Macron sima győzelme mögött súlyos törésvonalak állnak

Legfontosabb

2022. április 25. – 19:46

Macron sima győzelme mögött súlyos törésvonalak állnak
Marine Le Pen és Emmanuel Macron kampányplakátja Párizsban 2022. április 4-én – Fotó: Antoine Gyori / Corbis / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Ahogy öt évvel ezelőtt, úgy az idei francia elnökválasztás után is kollektív megkönnyebbülés kerítette hatalmába az európai sajtó, politika és értelmiség integrációban, a NATO-ban, a demokráciában és emberi jogokban és általában véve a francia felvilágosodás értékrendjében hívő részét.

Bár a korábbi felmérések kényelmetlenül szoros versenyt jósoltak, végül Emmanuel Macron centrista-liberális francia elnököt relatíve magabiztosan, a szavazatok 58,55 százalékával választották újra az elnökválasztás második fordulójában, az EU- és NATO-szkeptikus, bevándorlás- és iszlámellenes, a kampányát a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó MKB Bank hiteléből finanszírozó Marine Le Pen pedig harmadik nekifutásra sem tudta győzelemre vezetni a szélsőjobbot. (És közben a NER helyi médiaérdekeltségei által erősen megtolt szlovén jobbpopulista kormánypárt is elbukott egy liberális kihívóval szemben a hétvégén.)

Ez egyfelől azt jelenti, hogy Macron személyében elvben 2027-ig egy, az integráció mélyítésében, az Európai Unió gazdasági kötelékeinek szorosabbra fűzésében és a közös kül- és védelmi politikai döntéshozatal erősítésében érdekelt szereplő lesz Európa egyik – ha nem a – legfontosabb politikai vezetője.

Ugyanakkor Le Pen 41,45 százalékos második fordulós eredménye, a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon 22 százalékos első fordulós szavazataránya, valamint a két nagy hagyományos párt, a balközép szocialisták és a jobbközép Köztársaságiak (Republikánusok – Les Républicains) összeomlása a francia értékelések szerint azt jelzi, hogy

  • a szélsőjobb vészesen feljött;
  • a politikai közép gyengül;
  • a fiatalok, vidékiek és szegényebbek kiábrándultak az européer politikusokból;
  • és nagyrészt a választási rendszer jellegzetességeinek köszönhető, hogy ennek ellenére is a liberális gazdaságpolitikájával és arrogáns stílusával erősen megosztó Macron áll az ország élén.

Tehát az annak idején Donald Trumpot megválasztó Egyesült Államokhoz vagy a brexitet megszavazó Egyesült Királysághoz képest hiába stabil a helyzet, azért messze nincs minden rendben az Európai Unió második legnagyobb gazdaságában. Hogy ebben a helyzetben Macron második ciklusa mennyire lesz sima, az júniusban, a kétfordulós törvényhozási választásokon dől majd el, amely előtt Marine Le Pen a jobbszél, Jean-Luc Mélenchon a balszél egyesülését hirdeti Macron pártjának leváltása érdekében.

Az elnök erre utalva arról beszélt győzelmi beszédében, hogy senkit sem hagynak az út szélén, és meg fog dolgozni a nemzet egységéért. Úgy fogalmazott, hogy ő már nem egy politikai tábor elnökjelöltje, hanem minden francia elnöke, akinek hatékony választ kell adnia a voksolás kimenetele alapján megmutatkozó haragra.

Emmanuel Macron a választás éjszakáján – Fotó: Jean Catuffe / Getty Images
Emmanuel Macron a választás éjszakáján – Fotó: Jean Catuffe / Getty Images

Vásárlóerő

Macron politikai teljesítményének értékeléséhez hozzá kell tenni, hogy a regnáló francia elnöknek legutóbb 2002-ben sikerült újráznia, és az ötödik köztársaság 1958 óta tartó történetében ő az első elnök, akit úgy választottak újra, hogy a szavazás előtt az ő pártja volt hatalmon, és az ő politikai programját valósította meg a kormány (a két korábbi újrázó, François Mitterrand és Jacques Chirac úgy nyert másodszorra elnökválasztást, hogy a voksolás idején nem az ő pártjuk volt többségben a parlamentben, és emiatt nem az ő pártjuk adta a kormányt).

Macron elnökként egy sor borítékolható kihívással nézett szembe.

Liberális gazdasági programja a kezdetektől fogva ellenállásba ütközött, munkajogi reformjait tömeges sztrájkok fogadták, az ellenfelei szerint a szegényeket sújtó és a gazdagoknak kedvező gazdaságpolitikája 2018-ban súlyos, hónapokig tartó „sárgamellényes” tüntetéshullámba torkollt. A nem várt kihívások hasonlóan kemények voltak: a koronavírus-járvány, az utóbbi hónapok elszaladó inflációja és az ukrajnai orosz invázió nem tett jót megítélésének.

Marine Le Pen számára ez (az orosz invázió kivételével) könnyű támadási felületet jelentett, és a bevándorlók, a muszlimok és a „brüsszeli bürokraták” elleni kirohanásai mellett elsősorban az inflációra és általában véve a gazdasági populizmusra hegyezte ki a kampányát. Ebben segítette, hogy a Les Echos üzleti lap megrendelésére készült felmérések szerint a választók számára messze az infláció és az életszínvonal volt a legfontosabb kérdés, amelyet a francia politikai diskurzusban a „vásárlóerő” kifejezéssel szoktak leírni. A második legfontosabb a szociális védőháló állapota volt, ezt követte a közbiztonság, a bevándorlás és a környezetvédelem.

Azaz a választókat megmozgató kérdések nem igazán a macroni liberális pragmatizmus, hanem a Le Pen-féle populizmus malmára hajtották a vizet.

Sárgamellényes tüntető a 2021. május 1-ji tüntetésen – Fotó: Kiran Ridley / Getty Images
Sárgamellényes tüntető a 2021. május 1-ji tüntetésen – Fotó: Kiran Ridley / Getty Images

Az utóbbi bő két év válságai pedig elnyomták a macroni öt év kevésbé látványos eredményeit, például hogy jelentősen csökkent a munkanélküliség, nyugat-európai összevetésben relatíve dinamikus volt a francia gazdasági növekedés, és a fejlett világ átlagához képest alacsonyak maradtak a vagyoni egyenlőtlenségek is.

Feljött a szélsőjobb

Ezzel együtt Le Pen feltörése is kétségtelen. Amikor 2002-ben Marine Le Pen apja, Jean-Marie Le Pen 16,9 százalékot kapott az elnökválasztás első fordulójában, és ezzel bejutott a második fordulóba, nemzeti sokk fogadta a jelenséget. A többi jelölt tábora majdnem egy az egyben leszavazott az idősebb Le Pen ellen (a második fordulóban 17,8 százalékot kapott, ez akkor 5,5 millió szavazatot jelentett), és az antiszemita és muszlimellenes megnyilatkozásairól hírhedt szélsőjobbos politikus öt évre rá csak 10 százalékot kapott utolsó elnökválasztásán.

Ehhez képest Marine Le Pen már első elnökválasztási indulásakor, 2012-ben behozta apját (akkor 17,9 százalékot kapott az első fordulóban), és 2017-ben és idén is a második helyen végzett az első fordulóban. A 41,45 százalékos idei második fordulós eredménye pedig jelentős növekedés az öt évvel ezelőtti 34 százalékhoz képest (ez akkor 10,6 millió, most pedig 13,3 millió szavazatot jelentett). Ezzel Le Pen gyakorlatilag behozta a szélsőjobbot a francia politikai fősodorba, és a jobbközép Köztársaságiak összeomlásával ő lett a jobboldali térfél vezető szereplője.

Le Pen a nagyságrendileg 36 ezer francia községből 6500 helyen kapott legalább 60 százalékot, és ő volt a népszerűbb jelölt a fiatalok és a munkások körében. Az első fordulóhoz hasonlóan Le Pen az ország északkeleti és délkeleti részében, elsősorban a kisebb településeken volt erős, de ő nyert a francia tengerentúli területeken, például Francia Guyanában, a francia Antillákon, valamint Réunion és Mayotte szigetén – bár Új-Kaledónia és a polinéziai Wallis és Futuna Macron-fellegvár maradt. A helyi és nemzetközi sajtó azt is kiemelte, hogy ötven éve nem volt ilyen alacsony a részvétel – illetve francia terminológiával nem volt ilyen magas a távol maradók aránya – az elnökválasztás második fordulójában.

Dominique Reynié, a Sciences Po párizsi egyetem politológusa erre hivatkozva úgy értékelte a voksolást, hogy az a francia társadalom töredezettségének jele, amely minden választással erősödik.

Marine Le Pen egy szimpatizánsával fotózkodik kampányeseményén 2022. április 8-án – Fotó: Lionel Bonaventure / AFP
Marine Le Pen egy szimpatizánsával fotózkodik kampányeseményén 2022. április 8-án – Fotó: Lionel Bonaventure / AFP

Tara Varma, az Európai Külkapcsolatok Tanácsa nevű brüsszeli agytröszt elemzője pedig úgy vélte, hogy Macron legnagyobb kihívása a társadalmi kohézió megteremtése lesz a rendkívül fragmentált országban, miközben Le Pen azon lesz, hogy az eredményéből tőkét faragjon a júniusi nemzetgyűlési választásokra.

Megindult a helyezkedés

Emmanuel Macron győzelmével azonban messze nem lefutott a játszma. A júniusi parlamenti választás komolyabb kihívást jelent majd Macron pártja, A Köztársaság lendületben (La République En Marche – LREM) számára.

A LREM a legutóbbi, 2017-es nemzetgyűlési választásokon a mandátumok 53 százalékát szerezte meg, de később jó páran dezertáltak a frakcióból, és ma külső támogatással kormányoznak.

A felmérések szerint idén jóval nehezebb dolguk lehet, bár ez nagyban függ attól, hogy hogyan alakul az ellenzéki helyezkedés a következő másfél hónapban.

Jean-Luc Mélenchon a második forduló előtt arra szólította fel a franciákat, hogy ha már az elnökválasztás első fordulójában szorosan elvérzett a harmadik helyen Marine Le Pen mögött, „válasszanak meg miniszterelnöknek”, azaz szavazzanak többséget a baloldalnak a törvényhozási választásokon. Ezt megismételte a második forduló után is, kampányfőnöke pedig arról beszélt, hogy Mélenchon „keresztülviheti programját, befagyaszthatja az árakat, emelheti a minimálbért, és létrehozhatja a hatodik köztársaságot”.

Mélenchon ezzel arra utalt, hogy a francia félelnöki rendszerben a miniszterelnököt a nemzetgyűlés választja, ezért ha Macron pártja nem tud többséget szerezni a júniusi választásokon, ellenzéke is képes lehet kormányt alakítani. A cohabitationnak (kohabitáció, együttélés) nevezett jelenségre többször volt példa az 1980-as és 1990-es években.

Mélenchon terve tehát az, hogy kohabitációra kényszerítse Macront, és meggátolja a baloldal számára elfogadhatatlan liberális gazdasági reformokat. Hogy erre mennyi esély van, az nyitott kérdés: állítása szerint Engedetlen Franciaország nevű mozgalma 106 körzetben áll első helyen, miközben a többséghez 289 hely kell az 577 fős nemzetgyűlésben.

Összefogás, mindkét oldalon

Mélenchon azt hangoztatta, hogy egy széles körű baloldali összefogással, amelynek elképzelése szerint a zöldektől a kommunistákig mindenki részese lenne, jelentősen növelhetnék parlamenti helyeik számát, és így összejöhet a többség is. De megfelelően erős szereplés esetén az LREM balos többség nélkül is belekényszerülhet egy olyan koalíciós alkudozásba, amelyből Mélenchon jól jöhet ki.

Az Ipsos francia közmédia számára készült felmérése szerint a franciák többsége ezt tartaná szerencsésnek. A felmérés alanyai között 56 százalék szerint jobb lenne, ha Macront egy ellenzéki kormány akadályozná programja végrehajtásában, 57 százalék egy baloldali összefogásnak örülne.

Éric Zemmour publicista, a tavaly nagy csinnadrattával berobbant, de végül az első fordulóban csupán 7 százalékot kapott szélsőjobbos jelölt szintén arról beszélt, hogy a júniusi választások előtt csak egységben lehet esélye a jobbszélnek.

Ugyanakkor a jobbszél elnökválasztási és nemzetgyűlési ereje között hatalmas szakadék tátong:

Marine Le Pen pártja, a Nemzeti Tömörülés mindössze hét mandátummal bír a törvényhozásban. Ebben a kétfordulós választási rendszer mellett nagy szerepet játszik, hogy a párt eddig inkább a Le Pen család egyéni politikai ambícióinak kiszolgálását szolgálta, de nem rendelkezik kiterjedt országos szervezettel, erős jelöltekkel, felkészült aktivistákkal, emiatt a helyhatósági és parlamenti választásokon rendre gyengén szerepelnek. A nagy összefogás-narratíva realitását pedig gyengíti, hogy mind a bal-, mind a jobbszél különböző politikai formációira igaz, hogy egymást majdnem annyira gyűlölik, mint Macront.

Fotó: Michel Stoupak / NurPhoto / Getty Images
Fotó: Michel Stoupak / NurPhoto / Getty Images

Ha nem lesz tág összefogás a bal- és a jobbszélen, az az LREM-nek kedvez. A párt 2017-ben is csupán a voksok 28 százalékát kapta meg az első fordulóban, de ahogy Macron az elnökválasztáson, úgy a párt jelöltjei a nemzetgyűlési voksoláson is jobban jöttek ki a második fordulóból, ahol országos szinten a leadott szavazatok 43 százalékát kapta a párt.

Az elnök pártját erősíti az is, hogy a Köztársaságiak összeomlása és a szocialisták sorozatban második elnökválasztási leszereplése után folytathatja a két hagyományos nagy középpárt beolvasztását a LREM-be. 2017-es választási győzelme nagyrészt azon alapult, hogy – elnökválasztási győzelmét meglovagolva – sikerült az országos hálózatukat illetően továbbra is erős középpártok jó néhány fajsúlyos politikusát elcsakliznia, ami idén folytatódhat.

Macron az utóbbi években tudatosan állt rá a jobbközép Köztársaságiak táborának megszólítására, ami a választási eredményen is látszik.

Egyes értékelése szerint emellett az sem kizárható, hogy a zöldeket is be tudja vonzani Macron egy koalícióba – a kampányfinisben például kibocsátássemleges jövőt ígért. Más spekulációk viszont arról szólnak, hogy a politikai pályáját még a szocialista pártban kezdő elnök jobbra tolódása elidegenítette tőle a balközép szavazókat, amiből Mélenchonék profitálnak.

Európa erős embere

Egy területen Macron jogköreit a kohabitáció sem csökkentené jelentősen, ez pedig a külpolitika. A korábbi kohabitációs időszakokra különösen jellemző volt, hogy belpolitikai befolyás híján az elnök a külügyekre fókuszált; Macron pedig eddig is nagy terveket dédelgetett az európai „stratégiai szuverenitás” megteremtéséről, a közös uniós kül- és védelmi politika erősítéséről és a francia globális érdekek EU-n keresztül való projektálásáról.

Bár a 2017-ben beígért – már akkor is utópisztikusnak ható – forradalmi terveinek csak kis része valósult meg, az utóbbi évek azért hoztak eredményeket.

A koronavírus-járványt követő európai uniós gazdaságélénkítés, a közös uniós adósságkibocsátás meglépése, az eurózónás gazdasági integráció lassú szorosabbra fűzése mind a macroni vízióba illő lépések,

és élesen szembemennek a korábbi német gazdaság- és pénzügypolitikai ortodoxiával.

Macron szintén elért kisebb-nagyobb reformokat a védelmi együttműködés terén, és az, hogy az EU egységes és releváns szereplőként jelent meg az ukrajnai válság idején, szintén a macroni tervek beérésének irányába mutat.

Macron malmára hajtja a vizet, hogy Olaf Scholz személyében egy olyan kancellár vezeti az EU hagyományos német–francia tengelyét, aki sok elvi kérdésben közelebb áll a francia elnökhöz, mint elődje, Angela Merkel.

Ugyanakkor az utóbbi évek azt is megmutatták, hogy a francia–német tengely ereje önmagában már nem elég egy 27 tagú EU-ban,

ahogy a liberális Hollandia vezette, az integráció mélyítése iránt kevésbé lelkes északi országokkal való folyamatos alkudozás, a jobbszélről vagdalkozó magyar és lengyel kormányokkal szembeni csörték vagy az Oroszországgal szembeni energetikai szankciók körüli huzavonák jelzik.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!