Csád egy puskaporos hordó, ahol Magyarországnak nincs múltja, helyismerete

Magyarországra eddig nem volt jellemző az önálló, határozott Afrika-politika, november elején azonban a parlament is megszavazta, hogy a Magyar Honvédség önálló katonai misszió keretében akár 200 katonát küldjön a közép-afrikai Csádba. A katonai lehetőségekhez képest jelentős magyar kontingens céljai szerteágazók, de emellett homályosak, a misszióhoz szükséges eszközök és tapasztalatok hiányosak, a helyi viszonyok pedig számtalan fenyegetést rejtenek magukban.

A honvédségtől kiszivárgó értesülések alapján katonai körökben sem örvend osztatlan népszerűségnek a kockázatos és költséges terv, és a magyar érdek körül is vannak kérdőjelek.

A 444 honvédségi forrásokra hivatkozva írt arról a múlt hét végén, hogy egyre nagyobb a bizonytalanság a misszió körül a kinti veszélyes, kiszámíthatatlan körülmények miatt. A honvédségen belül a lap információi szerint nem tudni, lesz-e egyáltalán misszió abban a formában, ahogy azt eredetileg kommunikálták. A csádi misszióról küldtünk kérdéseket a Honvédelmi Minisztériumnak, de egyelőre nem kaptunk válaszokat.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter háromnapos csádi látogatásán viszont „átfogó biztonsági, gazdasági, humanitárius és oktatási együttműködési program indítását” jelentette be Magyarország és az afrikai ország között. Ő úgy fogalmazott a csádi fővárosban, hogy „az az önök kormányának és parlamentjének döntésén múlik, hogy ez a katonai együttműködés milyen konkrét formát fog ölteni”.

Miért éppen Csád?

Az Afrika közepén fekvő, 13 magyarországnyi területű és 17 millió lakosú Csád minden nemzetközileg elismert mutató alapján a világ legszegényebb és legfejletlenebb országai közé tartozik. A kontinens gyarmatosításáért folyó versenyfutásban meghúzott határai közé szuszakolva csaknem 200 népcsoport él itt. A gyéren lakott sivatagos északon a nomád tubuk, délen a lakosság harmadával a legnagyobb nemzetnek számító szarák, de vannak mellettük nagyobb létszámban tedák, hamiták, hauszaiak, mabák, illetve mimik. Az etnikumok között sokféle ellentét feszül, köztük vallási jellegűek is.

Maga a tágabb régió, a Száhel-öv sem éppen biztonságos, Csád legtöbb szomszédja minimum súlyos válságokkal, de inkább fegyveres konfliktusokkal küzd. Az ország északi szomszédja a 2011 óta tartó polgárháborúban szétesett Líbia, a keleti a dárfúri háború után egy véres polgárháborút is nyögő Szudán, a nyugati a nemrég puccson átesett Niger. De délről is az egykor Wagnernek nevezett orosz zsoldoshadsereg legfőbb afrikai szálláshelyei között emlegetett Közép-afrikai Köztársaság határolja, és csak délnyugaton Kamerun és Nigéria esetében beszélhetünk stabilabb szomszédokról.

Azonban annak ellenére, hogy Csádot a régió „stabil” országai között szokás említeni, az országot harminc évig vezető Idriss Déby elnök 2021. április 20-án merénylet áldozata lett, azóta fia, Mahamat Déby Itno a Csád Átmeneti Katonai Tanácsának elnökeként vette át az ország vezetését. Ő hivatalosan ideiglenes elnök, de ígéretei ellenére úgy tűnik, esze ágában sincs hatalmát fair választáson megerősíteni, a családi klán – amelynek másik erős embere a vezető féltestvére, Abdelkerim Idriss Déby – élén keményen markában tartja a gyeplőt. Bár 2024 októberében választást terveznek, a kiábrándult lakosság szerint esély sincs arra, hogy egy esetleges választási vereség esetén Mahamat Déby békésen adja majd át a hatalmat egy új, civil kormánynak.

Miközben pedig az ország olajban gazdag, ez nem érződik az életszínvonalon: a lakosság 40 százaléka szorult a szegénységi küszöb alá, és él humanitárius segélyekből. Az egykori francia gyarmat gazdasági és politikai szempontból egyelőre még mindig Párizs érdekkörébe tartozik. Ezt mutatja a viszonylag jelentős, 1500 fős francia katonai jelenlét, melyet egy kisebb, kiképzési és tanácsadási feladatokra szorítkozó amerikai kontingens egészít ki. Csád az Afrikában sorozatos puccsok nyomán – Mali, Burkina Fasso, Niger – visszaszoruló francia befolyás egyik utolsó fontos országának számít.

Csádi konfliktusok

Suha György, a Külgazdasági és Külügyminisztérium korábbi miniszteri biztosa (2018-ban Csádba is kijelölt utazó nagykövet) szerint Csád az utóbbi időben igyekszik úgy eladni magát a Nyugatnak, mint a regionális béke záloga, a térség egyetlen Nyugat-barát hatalma, de ezek közül legalábbis az első megállapítás egyáltalán nem igaz.

Csád ugyanis egyáltalán nem tekinthető stabil és megbízható partnernek.

Az állam Suha szerint nagyon instabil (különben minek is kellene oda missziós segítség?), az óriási területen, a relatív alacsony népesség mellett sem beszélhetünk domináns, vagy államalkotó etnikai csoportról. A fentebb említett szara a legnépesebb törzs, de a korábbi és a jelenlegi elnök is a zagavákhoz tartozik, azaz itt is fennáll az a volt gyarmatokra jellemző helyzet, hogy az egykori gyarmattartók által a közigazgatás élére emelt kisebbségekből kerül ki az elit, mely azonban állandóan fenyegetve érezheti magát a többségi etnikum(ok) részéről.

Idriss Déby, a korábbi erős ember annyiban azért valóban nyugati orientációjú volt, hogy francia katonai kiképzést kapott, és fontos jó pont volt a nép szemében, hogy ő valóban egy véres kezű diktátort, Hissène Habrét ütött ki a hatalomból, akit később egy nemzetközi bíróság el is ítélt. Idriss Déby demokratikusabb vezetőnek tűnt, aki eladta, hogy hisz az emberi jogokban, és ő a regionális stabilitás záloga. Azonban inkább csak szavaiban és nem a tetteiben vallott nyugati értékeket, ő is kemény kézzel vezette országát.

A csádi fegyveres erők ugyan valóban felléptek olykor muszlim szélsőségesekkel szemben is, hiszen az amúgy szintén muszlim elnök a dzsihadisták ellen is védte a hatalmát, de azért hazájában egyáltalán nem volt túl népszerű. Fia pedig nála is jóval népszerűtlenebb volt, amikor 2021-ben hatalomra került, így a n’djamenai (Csád fővárosa) kormányt már nem a regionális béketeremtés, hanem a hatalom megtartása, vagyis a belpolitikai ellenfelek elleni küzdelem kötötte le.

Az alkotmányt felfüggesztették, és tavaly a rendfenntartó erők 200 halálos áldozat árán vertek csak le egy demokratikus választást követelő ellenzéki tüntetést, és a nyugtalanságon a Közép-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECCAS) közvetítésével megindult tárgyalások sem enyhítettek. A brutális fellépés mindenesetre meggyengítette a helyi ellenzéket és a civil társadalmat, több vezető elhagyta az országot.

A legnagyobb probléma a szudáni helyzet

De ahogy az lenni szokott, a konfliktusoknak a szomszédos események adtak új lendületet. Enrico Picco, a térség neves szakértője arra emlékeztet, hogy Csád már idén tavasszal is viharos időszakot élt át, de amikor harcok törtek ki Szudán nyugati határán, Dárfúr régióban, a helyzet csak rosszabb lett. Május óta a csádi hadsereg az északi Tibeszti régióban és a szomszédos Közép-afrikai Köztársaság északi részén, vagyis Csád déli határa közelében is harcol, míg a július végi nigeri puccs a nyugati határ megrendülésével fenyeget.

De a legnagyobb probléma mindenképpen a dárfúri helyzet, a nagyobb menekülttáborok többsége is Csád Szudánnal határos részén van. Az ENSZ menekültügyi ügynöksége (UNHCR) szerint Csádban több mint egymillió olyan ember van, akinek el kellett hagynia otthonát, közülük 580 ezer menekült a szomszédos Szudánból, Közép-Afrikai köztársaságból és Kamerunból érkezett.

Mióta Csád 1960-ban elnyerte függetlenségét Franciaországtól, Dárfúr a csádi lázadók menedékeként szolgál. Idriss Déby ugyanis közvetlenül támogatta a dárfúri lázadó csoportokat, mint például az Igazság és Egyenlőség Mozgalmat, megengedte nekik, hogy Csádot hátországként használhassák a Kartúm által támogatott arab milíciák ellen Dárfúrban. Válaszul Szudán támogatta azokat a csádi lázadó csoportokat, amelyek 2006-ban, majd 2008-ban erősebb offenzívát indítottak N'Djamena ellen. A feszültségek csillapítása érdekében Kartúm és N'Djamena 2010-ben megnemtámadási egyezményt írt alá.

Mostanra a különféle lázadók szudáni és líbiai csoportokkal fogtak össze, de a gyorsan változó helyzetre jellemző példa, hogy a csádi ellenzék egyik korábbi vezéralakja a szomszédos Közép-afrikai Köztársaságban a Wagner-csoporttól kért segítséget Déby elnök megbuktatásához, majd miután nem kapott, váltott egy óriásit, hazatért, és elnökpárti politikába kezdett.

Az önálló misszió új terepet jelentene

A nemzetközi katonai missziók nem ördögtől valók, Magyarország a világ számos pontján képviselteti magát katonai kontingensekben; a Csáddal szomszédos Maliban például 2013 óta részt vesz néhány fővel az Európai Unió közös projektjében, 2022-től pedig komolyabb, váltásonkénti 80 fővel a Franciaország által vezetett, 2020-ban létrehozott Takuba misszióban.

Ennek során a magyar katonák a mali hadsereg kijelölt alakulatainak kiképzésében, mentorálásában és kísérésében vesznek részt. Ez utóbbi azt a progresszív célt is kitűzte maga elé, hogy lehetőségekhez mérten igyekszik közreműködni a Malihoz hasonló gyarmati múltú országok etnikai-vallási ellentéteinek mérséklésében a kiképzendő alakulatok sokszínűségének szem előtt tartásával.

Azonban a novemberben parlamenti határozat útján elfogadott csádi misszió egyedülálló módon nem nemzetközi együttműködés keretében, hanem egy kétoldalú egyezmény alapján (a kapcsolatfelvétel a magyar kormány szerint a csádi vezetés szeptember 19-i meghívólevele alapján indult el, de ennek tartalma nem ismert) zajlik majd.

A főleg a magyar missziónak is helyt adó N'Djamena légibázison összpontosuló francia erőkkel ellentétben a magyarok sem helyismerettel, sem rutinnal nem rendelkeznek. Ráadásul a pattanásig feszült helyzetben félő, hogy ha a 2024 őszére ígért elnökválasztás nem jelent nyugvópontot, akkor a magyar katonák egy polgárháborúban találják magukat.

A 444-nek nyilatkozó honvédségi források szerint Magyarország meglévő kötelezettségei – köztük az Európai Unió többnemzeti harccsoportjába delegálandó katonák – miatt eleve nehéz lesz kiállítani a csádi misszióhoz szükséges létszámot; közben viszont a 200 katona kevés ahhoz, hogy érdemben hozzájáruljon egy ilyen nagy ország stabilizálásához (arról nem is beszélve, hogy a stabilitás nem kis részben a rezsim elnyomó jellegéből fakad).

A kormánykommunikációban a migrációs válság helyben történő kezelésével szokás indokolni a vállalkozás szükségességét, azonban Csád maga nem is kibocsátó-, hanem tranzitország, az ide irányuló migráció elsődleges forrása Szudán – azonban a szudáni határtól a magyarok bázisa ezer kilométerre lenne. A 444 szerint a honvédségnek sem egyértelmű, hogy a migráció megállításához kapcsolódóan milyen feladatokat kellene a magyar katonáknak ellátniuk.

Indokként szerepel, hogy Magyarország érdeke az Európára nehezedő illegális migrációs nyomás csökkentése, azonban a parlamenti többség által feltűnően gyorsan beterjesztett-megtárgyalt-elfogadott határozatban

a csádi kormányerők felkészítése és támogatása, a terrorizmus elleni harc támogatása és a helyi magyar állampolgárok és érdekeltségek oltalmazása van felsorolva a katonai célok között.

A felkészítő-támogató feladatok között szerepel a különleges erők mentorálása, ami – legalábbis az afganisztáni minta alapján – azt jelenti, hogy a magyar mentorcsoport együtt vonul a feladatra a mentorált alegységgel, és ha szükséges, bekapcsolódik a kialakuló harcokba is.

A katonai feladatokat kiegészítik olyan polgári vállalások, mint egy egészségügyi misszió a menekültek ellátásához, élelmiszer-biztonsági program, és Szijjártó Péter arról is beszélt, hogy a kormány támogatja a magyar vállalatok beruházásait a biztonságos vízellátás, a mezőgazdaság korszerűsítése és a közigazgatás fejlesztése, digitalizálása terén.

Nincs közös múltunk

A misszió helyszíne annál is különösebb, mivel Magyarország egyáltalán nem ismeri az országot és Csád sem a magyarokat. A magyar–csádi külkereskedelem láthatatlan, a két ország 1972 óta formálisan létező diplomáciai kapcsolatait sosem sikerült tartalommal megtölteni.

Csád sosem volt fontos magyar célország,

Magyarország az országban valóban teljességgel ismeretlen, ami annyiban legalább pozitív, hogy a „magyar” kifejezéshez negatív konnotáció sem kapcsolódik. Forrásaink szerint a Hungary Helps szerepvállalása, amelynek keretében humanitárius és fejlesztési központ nyílik a csádi fővárosban, középtávon persze valamit mozdíthat ezen, de rövid távú eredményeket botorság lenne várni.

Manapság egyébként mindössze 22 külképviselet működik a fővárosban, ott vannak a nagy uniós államok, de a csádi–európai viszony nagyjából arra korlátozódik, hogy mi van az egykori gyarmatosító franciákkal, meddig maradnak a katonáik az országban.

Ráadásul Magyarország még a környéken sincs igazán jelen. Egy esetleges vészhelyzet esetén a magyar kontingens mozgatása a szomszédos államok irányába a logisztikai nehézségeken túl szintén felveti a kétoldalú kapcsolatok teljes hiányát – véli Suha György. A szomszéd országok közül Tripoliban (2300 km) és Abujában (1000 km) működik szerény kapacitású magyar külképviselet, a többi, Csád számára közúton inkább elérhető országban (Niger, Közép-afrikai Köztársaság, Szudán, Kamerun) nincs jelenlétünk.

A kormányhatározat mindenesetre ambiciózus célokat tűz ki maga elé, a „komplex szerepvállalás” keretében ugyanis széles körű gazdasági és oktatási vállalásokat tesz. Előbbiek között szerepel a „védelmi, kettős felhasználású termékek forgalma”, ami a 444 már idézett cikke szerint lényegében azt jelenti, hogy a Varsói Szerződés idejéből a honvédségre maradt, leselejtezendő szovjet rendszerű haditechnikát – melyet a kormány nem volt hajlandó a szovjet szabványú fegyverekért és lőszerekért könyörgő Ukrajnának odaadni – Csádban fogják értékesíteni.

A mai Csád – Magyarország mellett – amúgy még egy barátra lelt, ez pedig az Egyesült Arab Emírségek, mely Líbiától Szudánig komoly befolyással rendelkezik a régióban. A gazdag olajállam megpróbálta megerősíteni kapcsolatait N'Djamenával, és a csádi befolyása láthatóan nő is. Június közepén Déby elnök Abu-Dzabiba látogatott, hogy aláírjon egy katonai együttműködési megállapodást, de ez nem katonákat jelent, hanem fegyverszállítást. Néhány héttel később valóban páncélozott járműveket és biztonsági felszereléseket szállítottak Csádba.

Összességében kijelenthető, hogy a magyar katonai jelenlét Csádban geopolitikai és diplomáciai szempontból is nehezen indokolható, nem látszik, hogy mit tesz hozzá a magyar külpolitika stratégiai céljaihoz, és nem látszanak a gazdasági előnyei sem. Érthető, hogy felröppentek olyan híresztelések, melyek szerint a misszió nem vagy nem a meghirdetett formájában fog megvalósulni. Szijjártó Péter a látogatásán megerősítette az együttműködést, és annak biztonsági részéről is beszélt, de ezt nyitva hagyta, amikor lényegében átpasszolta a labdát a csádi félnek annak konkrét formáját illetően.