Man-Várhegyi Réka: A világ még nem változott meg

2021. március 27. – 19:14

Man-Várhegyi Réka: A világ még nem változott meg
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A Margitsziget mélyén, egy nagy nullát formázó rét közepén üldögélünk a muffinmintás családi méretű piknikplédemen, amelyet anyósomtól kaptam tavaly karácsonyra. Gondolom, abban a reményben ajándékozta nekem, hogy a depressziós fia így talán többször eljut a természetbe, de ennyi erővel személyesebb ajándékkal is kedveskedhetett volna.

A second hand stíluskirálynő Motzzi ötlete volt, hogy a Margitszigetnek ezen a részén találkozzunk, mert a fű éppen itt, ezen a néhány száz négyzetméteren lenyűgözően puha. Meglepett ez a szempont, nem értettem, miért kéne nekünk puha fű – különben is jobban örültem volna, ha a hozzánk közelebbi Millenárisra szervezzük a találkozót –, de amint ráléptem, ledobtam a cipőm, azóta tapicskolom a füvet, ahogy Motzzi is. Velem nagyjából egyidős lehet, nagy a melle, jelentős a combja, ehhez képest vörös körmű lábfeje meglepően kicsi, az én fehér jetilábamat nehezemre esik mellette szépnek látni, pedig nem arról van szó, hogy az övét tartom szépnek, netalán az enyémnél szebbnek, és mégis, határán vagyok, hogy kényelmetlenül érezzem magam a lábam látványa miatt – erről a témáról majd feltétlenül posztolnom kell valamit a #csakőszintén sorozatba.

A karantén hónapjai után beköszöntött a nyár, és egyik pillanatról a másikra úgy tértünk vissza a járvány előtti életünkhöz, mintha nem azt duruzsolták volna a fülünkbe mindvégig a szakemberek, hogy a világ örökre megváltozott. Cseppet sem tűnik úgy, mintha megváltozott volna. Hogy telt a karantén, kérdezgetjük egymást, de már nem emlékszünk semmire, sutty, elfelejtettük.

A járvány minden bizonnyal ősszel újra itt lesz, de most mintha senki sem aggódna emiatt.

Egyedül Motzzi mesél hosszabban a maga karanténélményéről, beleéléssel ecseteli, hogy majdnem becsavarodott, amiért nem öltözhetett fel sehová, és kínjában az Ebayről rendelt magának vintage bársonyköntösöket, valamint egy méregzöld magassarkú bársonypapucsot, ezekben járkált fel és alá Nagymező utcai garzonjában. Azóta megunhatta Hollywood aranykorának stílusát, mert ma délután a Powerpuff Girls Blossomjának öltözött, rózsaszín tüllszoknyás ruhát, a fején piros masnit visel, csak zárójelben hasonlítom össze mindezt a saját semennyire sem különleges atlétámmal és cápamintás bermuda nadrágommal – ahhoz képest, hogy mindketten a szépségfasizmust kritizáló bloggerek vagyunk, elég nagynak tetszhet a különbség köztünk. A bermuda nadrágot egyébként a fiamnak rendeltem nyárra, de túl nagy méretet küldtek, ezért én hordom, bár lehet, hogy nem kéne, mert a ruhaboltról azóta megtudtam, hogy távol-keleti gyáraiban embertelen körülmények között dolgoztat gyerekeket, ami elég ok arra, hogy soha többé ne vegyek tőlük semmit, de ha emiatt kidobnám a már megvásárolt nadrágot, akkor még az eddigieknél is felelőtlenebb lennék, végeredményben ezért is vagyok kénytelen hordani.

Az általam is követett CTRLMSLF Helgája trombitált minket össze, Motzzit, a Vedd le az arcod! Lauráját és engem, hogy közösen indítsunk egy vicces-kritikus videóblogot. A CTRLMSLF posztjait általában irigységgel vegyes fintorgással olvasom, látszik rajtuk, hogy a szerző ijesztően művelt, keni-vágja a gender studies és a feminizmus elméleti irodalmát, viszonylag érthetően fogalmaz, néha még gyakorlati példákat hoz arra, hogy egy adott helyzet miért elnyomó a nők számára, amihez képest önismétlőnek, felületesnek, laposnak érzem a saját megszólalásaimat, de közben valami mégis idegesít ezekben a posztokban, a nyersességük?, a durvaságuk?, nem tudom, még nem jöttem rá, az mindenesetre szomorú, hogy őt párszázan követik, míg engem tizenkétezren.

Helgát élőben sem tudom elsőre hová tenni, talán mert az arca furcsán merev, emiatt bármit mond, az végzetesen komolynak hangzik. Egyébként van egy kis bajusza, ez tetszik, és a lába is szőrös, akárcsak az enyém, de ő mintha ennek már nem is lenne különösebben tudatában, szemernyi esetlenséget sem fedezek fel abban, ahogy a lábát tartja és a világnak feltárja, mintha neki nem kellett volna évekig szoktatnia magát a szőrösséghez, és ki tudja, talán nem is kellett. Alig több harmincnál, már kamaszként feministának tartotta magát, valószínűleg nem volt ideje belsővé tenni a szőrtelenség erkölcsi parancsát. Hogy Laura lába szőrös-e, nem derül ki, mert hosszúnadrág van rajta, de nem hinném, hogy az. Élőben szürke kisegérnek tűnik, krémszínű ingecske, szorosan megkötött lófarok, mint aki az imént szabadult a multinál végzett napi nyolcórájából, és valóban így is történt, ugyanis napi nyolc órában egy multinál dolgozik beszerzőként. Dicséretes, hogy miután délután ötkor hazamegy, nekiáll anti-sminkvideókat gyártani, főleg úgy, hogy őt sem követik tömegek.

– Hetente kétszer posztolunk egy 4-5 perces videót, tehát mindenkinek csak kéthetente egy anyagot kell szállítania – mondja Helga, miközben tökmaghéjat köpköd a kukánkul szolgáló zacskóba. – Annyi a kikötésem, hogy a videóhoz vázlatot írunk, amit ebben a mappában megosztunk, egymás anyagát átfutjuk, kiegészítjük. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos a konstruktív kritika, az a cél, hogy inspiráljuk egymást. Összeraktam egy témalistát Google Docsban, ezt még tovább fogom bővíteni, de ti is írhattok hozzá. Összedugjuk a fejünket, és hónapokra előre – pikkpakk! – megvan a terv. Tök egyszerű az egész, ezer százalék, hogy működni fog. Gazdagok nem leszünk, de híresek sem, nagyjából ennyit akartam mondani. Benne vagytok?

Miközben lustán nevetünk, a dilemmáimat fogalmazgatom magamban. Mondhatom például, hogy

a járványhelyzet és a különféle katasztrófáktól való fenyegetettség árnyékában a feminista tartalmak egyre nevetségesebb próbálkozásoknak tűnnek, az elmúlt húsz évben előre lépegettünk, most visszafelé lépegetünk, van ez így, el kell fogadni.

Szóval nem időszerű a dolog.

– Jó, bevallom, eddig azért nem posztoltam soha egyetlen videót sem, mert az összes rettenetes lett – mondom végül. – Attól tartok, alkatilag képtelen vagyok videókat készíteni. Az is lehet, hogy túl öreg vagyok ehhez a műfajhoz. Fogadjátok el, hogy nem megy ez nekem.

– Nem fogadjuk – válaszolja Helga. Képtelenség eldönteni, komolyan beszél vagy viccel. Motzzi és Laura hümmögnek, aztán előbb bátortalanul, majd egyre lelkesebben kezdik sorolni a témajavaslataikat. Azt hittem, őket is kétségek gyötrik, de úgy tűnik, tévedtem.

A virágágyások közelében hatvanas nők gyülekeznek. Mindannyian fehér pólót és zöld kertésznadrágot viselnek. Lehetnek vagy hatan-nyolcan, úgy cammognak egymás körül, mintha medvéket játszanának egy gyerekelőadásban. Kivétel nélkül teltek, mellük helyett inkább a pocakjuk dudorodik, rövid hajuk valószínűleg némi dauernek köszönhetően áll még valahogy. Hány hozzájuk hasonló nő bandukol el mellettünk nap mint nap? Nekem is csak az egyforma ruhájuk miatt akadt meg rajtuk most a szemem. Végül a virágágyás mögött felsorakoznak, ketten leguggolnak, a többiek állva maradnak. Egy hozzájuk hasonló szerelést viselő férfi készül lefényképezni őket, aki megszólalásig hasonlít Ferenc pápára. Felemeli a fényképezőgépét, a nőkhöz beszél, akiknek többé-kevésbé felderül az arca. Észreveszem, hogy az egyikük, ki tudja miért, mindvégig úgy helyezkedik, hogy takarásban maradjon. Valahányszor az előtte álló elmozdul, például egyik lábáról átteszi a súlyt a másikra, a mögötte álló követi a mozgását. Miért nem akar látszani a képen?

És vajon minek örömére fotózza őket ez a Ferenc pápára hasonlító férfi? Talán ők ültették ezeket a virágokat? Nekik köszönhetően ennyire puha itt a fű? Nem tudom megállni, előkapom a telefonomat, és gyorsan én is lefényképezem őket.

– Mi olyan érdekes? – kérdezi Helga anélkül, hogy megfordulna, hogy megnézze, mi zajlik a virágágyásnál.

Átnyújtom neki a készüléket, mindhárman fölé hajolnak.

– De jó kép! – kiált fel Laura.

– Helyesek. Ráadásul a középső csajnak három karja van – mondja a kőarcú Helga,

akit ebben a pillanatban, nem egészen tisztázott okokból, egészen megkedvelek.

(…)