Egy legendás amerikai újságíró végigvette egy cikkben, szerinte hogyan robbantotta fel az USA az Északi Áramlatot
2023. február 14. – 17:25
Az orosz–ukrán háború kitöréséért és az Ukrajnában véghezvitt orosz pusztításért viselt erkölcsi felelősség szétterítésének egyik legelterjedtebb és legtendenciózusabb érve, hogy az Egyesült Államok befolyási szférájának keleti kiterjesztésével tulajdonképpen „kiprovokálta” a háborút, és tulajdonképpen Washington torpedózza meg a háború folyamatos eszkalációjával a béketárgyalásokat. A magyar kormányközeli médiából jól ismert érv – melyek mellékhatásaként különösen nehézzé vált a Nyugat valódi hatalmi-gazdasági érdekeiről való értelmes beszéd – a napokban egy HIMARS-szállítmánnyal felérő muníciót kapott, amikor
az amerikai tényfeltáró újságírás élő klasszikusa egy hosszú, leleplezőnek szánt írásban mutatta be, hogy szerinte az Egyesült Államok kormányzata a felelős a Balti-tenger alatti Északi Áramlat gázvezetékeit megrongáló szeptemberi robbanásokért.
Seymour Hersh a múlt héten publikálta cikkét a közösségi finanszírozású újságírás vezető platformjának számító Substacken. Hersh egy meg nem nevezett kormányzati forrás alapján (ő később még elő fog kerülni) írt cikke a következőket állítja:
- Joe Biden elnök és kormányzata Németország orosz gáztól való függőségét stratégiai kockázatnak látta, mellyel Vlagyimir Putyin képes zsarolni a mindenkori berlini vezetést. Amint az amerikai hírszerzés számára 2021-22 fordulóján egyértelművé vált, hogy Putyin inváziót indít Ukrajna ellen, Washington elkezdett amiatt aggódni, hogy Berlin a hetvenes évek óta ápolt – mármint akkor még az NSZK által ápolt – orosz energiakapcsolatai miatt nem lesz hajlandó teljes mellszélességgel Kijev mellé állni, ami Németország politikai és – elsősorban haditechnikai exportjának köszönhetően – katonai súlya miatt ellehetetleníti az egységes európai/NATO-fellépést. Éppen ezért a CIA 2021 végén elkezdett dolgozni az orosz gázszállítás Ukrajnát elkerülő fő útvonala, az Északi Áramlat felrobbantását célzó terveken.
- Az akcióhoz a haditengerészet búváriskolájának végzősei közül választották ki a legjobb mélytengeri búvárokat. A kormányzat szándékosan kerülte a különleges erők igénybevételét, ugyanis ezek esetén tájékoztatási kötelezettséggel tartozott volna a kongresszus egyes tagjai felé, akik közül legalább néhányan kínos kérdésekkel álltak volna elő az akció értelméről, kockázatairól és jogosságáról.
- A szabotázs bázisa a több amerikai bázissal rendelkező, évtizedek óta az oroszellenes NATO-törekvések elkötelezett hívének számító Norvégiában volt, a skandináv ország egyéb logisztikai és információs segítséget is nyújtott az akcióhoz.
- A robbanószerkezetek telepítésének fedőakciójául a 2022 júniusában tartott BALTOPS 22 elnevezésű NATO-hadgyakorlat szolgált, melynek feladatai közé amerikai kérésre vontak be egy aknamentesítő búvárakciót. Ennek leple alatt erősítettek a Bornholm szigeténél 80 méter mélyen haladó négy vezetékre C4-es robbanóanyagot, melyet betonnal bevonva rejtettek el a Balti-tenger vízének minden változását érzékelő orosz megfigyelőrendszerek elől.
- A robbanószerkezeteket eredetileg 48 órás időzítővel robbantották volna fel, azonban végül az ilyen kicsi időablakot a Fehér Ház elemzői túlságosan gyanúsnak ítélték, ezért végül átállították az időzítőt távolsági irányításra – a robbanásra parancsot adó jel végül 2022. szeptember 26-án egy norvég felderítőgépről ledobott bójáról érkezett.
Voltak nagy leleplezései, de meredek állításai is
Miközben a Fehér Ház teljes mértékben hamisnak és teljes kitalációnak minősítette az állításokat, Hersh cikkét elsősorban az Oroszországgal szimpatizáló országok és orgánumok tárgyalták leleplezésként, mivel „bizonyítékkal” szolgált az orosz diplomácia kezdetektől fogva hangoztatott álláspontjára, miszerint Moszkvának nem állhatott érdekében a gázvezetékek felrobbantása, a szabotázs egyedüli haszonélvezője csakis az Egyesült Államok lehet. A Hersh-cikket az egyre nyíltabban oroszpárti magyar propagandamédia több leágazása ismertette, elemezte, méghozzá úgy, mint ami
kerek perec kimondja és logikusan le is vezeti, hogy az amerikaiak robbantották fel a vezetékeket, gazdasági érdekből.
A cikk meggyőző ereje részben az információ- és kontextusgazdag szövegből fakad, még akkor is, ha sok elem tényleg inkább az olvasó meggyőzésére szolgál, bizonyító ereje igen csekély. Hersh megemlíti például, hogy 1971-ben az Egyesült Államok egyszer már végrehajtott egy sikeres tenger alatti titkos akciót; akkor a Szovjetunió távol-keleti részén található Ohotszki-tenger mélyén futó hírközlési kábelre sikerült rácsatlakozni, majd 10 éven keresztül hónapról-hónapra észrevétlenül a felszínre csempészni a szovjet haditengerészeti vezetők lehallgatott beszélgetéseit felvevő mágnesszalagokat.
A több mint ötvenéves művelettel a szerző indirekt módon arra akar utalni, hogy az Egyesült Államoktól nem áll távol egy tenger alatti titkos hírszerzési akció, azonban ez inkább csak egy sejtetés-szintű analógia, mivel az egyetlen eset valódi gyakorlati mintát nem rajzol ki.
Az Északi Áramlat kilenc mondatban
Az Északi Áramlat négy csővezetéke 1200 kilométer hosszan húzódik a Balti-tenger alatt. A négy vezetékből a 2011-ben átadott Északi Áramlat 1 működött ténylegesen; két oroszországi terminálból szállította a földgázt Észak-Németországba. A gáz egy része a német gazdaság és a háztartások energiaszükségletének kedvező árú fedezésére szolgált, a többit pedig az európai energiapiac más szereplői vásárolták fel. Az Északi Áramlat többségi tulajdonosa az orosz állami energiacég, a Gazprom, kisebbségi tulajdonrészén pedig egy francia, egy holland és két német cég osztozik. Az Északi Áramlat 2 két vezetéke csőkulcsra kész állapotban, de üresen állt egészen addig, amíg Németország bejelentette, hogy a küszöbön álló orosz agresszió miatt bizonytalan időre megvonja a működési engedélyt.
Az invázió utáni nyugati szankciókra válaszul Moszkva folyamatosan játszott az Északi Áramlat 1-en keresztül érkező gázmennyiség csökkentésével, és lebegtette a gázszállítás teljes leállítását is, ami egész Európát új energiaforrások bevonására ösztönözte. A két vezeték összesen négy, már használaton kívüli csövénél szeptember 27-én észleltek robbanásokat (az eseményeket ebben a cikkben rekonstruáltuk). A robbanásokról annyi már kiderült, hogy nem baleset, hanem szabotázs eredményezte őket, azonban a vizsgálat jelenleg is zajlik, előzetes eredményeit pedig hétpecsétes titokként őrzik.
Azonban az állítás legerősebb támasza maga szerző személye. Seymour Hersh az egyik legtöbb trófeával – és egy Pulitzer-díjjal – rendelkező tényfeltáró újságíró, aki leleplezte a vietnámi háború amerikai ellenzékét figyelő illegális CIA-törekvéseket, az amerikai katonák mészárlását a vietnámi Mỹ Laiban, a Watergate-ügy elsimításán dolgozó Henry Kissinger külügyminiszter üzelmeit, vagy a 2003-as iraki háború után az abu-grébi börtön amerikai személyzetének brutalitásait.
De szinte nem találni olyan nagy horderejű diplomáciai-külpolitikai témát, amihez ne tette volna hozzá a magáét. Ráadásul leleplezéseit sokszor erős médiaellenszél közepette hozta nyilvánosságra, és kritikusai keményen igyekeztek diszkreditálni megállapításait – miközben sokszor ezek igaznak bizonyultak.
Csakhogy ezek a kritikák módszertanilag megalapozottak voltak, mivel Hersh egy-egy sarkos megállapítását, tényközlését gyakran alapozta egyetlen, sokszor nem is megkérőjelezhetetlen hitelességű forrásra.
A ma már 85 éves Hersh az elmúlt években több súlyos mellélövést is vétett: alaptalanul állította, hogy a szíriai polgárháború egyik legbrutálisabb tömeggyilkosságát, a 2013-as gútai szarintámadást nem az Aszad-rezsim, hanem a török titkosszolgálat hajtotta végre.
Hersh 2015-ben azt is megírta, hogy az al-Kaidát vezető Oszama bin Laden likvidálása a hivatalos változatnál sokkal kevésbé regényes módon történt, csak az amerikai propaganda kerített köré egy Obama újraválasztását támogató történetet – az ezer sebből vérző cikk néhol bizarr összeesküvés-elméletbe torkolt, de később több részinformációját más lapok is megerősítették.
Még nincsenek meg a vizsgálat eredményei
A robbanást követően a hatóságok csak annyit árultak el az előzetes vizsgálat eredményeiből a külön is vizsgálódó svéd és dán hatóságok, hogy szabotázsakció történt (azóta a robbanóanyag nyomait is megtalálták). A robbantással a különböző országok egymást vádolták, a két legnépszerűbb gyanúsított már akkor is Oroszország és az Egyesült Államok volt – azonban az eset körüli homályt növelte, hogy egyik hatalomnak sem állhatott egyértelműen érdekében a szabotázs.
Ezt a homályt egyelőre a hivatalos vizsgálat sem tudja eloszlatni, sőt: a svéd hatóságok például annyira titkolják a nyomozás állását, hogy még leendő NATO-szövetségeseikkel sem osztják meg az információkat.
A titkolózás és a több hónapig elhúzódó vizsgálat egy politikailag és nemzetközi jogilag ennyire kényes ügyben mondjuk érthető, és ha az olyan eseteket vesszük alapul, mint a szíriai vegyifegyveres támadásokról készített ENSZ-jelentés, akkor nem is rendkívüli.
Azonban a nyilvános bizonyítékokon alapuló hivatalos eredmények hiánya ellenére Hersh állításait is érdemes fenntartásokkal kezelni. A fenntartások legnyomósabb indoka az a tény, hogy a szabotázsakció felelősének megnevezését és a történet részleteit egyetlen, névtelen forrás tálalja. Ráadásul a cikk megjelenését követően az értesüléseket egyetlen más lap sem tudta megerősíteni.
Miért robbantanának fel egy már lekapcsolt vezetéket?
A soványka forrás mellett az is kifogásolható, hogy a cikk számos módszertani és érvelési hibát tartalmaz. Hersh szerint például az amerikai kormányzat önmaga leplezte le a vezetékekkel kapcsolatos szándékait, amikor 2022 elején Joe Biden és az amerikai–magyar diplomáciai kakaskodásokból is ismert Victoria Nuland külügyminiszter-helyettes is azzal fenyegették meg Moszkvát, hogy ha Oroszország elindítja az Ukrajna elleni invázióját, akkor az az Északi Áramlat 2 végét jelenti. Hersh ezeket a kijelentéseket tendenciózus módon a fizikai megsemmisítés fenyegetésével azonosítja, forrása megfogalmazásában: „Olyan, mintha egy atombombát tennénk le Tokióban, és közölnénk a japánokkal, hogy fel fogjuk robbantani.”
A motivációs szál is sántít. Az nem elképzelhetetlen, hogy az USA eredetileg radikális módszerekkel akarta leválasztani Németországot az orosz gázról, és az sem, hogy egy szabotázson alapuló forgatókönyv valahol valóban ott hever egy langley-i páncélszekrényben. Azonban Hersh nem említi, hogy
2022 nyarára ez a forgatókönyv okafogyottá vált, mivel a háborúnak és Oroszország gázcsap-tekergetéseinek köszönhetően Németország önmagát választotta le az orosz gázról.
A „radikális leválasztás” elmélete azért is sántít, mivel a szabotázsakció nem ütötte ki véglegesen az Északi Áramlatot, iparági szakértők szerint „kellő politikai akarat esetén” akár egy éven belül is helyre lehetne állítani, és a helyreállítás 500 millió dollárosra becsült költsége sem tűnik megfizethetetlennek.
A cikkről kimutatták, hogy egy sor fontos, nyilvánosan is ellenőrizhető valóságtartalmú részletben – a norvég haditengerészet alkalmazásától a fedőakcióként használt hadgyakorlat lokalizálásáig – egyszerűen téved. Ezen kívül nagyvonalúan hanyagolja a narratívának ellentmondó, vagy azt árnyaló körülmények bemutatását. Nem szerepel például, hogy a robbanás időpontjával egyidőben adta át Mette Frederiksen dán miniszterelnök a Baltic Pipe nevű gázvezetéket, ami Norvégiából Dánián át az ország legkeletibb szigetét, Bornholmot is érintve viszi a gázt Lengyelországba.
És arról sincs szó, hogy az Északi Áramlatot megrongáló robbanásokkal egyidőben kapcsolt háborús fokozatra Oroszország; ekkor kezdődtek a megszállt ukrán megyék elcsatolását legitimizálni szándékozó „népszavazások”, és ekkor hirdette meg Vlagyimir Putyin orosz elnök az Oroszországban a kvázi-hadiállapotot jelentő „részleges” mozgósítást is.
Persze ezek a kételyek azok, melyek az átlagos háborúshír-fogyasztó inger- és árnyaltságküszöbét nem ütik meg. Hersh cikke így annak ellenére, hogy a vezető nemzetközi lapok szintjén (talán korábbi baklövéseinek köszönhetően) nem keltett komoly hullámokat, „bizonyíték”-ként vésődött be az Amerika-ellenes baloldal és az Oroszországgal szimpatizáló egyéb irányzatok kollektív tudatalattijába is.
Azonban az Északi Áramlat vezetékeit ért robbantások ügyében majd csak a hivatalos vizsgálatok lezárultával lehet bármilyen biztosat mondani.
