filmkészítési lehetőséghez.

Arra a kérdésre, hogy tanítana-e még a freeszfe-n vagy máshol, Pálfi azt mondja, egyelőre nem tudja, „ most csak a kiábrándultságot taníthatnám.”