A világ feszülten várja Biden válaszát az amerikai bázis elleni dróntámadásra

A Hamász október 7-i izraeli terrortámadása és Izrael azt követő gázai offenzívája óta nem kevesebb mint 165 kisebb-nagyobb támadás ért közel-keleti amerikai támaszpontokat és a Vörös-tengeren hadihajókat. Az Irán által támogatott iraki síita milíciák az észak-iraki Erbíltől a szíriai al-Tanfig bőven válogathattak a kisebb-nagyobb célpontokban, és a támadásokhoz meg is voltak a drónjaik és a – részben valóban komolyabb csapásmérő erőt képviselő – ballisztikus rakétáik.

Azonban a nagyon eltérő méretű és rendeltetésű amerikai objektumokat a korábbi évek támadásainak tanulságai alapján mind felszerelték légvédelmi eszközökkel; a kisebb előőrsökben is található néhány Coyote elfogódrón, az al-Aszad légibázist pedig egy teljes Patriot-rakétaüteg védi. A Pentagon október 7-e után gyorsan légvédelmi erősítést küldött a veszélyeztetett létesítményeknek, az északkelet-szíriai Hemóhoz hasonlóan nehezen védhető, de stratégiailag nem pótolhatatlan bázisokat pedig kiürítették.

Így az ezután menetrendszerűen érkező támadások alapvetően nem is tudtak igazán komoly gondokat okozni. Egyedül a 2023. november 20-án, az Irak kurd autonóm területén fekvő Erbíl melletti bázis elleni ballisztikus rakétacsapásban sérült meg nyolc amerikai katona.

Vasárnap azonban az Iraki Iszlám Ellenálláshoz – ez egy több síita milíciát magában foglaló ernyőszervezet neve – tartozó Kataib Hezbollahnak végül több hónapnyi próbálkozás után, az amerikai csapatok napi rutinjának feltérképezésével és kihasználásával

sikerült valóban fájdalmas csapást mérnie az Egyesült Államokra egy, a szíriai határhoz közeli jordániai bázis elleni dróncsapással.

Becsapták a mobilradart

A támadók az Ukrajnából már jól ismert, az oroszok által is használt Sahed kamikazedrónt ugyanis pont akkor eresztettek rá a Jordániában található, de a szír és iraki hármas határon fekvő, kevéssé fantáziadús módon csak „22-es torony”-nak nevezett bázisra, amikor épp visszatért oda egy amerikai drón. A két eszköz egyszerre történő megjelenése pont annyi időre zavarta meg a légvédelem agyát jelentő 3D-s mobilradart, hogy a támadódrónt kezelője a közel 350 fős állomány sátraira tudta vezetni.

A detonációban három alvó katona meghalt, és 47-en megsérültek. A holttesteket a légierő gyorsan hazaszállította, a sérültek közül pedig nyolcan igényeltek „magasabb szintű ellátást”.

A támadás helyszínén 2015-ig csak egy jordániai határőrségi megfigyelőállomás árválkodott, ekkor kezdtek amerikai katonák idetelepülni a szíriai polgárháborúban támogatott Aszad-ellenes milíciák kiképzésére és a rendkívül sokszínű és széthúzó ellenzéki erők koordinálására.

Később a Kelet-Szíriát is elfoglaló Iszlám Állam terrorszervezet elleni különleges műveletek egyik kiindulópontjává vált, és jelenleg is az egykori Kalifátus megmaradt terroristasejtjeit kordában tartó erők támogatása és kiszolgálása számít az itt állomásozó erők egyik fő feladatának. A másik fő feladatuk pedig a szíriai határ túloldalán, kevesebb mint 20 kilométerre fekvő, közel 200 fős al-Tanf bázissal együttműködésben a hármas határ mentén található Damaszkusz–Bagdad-főút ellenőrzése. Az M2-es többek között az iráni hadianyag-szállítmányok egyik potenciális szállítóútvonala.

Annak ellenére, hogy a bázis már kilenc éve áll, létesítményei Joseph Votel egykori közel-keleti parancsnok leírása alapján „nagyon ideglenes jellegűek”, és „itt nem találsz téglával-habarccsal felhúzott épületeket”.

A gázai háború kitörése óta ez volt az első olyan támadás, mely amerikai katonák életét követelte.

Ennek megfelelően az amerikai reakciók is igen harciasak, és szinte biztos, hogy a követő napokban, de lehet, hogy akár órákban az USA valamilyen megtorló-erődemonstráló válasszal rukkol elő. Azonban egyáltalán nem egyértelmű, ezt az erőt kiken, hol és milyen eszközökkel kell demonstrálni.

Ez a bizonytalanság részben az Iránban mitikus alakként tisztelt, négy éve azonban egy amerikai Hellfire rakétával Bagdadban kilőtt Kászim Szulejmáni tábornok, az iráni Forradalmi Gárda egykori vezetője által tökélyre vitt közel-keleti kliensháborúkból fakad.

Teherán ugyanis egyetlen érdekszférájába tartozó konfliktusban sem jelenik meg saját katonai erővel, hanem a helyi – főleg a síita felekezet valamelyik ágába tartozó – frakciókon keresztül igyekszik érdekeit érvényesíteni. Ez az érdek jelenleg leginkább a szembehelyezkedés Izraellel; Irán saját erejének és ballisztikus fegyverei piacképességének demonstrálása, ahogy a január közepi iráni rakétacsapásoknál kitárgyaltuk; valamint az Egyesült Államok provokálása és elbizonytalanítása.

Megtorlási lehetőségek

Annak, hogy egy iráni Sahed drónt nem az iráni Forradalmi Gárda kezelői, hanem az iráni Forradalmi Gárda által kiképzett iraki milicista vezet bele egy amerikai sátortáborba, megvan az az előnye, hogy az ellenség számára minden összeütközésnél biztosította a kiskaput a direkt konfrontáció elkerülésére, hiszen az Egyesült Államoknak jogilag nem iráni atrocitásokra kell válaszolnia, és az árulkodó jelek ellenére Teherán sajnálkozva tárhatja szét a kezét – ahogy most is tették –, hogy „nem sajnáljuk, de nem mi voltunk”.

És a felelősség maszatolását eddig az USA is köszönte szépen, mert így el tudja – legalábbis eddig el tudta – kerülni az Iránnal való közvetlen konfrontációt, és ő maga is gondosan a háborús ingerküszöb alá lőheti be a válaszlépéseket.

Ezekről Antony Blinken amerikai külügyminiszter hétfőn azt mondta, hogy az Egyesült Államok mindenkit óva int attól, hogy kihasználja arra a gázai konfliktust, hogy megtámadja az Egyesült Államokat. Azt mondta, hogy a jordániai támadásra a válaszlépés többszintű lesz, és ugyan nem akarnak rontani a helyzeten, de kemény válaszcsapást lengetett be.

Biden kedden újságíróknak a Fehér Házban azt mondta, hogy már eldöntötte, milyen válaszlépést tesznek, de erről többet nem árult el.

Azt is kijelentette, hogy Teheránt annyiban mindenképpen felelőssé teszi, hogy ők látták el fegyverekkel azokat, akik a támadást végrehajtották. Azonban hangsúlyozta, hogy nem céljuk egy szélesebb háború a Közel-Keleten. A Pentagon már kedden deklarálta, hogy „nem akarnak háborút Iránnal, de úgy tűnik, Irán sem akar háborút az Egyesült Államokkal”.

Válaszcsapások területén az USA a bőség zavarával küzd; lássuk az elemzők által említett forgatókönyveket a legradikálisabbtól a legenyhébbig:

1. Válaszcsapás Irán területén. Ez még egy relatíve kevés pusztítást okozó akció esetén is igen kockázatos opció lenne, ugyanis a jelenlegi bizonytalan helyzetben könnyen háborút eredményezhet, melynél nem zsurnalisztikai közhely „beláthatatlan következményeket” emlegetni. Egyfelől Irán az országot sújtó szankciók ellenére is komoly katonai tényező; jelentős rakéta- és drónflottával rendelkezik, légvédelmét nemrég erősítette meg SZ–400-as orosz elhárítórendszerrel, és az orosz–ukrán háború után kivirágzó orosz szövetségnek hála, további korszerű haditechnikai eszközökre is számíthat.

Másfelől miután Teherán jemeni húszi szövetségesei demonstrálták, milyen könnyedén tudnak zavart kelteni a vörös-tengeri kereskedelmi útvonalon, nem kétséges, hogy Irán könnyedén hajózhatatlanná tudja tenni a Perzsa-öböl bejáratát képező Hormuzi-szorost, elzárva azt a kereskedelmi útvonalat, ahol a világ szénhidrogénexportjának 20 százaléka halad keresztül. A kockázatok ellenére több befolyásos republikánus politikus is egy közvetlenül Irán elleni akcióra szólította fel Joe Bident, de a Pentagon és az elnök nyilatkozatai is úgy tűnik, ez ellen szólnak.

2. Válaszcsapás Irán területén kívül, de irániak ellen. A kiterjedt iráni érdekeltségeknek köszönhetően Iránon kívül is bőven akadnak iráni célpontok. Szóba jöhet például a Vörös-tengeren és az Ádeni-öbölben állomásozó – és valószínűleg a húszikat hírszerzési információkkal ellátó – MV Behshad ellátóhajó; netán a Teherán külföldi műveleteit összefogó Forradalmi Gárda Szíriában működő emberei. Egy ilyen törekvés esetén Izrael is megoszthat pár célkoordinátát az Egyesült Államokkal. A zsidó állam ugyanis évek óta előszeretettel likvidálja az Aszad-rezsim mellett felbukkanó iráni tiszteket, legutóbb kedden hajtott végre légicsapást Damaszkuszban egy olyan létesítmény ellen, ahol állítólag több iráni katonai összekötőtiszt dolgozott.

Az Egyesült Államoknak is megvan a hírszerző és csapásmérő kapacitása ahhoz, hogy magas rangú iráni tisztekkel végezzen, 2020 januárjában Szulejmánival is egy amerikai drón végzett a bagdadi reptéren.

3. Válaszcsapás a támadás közvetlen felelősei ellen. Ez a legvalószínűbb, kötelező körnek is mondható opció, mely azonban felmerülhet a fenti forgatókönyvek mellékszálaként is. Az elmúlt hónapokban az Egyesült Államok már összesen nyolc alkalommal hajtott végre megtorló csapásokat Szíria és Irak területén (a húszik elleni légioffenzíván felül); légiereje több tucat milicistával végzett, köztük a befolyásos iraki milícia, a Harakat Hezbollah al-Nudzsaba vezetőjével.

Azonban ahogy azt január elején maga Biden is megjegyezte, a légicsapásokkal nem sikerült elrettenteni az amerikaiak elleni támadásokat fontolgató szervezeteket. Ezen mondjuk változtathat az, ha – ahogy azt a New York Timesnak nyilatkozó egyik veterán főtiszt indokoltnak tartja –, a vazallusok elleni megtorló-fenyítő akciókat egy többnapos offenzívává duzzasztanák.

A stratégiai megfontolásokon túl Joe Biden válaszát nagyban motiválhatják a belpolitikai elvárások és megfontolások. Donald Trump azzal kampányol, hogy miközben az ő elnöksége alatt Iránt a nukleáris megállapodás felmondásával sikerült megtörnie és meggyengítenie, addig Biden megengedőbb politikájának köszönhetően Teheránnak lehetősége nyílt az október 7-i terrortámadás levezénylésére és a jordániaihoz hasonló akciók megszervezésére.

A nemzetbiztonsági ügyekre kitérő felmérések egy része alapján a választók is osztják a trumpi narratívát, és a republikánus exelnököt a nemzetközi stabilitás kérdéseiben jóval alkalmasabbnak tartják demokrata riválisánál. Ez azt jelenti, hogy Bidennek olyan választ kell adnia, mellyel egyszerre demonstrál erőt és fojtja el az eszkaláció lehetőségét.