Alkalmazkodnunk kell az adathoz, különben káosz lesz

2020. október 10. – 12:18

Alkalmazkodnunk kell az adathoz, különben káosz lesz

Másolás

Vágólapra másolva

Rendhagyó kiállítás látogatható szombattól a Ludwig Múzeumban: a Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve című tárlat a Barabási Albert-László vezette BarabásiLab kutatólabor negyed évszázados munkásságán keresztül mutatja be a hálózati vizualizáció fejlődéstörténetét, a szövevényes hálózati ábráktól a 3d nyomtatással készült adatszobrokon át a virtuálisan bejárható hálózatokig. A világhírű magyar hálózatkutatóval a kiállított munkái között beszélgettünk a tudományos vizualizációk múzeumi művé válásáról, a munkájuk technológiai határfeszegetéseiről és a virtuális valóság térhódításáról. Elmesélte, hogyan vált járványügyi véleményvezérré, és a CEU-ügy új fejleményéről is elmondta a véleményét.

Egy interjújában azt mondta, egykor képzőművésznek készült. Hogy éli meg, hogy 25 év kitérővel most múzeumba kerültek a munkái?

Nem is 25, inkább 30-35 év, ugyanis már gimnazistaként szobrásznak készültem és tanultam. De ugyanebben az időszakban fedeztem fel a fizikát is, ami sokkal jobban ment, mint a szobrászat, és sokkal realisztikusabb életpálya is volt számomra az akkori romániai helyzetben, ahol nagyon kevés, konkrétan öt szobrászati hely volt az egyetemeken. De a művészet iránti rajongásom nem szűnt meg. Mikor egyetemi tanárrá váltam, kihasználtam az egyetemünk által adott lehetőséget, hogy felvehettem kurzusokat, és jó néhány művészeti kurzust végigtanultam az egyetemen. Amikor tíz évvel ezelőtt visszaköltöztem Magyarországra, akkor kezdtem gyűjteni, művészekkel együtt dolgozni, kiállításokat szervezni. Visszatérve az eredeti kérdésére, ez hihetetlen öröm, és nagyon megható, hogy a múzeum fölvállalta ezt az anyagot, és fantasztikus munkát végeztek, méltó módon megjelenhessen.

Barabási Albert-László

Fizikus, hálózatkutató. 1967-ben született Erdélyben, a hargitai Karcfalván. A Bukaresti Egyetem után az ELTE-n végzett, tudományos fokozatot a Boston Egyetemen szerzett. 1995-től az IBM-nél dolgozott, ekkoriban kezdte el foglalkoztatni a hálózatkutatás. Első nagy sikerű publikációja 1999-ben jelent meg, azóta szakterülete világhírű kutatója. A Northeastern Egyetem, a Harvard és a CEU oktatója. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, számos magyar és nemzetközi elismerés díjazottja. Tudományos munkássága mellett ismeretterjesztő tevékenységet is végez, több nagy sikerű könyv szerzője.

Ez a művészeti képzés és érdeklődés a hálózati vizualizációban is segített, összeért a kettő a munkájában, vagy inkább hobbi volt?

Nem, egyáltalán nem hobbi volt. Magyarországon engem úgy ismernek, mint tudóst, de nem olvassák azt, amit a tudományban írok. Amit olvasnak, azok az ismeretterjesztő munkák, amikben próbálom lefordítani mindazt, amit a szakcikkeinkben megjelentetünk. Ami eddig nem volt soha a közönség számára nyilvánvaló, az az, hogy az én életem három különböző lábon áll, az egyik a tudomány, a másik az írás, a harmadik pedig az, amit itt látunk ebben a múzeumban.

Ahhoz, hogy valamit megfelelően leírjak, előbb látnom kell. A vizualizációink célja, hogy megelevenítsük velük, amivel a kutatásainkban foglalkozunk, hogy ezen keresztül jobban megértsük a rendszereket, és pontosabban tudjuk őket kvantifikálni és leírni. Amit az ismeretterjesztő könyveimben írok, abban azokat a jelenségeket próbálom körülírni, amiket mi korábban láttunk is a laboron belül. Rengeteg munka, ami a kiállításon megjelenik, soha nem volt publikálva sehol, mert nem férnek bele a tudományos közegbe. De számomra ez mindig egy harmadik pillére volt annak az eszköztárnak, amit a laborban használunk.

Amikor a tudományos vizualizációk készülnek, az esztétikai érték előállítása cél, vagy inkább csak melléktermék?

Ami meglepő számomra is, és bízok benne, hogy a kiállításból is látható lesz, hogy a hálózatoknak van egy sajátos belső esztétikájuk, amit nem lehet rájuk erőszakolni. Egy jó vizualizáció nem az én víziómat kényszeríti a hálóra, hanem kihozza azt a belső architektúrát, ami benne van, amit az adat akar mondani. Alkalmazkodnunk kell az adathoz, mert ha nem tesszük, akkor teljes káosz fog megjelenni a szemünk előtt. És talán ez az, amit a labor jól csinált. Rengeteget kísérleteztünk, míg kialakult ez a vizuális nyelv, amivel nagyon bonyolult adatokat meg tudunk jeleníteni. Ez nem egyik napról a másikra jött, 25 év alatt fejlődött ez az eszköztár, és ahogy újabb adatok ahogy jöttek felénk, rákényszerültünk, hogy új dolgokat találjunk ki, mert a létező eszközeink nem voltak alkalmasak.

A BarabásiLabor legtöbbször reprodukált ábrája, a 2006-os betegségháló, amely a különféle betegségek közötti genetikai kapcsolódásokat jeleníti meg. A kiállításon az ábra több változata is látható, szemléltetve, hogy a kutatók hónapokon át keresték az adatokhoz a megfelelő formát.
Fotó: Bődey János/Telex

Technológiai szempontból mik voltak azok a fejlesztések, amik az önök munkájában is nagy ugrást jelentettek?

Sok mindenhez kellett mögöttes technológiát fejlesztenünk. Például ahhoz, amikor kiderült, hogy bizonyos sűrű hálókban sokkal jobban működik, ha a csomópontokat összekötő huzalok görbülnek, mert így elkerülhetnek más csomópontokat, hogy ne ütközzenek velük. De volt egy óriási technológiai ugrás 2018-ban, ami akkor jelent meg, de már néhány éve dolgoztunk rajta: a 3d nyomtatásnak köszönhetően sikerült kivenni a két dimenzióból a hálókat, és betenni őket három dimenzióba, adatszobrok formájában. Azóta már tudunk több színben is nyomtatni.

Most pedig először mutatjuk be, amin már másfél-két éve dolgozunk, hogy virtuális valóságban jelenítsük meg azokat a hálókat, amik túlságosan bonyolultak, részletgazdagok ahhoz, hogy hagyományosan meg tudjuk jelentetni őket. Nagyon érdekes fejlesztés az is, amit a MOME csapata hozott nekünk. Ez az adatszobrokhoz kiterjesztett valóságot rendel hozzá, aminek a segítségével az egyébként nagyon szép, izgalmas szobor mögötti tartalom is megjelenhet egy iPaden keresztül.

Pont az a célja a labornak, hogy tovább gazdagítsuk ezt az eszköztárat. Mindig az a kérdés számunkra, melyik az a médium, amelyik a legjobban tud reprezentálni egy adatsort. Ez a kiállítás erről szól, hogy milyen kísérleteket végeztünk, mik azok az újítások, amiket létrehoztunk azért, hogy megtaláljuk a megfelelő médiumot, anyagot és formát, ami legjobban leírja azt az adatsort.

Egy kiállított adatszobor.
Fotó: Bődey János / Telex

Ez visszafelé is működik, tehát az újabb és újabb elérhető technológiák visszahatnak akár a témaválasztásra, akár a feldolgozás módjára?

Igen, részben. Mikor a 3d nyomtatási technológiát kellett kiépítenünk, azt meg kellett előznie egy kétéves alapkutatásnak arról, hogy hogyan tudjuk a hálózatokat térben úgy elhelyezni, hogy a huzalok ne metsszék át egymást. Ez egy nagyon bonyolult technikai fejlesztés volt, mögötte több tudományos felfedezéssel. Annyira fontos eredmény volt, hogy a Nature publikálta azt a cikket, amelyikben megmutattuk a módszert, hogy hogy kell gondolkozni az ilyen fizikai hálókról, illetve hogy kell térben elhelyezni őket.

Egy másik példa a hálók csomópontjainak az elhelyezése a térben. Ez egy nagyon költséges és időigényes folyamat, rengeteg számítógépes eszközre van hozzá szükség. Van itt a kiállításon egy videós, mozgó hálózati ábra. Ennek a létrehozása ezzel a felbontással kétezer óra volt egy szuperszámítógépen. Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy rengeteg külön processzoron futott párhuzamosan, hogy elkészüljön határidőre. Az egyik újítás, amin most dolgozunk, hogy mesterséges intelligencia alapú algoritmusokkal próbáljuk ezt a folyamatot felgyorsítani.

Mi az a következő technológiai korlátozás, amit jó lenne megugrani?

Szerintem óriási lépés lesz, amikor maguk a virtuális valóságra épülő eszközök el fognak terjedni, szélesebb körben elérhetők lesznek. Például a magyar művészeti élet kapcsolatrendszerét feltérképező hálót teljes részletességben meg lehet nézni itt a kiállításon, de nem tudom odaadni, hogy vigye haza, és otthon megnézze, hacsak nincs egy megfelelő headsetje. És nem is elég maga a headset, mert hihetetlenül nagy fájlról van szó. Viszont sejtjük azt, és rengeteg folyamat arra mutat, hogy a virtuális valóság hétköznapi eszközzé fog válni. Amelyik pillanatban ez megtörténik, akkor lényegében készen állunk, már van tartalom a részünkről, illetve van jó néhány dolog, amit ott tudunk legjobban megjelentetni, és ezt tovább szeretnénk fejleszteni.

Van kedvenc alkotása vagy projektje a kiállítottak közül?

Valamilyen módon egy kicsit mindegyik a gyerekem, nagyon nehéz közülük kiválasztani, hogy melyik a kedvenc. De van egy négyzetrács szerű üvegmunka, annak mindig, mikor látom, nagyon kellemes meglepetés a finomsága, a letisztultsága, és különösen izgalmas, hogy a története egy kicsit Budapesthez is kapcsolódik. Egy kutatásból jött ki, amit már évek óta folytatunk arról, hogy hogyan lehet a huzaloknak a görbületét matematikailag jellemezni. Erre bevezettük az úgynevezett hálózathuzal hőmérsékletet. Minél jobban görbül, annál forróbb a huzal, az egyenes huzal hőmérséklete nulla. Mint ahogy a levegőben is minél melegebb van, annál jobban mozognak a molekulák, annál kuszábban ütköznek. Itt voltam Budapesten tavaly nyáron, amikor eszembe jutott, hogy meg szeretném nézni, hogy nézne ki egy rács, amelyiknek a hőmérséklete nem egyenletes, hanem középen forró, kifelé lehűl. Megkértem egy diákomat, aki Bostonban dolgozik, hogy próbálja ezt az algoritmust lefuttatni, és amikor visszaküldte, számomra lenyűgöző volt, hogy mennyire szép és elegáns.

Az egyenetlen huzalhőmérsékletű rácsokat ábrázoló üveglapok.
Fotó: Bődey János/Telex

Volt olyan, amit szeretett volna itt látni, de végül ki kellett hagyni?

Több ezer ábrából válogattuk ki, ami idekerült. Rengeteget elengedtünk, nemcsak azért, mert a vizualizáció nem volt erős, hanem mert nem állt össze a sztori. Alkalmazkodni kellett ahhoz, hogy most éppen mi érdekel minket. Például az egyik terem most a vírusfejlődéssel foglalkozik. Azt eredetileg egy metabolikus hálókról szóló teremnek terveztük. De jött a Covid, ami fölülírta mindazt, amit korábban gondoltunk erről a kiállításról, és áthelyezte a súlypontot a vírusok terjedésére.

Attól nem tart, hogy ide kerülve és műtárggyá válva ezek a képek-szobrok elszakadnak, vagy legalábbis eltávolodnak az adatoktól, amikre épülnek, és kontextusukat vesztve kiüresednek?

Nem, sőt valahol ez cél is. Én ezeket az ábrákat adatrealizmusnak hívom, ugyanis ezek tényleg az adatra épülnek, mi nagyon ügyelünk arra, hogy ne manipuláljuk az adatokat. Ilyen szempontból a belső tartalmuk megmarad. De ha esztétikailag működnek tartalom nélkül, akkor igenis fölvállaljuk azt, hogy ha ennek itt a múzeumban a helye. Ha megnézzük a múlt század egyik legmeghatározóbb művét, Duchamp-nak a Forrás című munkáját, amiben egy piszoárt állított ki, az nyilvánvalóan elvesztette az eredeti funkcióját. De nyert egy más funkciót, egy teljesen más tartalmat. Pont azért volt izgalmas ez az egész folyamat számomra, hogy egy új kontextus épül fel a munkák körül. Továbbra is működnek tudományos közegben, az a tartalom megmarad bennük, de új réteg rakódik rájuk.

Tehát nem bánja, ha azt látja majd, hogy itt a kiállításon valaki úgy nézegeti a hálózati vizualizációit, hogy milyen szép színesek ezek a képek?

Ellenkezőleg. Ha őket inspirálja, az nagyon izgalmas. Például tervezünk posztereket is, hogy meg lehessen vásárolni néhányat ezekből a munkákból. Én úgy gondolom, hogy az, aki elviszi azt a posztert, mert szép színes, és tetszik neki, előbb-utóbb el fogja olvasni, hogy miről szól az a kép, hogy majd a barátainak el tudja mondani, és ezen keresztül a tartalom is megjelenik.

A Nature folyóirat 2019-ben Barabási Albert-Lászlót kérte fel a 150 éves évfordulós szám borítójának megtervezésére. Ez az egyik borítóterv: a Nature összes cikkének és a kapcsolataiknak a vizualizációja.
Fotó: Bődey János/Telex

Ön is említette, hogy a koronavírus mindent felülírt. Az utóbbi hónapokban ön mintha járványügyi véleményvezérré vált volna, több rendkívül népszerű Facebook-bejegyzést is közzétett. Jellemzően nem szívesen nyilvánul meg közéleti, kevésbé tudományos témákban, most viszont úgy tűnt, vállalja ezt a szerepet. Ez tudatos döntés volt?

Valóban mindig azt szoktam mondani, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Én nem akarok megmondóember lenni, viszont szívesen hallatom a véleményemet olyan esetekben, amikor tényleg tudományos kompetenciára van szükség. Az én bostoni egyetemem látja el járványügyi előrejelzésekkel a Fehér Házat, rengeteg tudás van a kezünkben, ami a világ többi részében talán elérhető, de nehezebben értelmezhető. Ezért volt az, hogy például két alkalommal fölvállaltam a szereplést, de mindig nagyon kritikus pillanatban, amikor úgy éreztem, hogy van értelme erről beszélni, felhívni az emberek figyelmét. Tavasszal a lezárások előtt néhány nappal szólaltam meg először, és nagyon sokaktól jutott vissza hozzám, hogy úgy érezték, hogy az én megszólalásomon keresztül értették meg, hogy ezt tényleg komolyan kell venni, hogy ez nem kormánypropaganda, vagy nem bal- vagy jobboldali, hanem alapvetően egészségügyi kérdés. Ilyen esetben ez tudomány, és valahogy a tudomány megbízhatóságát fönn kell, hogy tartsuk, és meg kell, hogy szólaljunk. Ezt továbbra is meg fogom tenni.

Szeptember elején volt még egy nagy nyilvánosságot kapott bejegyzése, ami arról szólt, hogy júliusban hazaköltözött a „magyar csodába”, de „augusztus során felégettük azt az egészségi tőkét, amelyért tavasszal megdolgoztunk”. Hogy látja, mit kellett vagy lehetett volna jobban csinálni?

Az a bejegyzés arról szólt, hogy van egy eszköz, amivel vissza tudjuk az egészet fogni, és az a maszk. Úgy érzem, hogy elértem valamit. Augusztusban nem volt maszk Magyarországon, lássuk be őszintén. Nem igaz, hogy az emberek nem hordtak néha, itt-ott, intézményeken belül maszkokat, de úgy érzem, hogy most ősszel kialakult egy sokkal erősebb érzékenység a maszkok iránt. A cél nem az volt, hogy Magyarországot kritizáljam azért, hogy mi történik, mert igazából ez a folyamat, amit Magyarországon láttunk, Európa többi részében is épp így megjelent. Hanem az, hogy vegyük ezt a folyamatot komolyan, és a legegyszerűbb eszköz erre az univerzális maszkviselés. És továbbra is ehhez tartom magam, hogy ez a legolcsóbb módja annak, hogy visszatartsuk a vírust. Egyéni felelősségünk van ebben az ügyben. Nem azért kell, hogy maszkot viseljek, hogy én ne fertőződjek meg, hanem hogy azáltal, hogy nem fertőződök meg, ne fertőzzek meg másokat sem. Tehát még akkor is, ha én nem félek a vírustól, még akkor is kötelezettségem, hogy másokat védve maszkot hordjak.

Fotó: Bődey János / Telex

(A cikkben látható képeken Barabási maszk nélkül szerepel, mert megállapodtunk, hogy az interjú rögzíthetősége kedvéért ő a beszélgetés idejére távolabb ül, és leveszi az egyébként végig rajta lévő maszkot.)

Újra aktuálissá vált a napokban a CEU-ügy, az Európai Bíróság döntése kimondta, hogy jogsértő volt a felsőoktatási törvény 2017-es módosítása, amelynek a hatására az egyetem Magyarországot itt hagyva Bécsbe költözött. Akkoriban még ön is írt egy cikket a Science-ben arról, hogy össztűz alá került a tudományos élet Magyarországon. Mit gondol a mostani fejleményről?

Hogy őszinte legyek, ez a döntés most történt, miközben a kiállítást raktuk fel, és én a falakon voltam, tehát nem igazán követtem. Ami számomra nagyon szomorú, hogy a CEU már elment, és attól félek, hogy ez egy egyirányú út egyelőre. Olyan hihetetlen költségbe került a költözés és az újraberendezkedés Bécsben, hogy nagyon nehéz lesz ezt visszafordítani, függetlenül attól, hogy milyen jogi döntések születnek. Mindamellett bízok benne, hogy amennyiben a jogi környezet alkalmas lesz arra, hogy a CEU itt működjön, akkor lesz arra eszköztáruk, hogy néhány kart vagy képzést itt újraindítsanak. A CEU elment, én nem mentem el, továbbra is a CEU-val dolgozok, csak innen Budapestről csinálom, és nagyon izgalmas volna, ha a kollégáknak egy része visszajönne, vagy ha már nem jön vissza, ki tudnának építeni újabb kutatócsoportokat itt.

A Rejtett mintázatok. A hálózati gondolkodás nyelve című kiállítás október 10-étől január 17-ig látogatható a Ludwig Múzeumban.

(Borítókép: Bődey János / Telex)