A háború előtt is tudtuk, hogy Putyinnal katasztrófa felé tartunk

A film az Új Nagyság nevű csoport elleni perről szól, amelyben azzal vádolták a fiatalokat, hogy a fennálló rend megdöntésére készülő terrorista szervezetet hoztak létre. Chatcsoportként indult közösség ez, ahová becsatlakozott a 17 éves Ánya is, aki egyébként biológiaszakos felvételijére készült jeles érettségije után.

Az FSZB teremtette, az FSZB leleplezte

Az Új Nagyság chatcsoportban a fiatalok beszélgettek mindenféléről – a naprendszeren kívüli élet esélyétől politikai kérdésekig –, míg egyszer valaki azt javasolta, találkozzanak élőben is.

• Aztán valaki azt javasolta, hogy vegyenek ki egy helyiséget a klubnak.
• Aztán azt, hogy írjanak alapító okiratot, amelyben állást foglalnak a putyini renddel szemben.
• Aztán azt, hogy válasszanak vezetőket is az alapító okiratnak megfelelően.

Így született meg az Új Nagyság szervezet – amelynek minden fentebb felsorolt javaslatát az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) emberei adták, hogy aztán terrorszervezetként leleplezzék a csoportosulást. Hogy még abszurdabb legyen a történet, a film feltárja, hogy a beépített FSZB-s maga beszél fegyverek beszerzéséről, amit a többiek elleneznek, ez a felvételeken is hallható – a klubot ugyanis jó előre be is kamerázta a titkosszolgálat.

Egy alkalommal egy elhagyott építkezés területén Molotov-koktélokat dobálnak – ez nem volt különösebben titkos, hiszen a Facebookon az egyik tag meg is hirdette, de ekkor is csak az FSZB-s beszélt arról, hogy „majd meg kell tanulnunk gyorsabban elkészíteni ezeket.”

Ennek az állítólagos terrorszervezetnek a tagjaként került bíróság elé Ánya. A történet végleg kizökkentette korábbi életéből. Tanulmányait nem folytatta azután, hogy fél évet fogdában, másfelet házi őrizetben töltött, majd négy év börtönt kapott felfüggesztve.

„Ma sem hagyhatja el Moszkvát, rendszeresen jelentkeznie kell a rendőrségen, nem dolgozhat, nem lehet bankszámlája, és élete végéig a szélsőségeseket tartalmazó listán marad, ami számos korlátozást jelent, politikailag sem lehet aktív”

– sorolta a dokumentumfilmben szereplő Ányával szembeni korlátozásokat a rendező, aki a ma már betiltott Memorial jogvédő szervezettel kapcsolatban állva jutott el a lány történetéhez.

Sokan épp attól félnek, ami segíthet: a nyilvánosságtól

A film a nyomozás elején veszi fel a fonalat, elvisz a lány kiszabadításáért küzdő, a rendszer ellen tiltakozó szülők otthonába is, a hétköznapokba, már ha lehet hétköznapokról beszélni olyankor, amikor az ember a lányának próbál ételcsomagot bejuttatni a fogdába, vagy utcai tiltakozásokon próbálja felhívni a figyelmet az igazságtalanságra, miközben folyamatosan azzal szembesül, hogy erre egyre kevesebb az esély, és még az utcai tiltakozásokon is hol rendőrökkel, hol odakeveredő kormánypárti civilekkel – vagy ki tudja, valójában mennyire civilekkel – kell vitatkoznia.

A családot végigköveti a film, ott van a reggelizőasztalnál, az autóban úton a bíróságra, otthon, elalvás előtt – bár Ánya édesapja idővel kamerán kívülre kerül, mert két munkahelyen kellett dolgoznia, hogy megteremtse a jogvédelem anyagi feltételeit – ez a teher még úgy is nagy volt, hogy a jogvédő szervezet segítette őket.

„Csodálatot érdemel a család, elfogadták, hogy a nyilvánosság az ügy javát szolgálja. Sokan mások elkövetik azt a hibát, főleg vidéken, hogy inkább csöndben maradnak, ha jogsértéssel szembesülnek, mert attól félnek, hogy ha beszélnek, csak rosszabb lesz.

Pedig azt, aki csöndben van, mindig könnyebb bedarálni. Akiről nem tud a nyilvánosság, mindig védtelenebb.”

Ánya ügye 2018-ban indul, mai szemmel visszanézve az az Oroszország még másmilyen világ volt. A Covid sem volt még – a járványt a hatalom remekül felhasználta a digitális megfigyelés kiépítésére –, voltak tüntetések, létezett sajtó, így hírt adhattak az Új Nagyság-perről is. Szűkült ugyan az állampolgári joggyakorlás lehetősége, de még mentek ki emberek az utcára azért, hogy Putyin nélküli Oroszországot követeljenek.

A rezsim egyirányú úton robog

Sisova is azt gondolta akkoriban, hogy Oroszországban is lesz erre fórum, és bemutathatja a filmet. Volt is, csak mára ellehetetlenítették, ahogyan a sajtót, a valódi ellenzéket és jogvédő szervezetek sokaságát is.

„Tudtuk, hogy katasztrófa felé tartunk, ha azt nem is, mi fog történni pontosan. Világos volt, hogy a hatalom érinthetetlennek érzi magát, a belső elnyomás egyre nő és az is, hogy egyszer ezt a határokon kívülre is kiterjesztené.”

Sokan voltak így Oroszországban, de a rendezőnő szerint nem lehet folyamatosan ennek a tudatnak a feszültségében élni. „Így ezt elnyomjuk magunkban a mindennapokban. Akkor is, ha tisztában vagyunk a növekvő erőszak mértékével. Február 24. előtt hosszú idővel már annyira hozzászoktunk az erőszakhoz, hogy annak a napnak a megrázkódtatása nem volt váratlan, még akkor sem, ha sokkolt bennünket.”

Tehet a társadalom arról, milyen rendszerben él?

A film közvetve azt is megmutatja, mennyire nem egyszerű megválaszolni, hogy van-e felelőssége a társadalomnak abban, hogyan működhet a hatalom Oroszországban. Az mindenképp része a problémának, hogy Oroszországban sosem volt történelmi szembenézés. A cári Oroszország birodalmi törekvései és a Szovjetunió Moszkva-központú dominanciája mindig igazolta, elfedte az erőszakot Ukrajnával, az ukrán néppel, nyelvvel vagy másokkal szemben.

„Mindig is bevett nézet volt, hogy az ukránok kisoroszok, akik valójában szeretnek minden orosz dolgot, az orosz béke hívei, ez rendkívül káros ostobaság, amivel sokak feje tele van.” Ez a rendező szerint megalapozhatott annak, ahogyan a propaganda most beszél Ukrajnáról. Oroszország részéről

„kolosszális bűncselekményről van szó, népirtásról, ez a helyzet. És nyilván van szélesebb értelemben vett felelősség is, de inkább sok egyéni felelősségről beszélnék, mint kollektívről. Emberek, akik szemet hunynak, egyetértenek vagy parancsot teljesítenek, felelősök. De ennek is vannak fokozatai, és az az igazság, hogy aki ma ellenáll, az hős, az sokat kockáztat. Hős, aki önként lemond a szabadságáról, hiszen könnyedén kaphat akár tíz évet is máshol ártatlannak tűnő ellenvéleményéért.”

Ehhez elég egy étteremben kicsit hangosabban beszélgetni egy házaspárnak, rosszallva az Ukrajna elleni háborút, vagy felfirkantani a WC-ben, hogy „Putyin gyilkos, gyertek haza, katonák!”. Előbbiért a házaspár egyik tagja pénzbírságot, a másik 15 nap elzárást kapott, a másik ügyben 50 ezer rubel – mintegy 270 ezer forint – bírságot szabtak ki. Mindkét esetben civilek értesítették a rendőrséget. „Aki ma beszél, az magát és szeretteit is veszélynek teheti ki. De egy társadalomban nem lehet mindenki hős, függetlenül attól, hogy sokan vannak Oroszországban, akik nem értenek egyet a hatalommal.”

A rendezőnő szerint ezért valójában nem is áll olyan biztos lábakon a hatalom, mint ahogy első pillantásra tűnik – elvégre a Szovjetunió 1991-es szétesése sem tűnt valószínűnek 1989-90-ben. A mai rendszer ingatag, mert Putyinon alapszik, nélküle nem is marad fenn. „Persze, ettől még sokáig működhet a rezsim, de abban biztos vagyok, hogy amikor meginog, gyorsan fog összeomlani.”