Tompa Andrea: Sokan lemondtak arról, hogy elfogadjanak pénzt a gyilkos kezéből

„Putyin rengeteg ilyen művésszel vette körbe magát” – mondja Tompa Andrea író Veiszer Alinda műsorában (a nagyjából egyórás interjút egy jelképes összegért itt tudja megtekinteni). „Amikor elfoglalták a Krímet, akkor publikálták a híres ötszázas listát, ötszáz nagyon nagy művész aláírta, hogy támogatják az elnöki szándékokat.” Ilyen kis szívességeket a hatalom rendszeresen kért a művészektől, cserébe állami támogatást kaptak. Emellett a független, ellenőrizhetetlen színházi szcénát gyakorlatilag felszámolták – mondja Tompa, aki az orosz és magyar kultúrpolitika hasonlóságairól és különbségeiről beszél az interjúban, valamint kutatása és barátai kapcsán arról, milyen volt erdélyi magyar zsidó nőként felnőni a román kommunista diktatúrában, és mit kezdett ő a saját identitásával, amikor a kilencvenes években Magyarországra költözött.

Tompa arról is mesél, hogyan indulhatott magyar irodalmi versenyeken úgy, hogy hivatalosan nem tanulhatott magyar nyelvet és irodalmat az iskolában. „Minden ilyen diktatúra olyan kaotikusan működik, és annyi rés marad a falain” – magyarázta Tompa. Így történhetett, hogy az iskola a tiltás helyett inkább engedte a versenyekre, abban a reményben, hogy az eredményeivel pontokat szerezhet az iskolának, hivatalosan viszont nem készítették fel rájuk.

Apai nagymamájáról, aki ’43-’44-ben Tamás Gáspár Miklós filozófus és Balla Zsófia költő édesanyjával együtt ült börtönben, szintén mesél. Tompa nagymamája a ’20-as években a Romániai Kommunista Párt tagja volt, ezért börtönözték be, ami gyakorlatilag a túlélést jelentette számára a második világháborúban, a börtönből ugyanis nem hurcolták el koncentrációs táborba. Arra a kérdésre, hogy miért kutatja, Tompa azt válaszolja: „lenyűgöz, hogy egy nőnek van politikai véleménye a húszas években.” Arra keresi a választ, hogy milyen utak álltak egy ilyen nő előtt abban az időben.

„Ezek nagyon radikális, vagy ritka utak, és abból szeretnék többet megérteni, hogy egy nőnek milyen lehetőségei voltak akkor abban a térségben, ami valószínűleg egy nagyon szabályozott játéktér volt.”

Tompa szerint el fog jönni a pillanat a kutatásában, amikor végre azt mondja, hogy ez már nem csak az ő ügye, hanem egy társadalom története is, és akkor lehet, hogy érdemes lesz megírni.

Tompa több erdélyi női szerzővel foglalkozik, különösen holokauszt emlékírókkal, ebben a témakörben rendszeresen publikál tanulmányokat is. Azok a szerzők, akik háromszorosan kisebbségnek számítottak (erdélyiek, zsidók, nők), szerinte különösen elszigeteltek voltak.

Ennek kapcsán Harsány Zimra írónőt említi Tompa, aki a második világháború után Anna Novak néven lett sikeres drámaíró Romániában, majd miután az ötvenes években tiltólistára került, Franciaországba költözött, ahol publikálhatott. Az ő életét is végigkísérte az identitáskeresés kérdése, noha az írói álnevet inkább praktikus okokból vette fel (így nagyobb közönséghez juthatott el), a saját erdélyi zsidó gyökereit egyfajta misztikummal övezte, szándékosan játszott például a születési dátumával, és azt is homály fedi, hogy pontosan hova deportálták, a hivatalos adatbázisokban ugyanis nem jegyezték fel a nevét. Tompa szerint viszont nem férhet kétség ahhoz, hogy megjárta a koncentrációs tábort, az erről szóló naplója, „A téboly hétköznapjai” alapján ugyanis egyértelmű, hogy átélte a borzalmakat.

„Nyilván szeretném megérteni azt a közeget, amihez valamelyest én is tartozom.”

A többszörös kisebbségi érzést Tompa akkor kezdte el megérteni, amikor 16 éves korában Szilágyi Júlia esszéíró (a családi barátja) szájából elhangzott, hogy a nők kisebbségben vannak. Akkor ezzel még nem igazán tudott azonosulni, ugyanakkor érezte, hogy „ez egy nagyon felhatalmazó mondat, amiből egy kicsit megérthetjük magunkat, hogy mi ott kik vagyunk, és milyen utak állnak előttünk.”

„Én nem tartozom ehhez az erdélyi, magyar, akár zsidó identitású közösséghez.”

– Az a fajta kisebbségi identitás, amit te magadévá tettél a Ceaușescu-féle Romániában magyar kisebbségi nőként, az az identitás azonnal megváltozik, amint az ember egy másik országban találja magát, ahol gyakorlatilag a többséghez tartozik?
– Tudod mi múlik el ebből? És nálam nagyon hosszú idő volt, amíg ez elmúlt… Az, hogy az ember hozza a kisebbségnek azokat a legrosszabb reflexeit, amikkel bezárkózik, gyanakvó lesz, nem tud kapcsolódni. Ez egy évtized, amíg ezt levetkőzöd, hogy igazából már nem kell, hogy ebben a sündisznó állapotban legyél, és onnan kukucskálj ki.

„Az identitás az nem valami olyan, amit neked adnak, és azt mondod, hogy akkor ebbe bele kell halni, és tessék; hanem valami, amit csinálunk, és ez mindannyiszor érdekes.”

Akkor is, amikor Szilágyi Júlia belehelyezkedik, és magáévá teszi azt, amit kapott, és akkor is, amikor Harsányi Zimra konstruál magának egyet. Tompa azt mondja: ő például két évtizedig volt színikritikus, de ma már nem igazán tartja magát annak, és olyan időszak is volt az életében, amikor nagyon akarta, hogy az írói identitásába is kerüljön valami jelentés, de ma már ezen se kell fáradoznia, „mert került”.

Tompa újságíróként az orosz kultúrpolitikáról is rendszeresen publikál, figyelemmel követi az orosz színházi közeget. A beszélgetés második felében főleg ennek apropóján kérdezi Alinda.

A putyini kultúrpolitika tekintetében Tompa szerint nagyon erős vízválasztó február 24-e, Ukrajna megtámadásának dátuma, azóta az erőszakos beavatkozások mértéke radikálisan megnőtt. Ugyan korábban is jellemző volt az előadások megszakítása, a rendőrségi razziák, az előadások betiltása, színházi alkotók letartóztatása és házi őrizetbe helyezése, február 24-e óta viszont megsokszorozódtak, sokkal intenzívebb és agresszívabb azóta az állam fellépése a kritikus művészekkel szemben.

„Ezek olyan erőszakesemények, amilyenekhez foghatókat Magyarországon szerencsére nem ismerünk, és szerintem nem is fogunk, én azt gondolom, hogy ez itt nem eszköz.”

Amiben viszont van hasonlóság a két hatalom között Tompa szerint, az a nagyon lojális, centralizált rendszernek a kidolgozása. Ennek a gyökerei nagyon mélyre vezetnek vissza, a szorosra fűzött kapcsolat a „nagy művész és a vezető között” nem csak a putyini rendszerre jellemző, mindig is voltak rá példák.

Putyin rengeteg lojális művésszel vette körbe magát, ők állnak az állami kulturális intézmények élén, miközben a független színházi szcénát teljesen felszámolták. 2012 után, amikor az utolsó nagy tömegtüntetés zajlott Moszkvában, ez a folyamat felgyorsult, és az eszközök is egyre radikálisabbak lettek. Az is jellemző volt, hogy valakinek állami intézményvezetői széket ajánlottak fel azután, hogy felszólalt egy tüntetésen, hogy így hallgattassák el.

„Február 24. után sokan lemondtak arról, hogy elfogadjanak pénzt a gyilkos kezéből, ahogy a Mejerhold Színház vezetője is fogalmazott, amikor felmondott.” Ez a gesztus azóta miniszteri szintű gyakorlat lett, azok az intézményvezetők, akik hangoztatják, hogy nem értenek egyet az orosz állam törekvéseivel, azokat azonnal eltávolítják a pozíciójukból. Ezért sokan nem mernek megszólalni, és rengetegen hagyják el az országot.

„Nagyon nagy tisztogatások folynak most.”

Moszkvában például egyesítik a színházakat, ami egyrészt spórolást is jelent a nagyon nehéz gazdasági helyzetbe került államnak, hiszen rengeteg embert el lehet bocsátani, és az élére pedig kinevezhetnek egy lojális vezetőt, a korábbiak helyett. Tompa olyan színházról is tud, aminek saját FSZB-s (orosz titkosszoláglat, a KGB utódszervezete) felügyelője van, aki ott van, figyel, és javaslatokat tesz a működésre.

„A közönségtalálkozókat például nagyjából beszüntették, mert félnek attól, hogy ott a nézők esetleg kérdéseket tennének fel.”

Arról, hogy a hatalom és a cenzúra miként kúszik be a színházi előadások témáiba, Tompa egy három évvel ezelőtti interjút hoz fel példaként, amit egy orosz színikritikussal készített. Arról kérdezte, mik az orosz színház tabui, amire a kritikus azt válaszolta: „Az egyik tabu az, hogy a háború érinthetetlen.”

Tompa akkor nem igazán értette a válaszát, most, amikor visszaolvasta a beszélgetést, nyert értelmet számára is: „Oroszország csak győzhet, ez azt jelenti” – magyarázza, nem tematizálható tehát semmi azon kívül a győzedelmes képen kívül, amit Oroszország a háborúival képvisel. Nem lehet felvetni a felelősség, az árulás, az értelmetlenség kérdését, semmit, ami nem a háború győzedelmes interpretációjába tartozik – mondja.

„A putyini kultúrpolitikát most, február 24. után csak az erőszakkal tudjuk azonosítani, és ilyen értelemben nem járunk azon az úton.”

Magyarországon ugyan szintén jellemző a lojálisok jutalmazása és a kritikus, aktivista alkotók (például Schilling Árpád) félresöprése és ellehetetlenítése, de Tompa szerint a magyar kultúrpolitika nem jár azon az erőszakúton, amin az orosz, szerinte például az is elképzelhetetlen lenne itthon, hogy egy előadást azért tiltsanak be, mert két férfi vagy két nő csókolózik a színpadon.

Korábban többször járt Oroszországban előadásokat tartani, ma nem tudna visszamenni, mert mint fogalmaz, „úgy járnék az utcákon, hogy fájna a bőröm.” Ezzel a nagyon sötét világgal fizikailag sem akar érintkezni, azt mondja, akkor tudna csak visszatérni, ha az ország elkezdené kiverekedni magát abból a morális összeomlásból, amiben most van, és olyan új vezetői lennének, akiknek fontos az elszámolás a múlttal.

A „háború” szó használatának a tiltásáról Tompa azt mondja, „a szó az egy olyan valóság, ami elindítana valamit”, a speciális hadművelet kifejezés pedig elfojtja azokat az indulatokat, amit a háború jelentene, hiszen az oroszoknak a háborús emlékezete rendkívül eleven.

„A titkok lezárják a kimondhatóságot.”

– ezzel a „titok lyuggatta” nyelvvel kísérletezik most Tompa is, azt keresi, lehet-e olyan nyelven írni, amiben a dolgok nincsenek megnevezve.