Kétharmadra számított, de az ellenzéki összefogás nagy pofont adott az indiai kormányfőnek

Az indiai parlamenti választások előtt nagyjából borítékolható volt, hogy Narendra Modi kormányfő Bháratíja Dzsanatá Pártja, avagy Indiai Néppártja (BJP) nyeri majd a voksolást, és Modi harmadik ciklusát kezdheti majd a világ legnagyobb demokratikus rendszerének élén. Arra azonban az ellenzék hivatalból csodaváró tagjain túl kevesen számítottak, hogy ez a győzelem a maga nemében mégis méretes pofon lesz a hindu nacionalistaként aposztrofált kormányfőnek.

Modi a kampányban azt hangoztatta, hogy szövetségeseivel együtt 400 helyet szerezhet a törvényhozás 543 fős alsóházában, a Lok Szabhában. Erre a közvélemény-kutatások alapján meg is volt az esélye, a maratoni voksolás előtti utolsó felmérések 360–410 hely közé tették a BJP-t és Nemzeti Demokratikus Szövetség (NDA) nevű koalícióját, és az exit pollok is erős BJP-győzelmet jeleztek.

Ehhez képest a BJP csupán 240 helyet szerzett, 63-mal kevesebbet, mint öt éve, és 42-vel kevesebbet, mint tíz éve. Ez egyben azt is jelenti, hogy a BJP Modi vezetése alatt először elvesztette parlamenti többségét, és kénytelen lesz koalíciós alkukat kötni a kormányzáshoz. A BJP kisebb, regionális partnerei persze rögtön jelezték, hogy továbbra is támogatják Modit, és velük együtt 293 fős, kényelmes többséget tudhat maga mögött a kormányfő – ugyanakkor ez egyben kényelmetlen alkukkal járhat majd az eddig törtető politikai stratégiájáról ismert miniszterelnök számára.

Az India függetlenségétől a BJP felemelkedéséig hegemón belpolitikai erőként működő Indiai Nemzeti Kongresszus 99, Indiai Nemzeti Fejlesztési Inkluzív Szövetség (angol rövidítéssel INDIA) nevű pártcsaládja összesen 234 helyet szerzett, ami ahhoz képest látványos feltámadás, hogy öt éve egyedül 52, szövetségeseivel együtt 91 mandátum felett rendelkezett a párt – az idei választások előtti hónapokban pedig belső feszültségei kis híján szétrepesztették az ingatag szövetséget.

Az eredmény a BJP hatalmon maradása ellenére is hozhat jelentős változásokat.

Modi kormányzása eddig a hatalom központosításáról, a szövetségi kormány jogkörének kiterjesztéséről, a regionális autonómia felszámolásáról, a többségi hindu vallás és hindi nyelv propagálásáról, azaz az ország erőltetett politikai, társadalmi és gazdasági egységesítéséről szólt, miután a kormányfő és körei szerint a széttagoltság India felzárkózásának fő gátja.

Az első értékelések szerint azonban a választás fő tanulsága, hogy a Modi-féle, a sok tekintetben a magyarországi modellre hasonlító haveri kapitalizmussal kiegészült központosítás nem hozott számottevő változást a társadalom nagy részének életminőségében. Ezt a programot pedig a kevésbé szilárd többség mellett és a regionális érdekeket képviselő pártokkal való egyezkedési kényszerrel tarkítva még nehezebb lesz folytatni.

Más elméletek szerint a választási eredmény túlmutat a gazdasági ügyeken, és Modi politikai és kulturális programjának növekvő társadalmi elutasítottságát jelzi. Az ellenzék és Modi külföldi bírálói szerint a gazdasági racionalitás helyett a miniszterelnököt a hindu nacionalizmus vezérli, a vallási, kulturális és politikai sokszínűség felszámolására, és egy, a valós indiai társadalmi viszonyoknak alapvetően ellentmondó homogén hindu nemzetállam erőszakos létrehozására törekszik.

A választási eredmény egyik fő magyarázata, hogy ez a projekt nem annyira népszerű, mint Modi sikerpropagandája és az eddigi felmérések jelezték – az indiai demokrácia pedig sokkal jobb passzban van, mint a választást megelőző riadt nyugati értékelések sejtették.

Összefogás, sokszínűség

A legnagyobb meglepetés az ország legnépesebb és legszegényebb államában, a 240 milliós, 80 parlamenti mandátumáról döntő északi Uttar Pradesben történt, ahol a 2019-es 62 helyett csak 37 mandátumot szerzett az NDA. A BJP elvesztette a Modi által nagy csinnadrattával felavatott, „hindu Vatikánként” jellemzett ajodhjai Ram Janmabhoomi Mandir nevű templomot körülvevő körzetet is. A beruházás Modi társadalom-, kulturális és gazdaságpolitikájának egyik jelképe volt: a szentélyt egy három évtizede hindu szélsőségesek által lerombolt mecset helyén (egyúttal Ráma isten állítólagos szülőhelyén) emelték, és mellette a Modi-féle fejlesztési politika részeként reptér, vasútállomás és egyéb infrastrukturális beruházások is kezdődtek.

A kormánypárt több más, nagy népességű, kiegyenlített államban, így Nyugat-Bengálban és Mahárástrában is bukott. Míg az ellenzék hátországa eddig az ország valamivel vagyonosabb déli részére korlátozódott, most északon és a középső országrészben is jelentős sikereket értek el.

Ez nagyrészt annak volt tulajdonítható, hogy az INDIA képes volt sikeres szövetségeket kötni helyi politikai erőkkel, például az Uttar Pradesben győztes helyi szocialista párttal. Az indiai politikai rendszerben a Kongresszus országos hegemóniájának 1990-es évekbeli megtörése óta jelentős volt a kisebb-nagyobb, helyi, nyelvi vagy vallási identitás alapján szerveződő regionális pártok befolyása. Modi politikája nagyrészt pont az ő felolvasztásukról szólt, emiatt az eredmény népszerű magyarázatai között van, hogy a BJP belpolitikai ellenfeleivel szembeni növekvő politikai és hatósági vegzálás felébresztette e pártok életösztönét, és keményebb kampányt szült a BJP ellen.

Mint választási előzetesünkben részletesen írtunk róla, a szavazás előtti hónapokban a hatóságok látványosan rászálltak egyes vezető ellenzéki politikusokra, de a jelenség még csak nem is új keletű: az országos hatóságok által 2014 és 2022 között indított vizsgálatok 95 százalékban ellenzéki vezetőket céloztak.

Egy hasonló magyarázat, hogy a BJP magatartása a választók szemében is visszatetszést keltett, a 400 fős parlamenti többség emlegetése és az azzal járó esetleges alkotmánymódosítás lehetősége sokakat elrettenthetett. Az INDIA egyebek mellett azzal kampányolt, hogy Modi egyes, az alacsonyabb kasztokba tartozókat segíteni hivatott alkotmányos kiváltságok és szociális programok eltörlésére készül, ami (Modi tagadása ellenére) rezonált az alacsony jövedelmű rétegeknél.

Hasonló okként merül fel a vallási fundamentalizmus és a kormányfő egyre súlyosabb messianizmusa.

A 73 éves Modi a kampányhajrában annyira belemerült a vallási propagandába, hogy kvázi messiásként definiálta magát, közölte, meggyőződése, hogy isten küldte, és „energiám nem származhat pusztán a biológiai testemből, hanem isten adta nekem”. A BJP-vel szemben az is régi vád, hogy a muszlimok és más vallási, etnikai és nyelvi kisebbségek, alacsonyabb kasztokba tartozók démonizálására építi politikáját, ami a jelek szerint egy ponton túl visszaütött.

Erre hivatkozva egyes értékelések azt is felhozták, hogy a Modi alatti hatalmi centralizáció inkább a miniszterelnök által teremtett mítosz volt, mint valóság. Az ország társadalmi sokszínűsége miatt a hatalomkoncentráció egy bizonyos ponton túl nem lehetséges, Modi elment a falig, és most visszapattant.

Nagy reformok, alacsony életszínvonal

Az eredmény egy másik, földhözragadtabb magyarázata, hogy Modi hiába teremtette meg maga körül a hazai és nemzetközi sajtóban a nagy reformer képét, kormányzása nem változtatott jelentősen India gazdasági pályáján.

• 2000 és 2010 között 6,3, 2010 és 2020 között 6,6 százalék volt az átlagos éves gazdasági növekedés, azaz az indiai fejlődési pálya nem változott érdemben.
• Az 1,4 milliárdos országban ma is 600 millió ember él a napi 3,65 dolláros (kb. 1340 forint) világbanki szegénységi küszöb alatt.
• A formális gazdaságban részt vevők száma mindössze 410 millió fő, miközben az indiai munkaképes korú lakosság 900 millió főt tesz ki.
• Az egyetemi végzettségű fiatalok munkanélkülisége 13,6 százalék volt tavaly (erről csak évente publikálnak adatokat).
• Az iparosítási programok ellenére a feldolgozóipar 2023-ban mindössze 35 millió embert foglalkoztatott.
• Az indiai IT-szektor világszerte híres, mindössze 2 millió embert foglalkoztat.
• A felső egy százalék a jövedelem 22,6 százalékát, a vagyon több mint 40 százalékát birtokolta 2022–2023-ban, miközben a középső 40 százalék részesedése a fejlődés gyümölcseiből csökkenő tendenciát mutat.

Modi az adójogi és szabályozási egységesítésen, a „nemzeti tőkésréteg” (általában hozzá politikailag lojális szereplőinek) támogatásán, nagy infrastrukturális beruházásokon és a külföldi gyárak bevonzásán alapuló modellje nem volt képes csökkenteni az egyenlőtlenségeket és kiegyensúlyozottabbá tenni az indiai növekedést, sőt inkább növelte a társadalmi szakadékokat. Uttar Pradesben és más, szegényebb helyeken az országos ellenzék és helyi szövetségesei sikeresen húzták fel a kampányt a megélhetési kérdésekre, a gazdaság dualitására, a növekvő egyenlőtlenségekre.

Az sem tett jót a kormány megítélésének, hogy a fejlődés nyertesei között kiemelt szerepet kaptak a kormányfőhöz közel álló üzletemberek, mindenekelőtt a vele két évtizedes kapcsolatot ápoló Gautam Adani, aki egy regionális középvállalkozóból lett a világ egyik leggazdagabb embere Modi hatalomra jutása óta. A BJP szereplése ebből fakadóan a nagyrészt a hozzá hasonló nemzeti tőkésekbe vetett hit által hajtott indiai tőzsdét is megrengette, India Mészáros Lőrince egy nap alatt 25 milliárd dollárt vesztett vagyonából, a tőzsde egésze 400 milliárd dolláros mínuszban zárt, bár a hét végére konszolidálódott a helyzet.

Visszavesz vagy bekeményít?

A közeljövő fő kérdése, hogy a kormányfő milyen tanulságot von le az eredményből. A koalíciós kényszer korábban tartós belpolitikai bizonytalanságot szült Indiában, miután a kis regionális pártok hajlamosabbak az opportunizmusra és a váratlan húzásokra, a helyi hatalmi bázisuk partikuláris érdekeinek kielégítése pedig gyakran nehezen összeegyeztethető az országos politikai prioritásokkal.

Modi eddig nem volt rákényszerülve koalíciós egyezkedésre és a kis pártok nagyrészt helyi ügyeket érintő érdekei alapján való lavírozásra, ezért egyes értékelések szerint most egy merőben új, eddigi politikai stratégiájától és brandjétől idegen szerephez kell hozzászoknia. Az eddigi tíz év tapasztalatai alapján ugyanakkor kérdéses, hogy a keménykezű Modi képes lesz-e elnavigálni az eddiginél összetettebb felállásban.

A kérdés másik oldala, hogy folytatódik-e a hajtóvadászat az ellenzékkel szemben, Modiék kénytelenek lesznek-e letekerni az eddigi hatósági fellépést, vagy inkább rátesznek még egy lapáttal. A választás után inkább az utóbbi körvonalazódik:

Modi a napokban azt mondta, harmadik ciklusa „a korrupció kiirtásáról” fog szólni, és az ellenzéket azzal vádolta, hogy átlépett minden erkölcsi korlátot a kampányban.

Ezt valamelyest nehezíti, hogy a Kongresszus vezetője, az Indiát évtizedeken át vezető Gandhi–Nehru politikai dinasztia sarja, Rahul Gandhi renoméja nagyot nőtt a választás után. Az 53 éves Gandhival szemben eddig az volt a standard narratíva, hogy nem ért a nép nyelvén, nincs semmi karizmája, a múltat képviseli.

Ehhez képest a választás utáni kommentárok már azt emelik ki, hogy balpopulista politikája sikerrel járt, képes volt ott támadni a kormányt, ahol az politikailag igazán fájt. Másrészt Gandhi végül a szövetségi politikában is tehetségesnek bizonyult: képes volt mobilizálni a BJP-vel elégedetlen helyi erőket, és a koalíciója végig recsegett-ropogott ugyan, mégis egyben tudta tartani a választásokig.

A legtöbb kommentár a voksolást az indiai demokrácia sikereként értékelte: az utóbbi tíz évben erősödött ugyan a sajtó és az online véleményszabadság feletti kormányzati kontroll, megsokasodtak a bírói függetlenség elleni kormányzati támadások, tágabb teret nyert a muszlimellenes agitáció és nem lazultak a kasztrendszer maradványai sem, a BJP hatalomkoncentrációjának mégis korlátot szabott a szavazáson részt vevő 642 millió ember.

Mások viszont arra is emlékeztettek, hogy nem kell túlbecsülni a potenciális változás mértékét: Modi és a BJP egyelőre nyeregben van, az eddigi programtól nem várható hátraarc. India legnagyobb, mélyebb nehézségeire, mint a szegénység felszámolása vagy az azt súlyosbító klímaváltozás hatásainak enyhítése, egyáltalán nem ígér választ az indiai politikai helyzet alakulása.