Egy évvel ezelőtt rohanták meg az amerikai törvényhozás épületét az elnökválasztás elcsalásáról szóló összeesküvés-elméletekkel megzavart Trump-hívők. Tévedett, aki azt gondolta, a sokkoló jelenetek kijózanítják Amerikát. A felelősséget feltáró vizsgálóbizottságot bojkottálják a republikánusok, a 2020-as elnökválasztáson elkövetett csalás mítosza pedig bekerült a párt alapdogmái közé.
Azt nem lehet mondani, hogy a washingtoni törvényhozás megrohanása és megszállása tipikusan az a történelmi esemény, melynek bekövetkezését mindenki sejtette, de amikor megtörtént, akkor mindenki meg volt döbbenve.
A Capitolium két házában tartott 2021. január 6-i ülés volt ugyanis az utolsó olyan alkalom, amikor még meg lehetett akadályozni azt, hogy jogerőre emelkedjen Joe Biden 2020. novemberi – egyébként szoros, de minden kétséget kizáróan szabályosan elért – győzelme.
Donald Trump már a szavazás lezárása előtt azzal hergelte támogatóit, hogy a demokraták úgyis el fogják csalni a választást, és folyamatosan lebegtette annak lehetőségét, hogy esetleges vereségét nem fogja elismerni. Ezt a húzást sokan csak Trump egyik bizarr kampányfogásaként értékelték, de amikor a levélszavazatok beérkezésével kiderült, hogy alulmaradt, Trump valóban nem fogadta el az eredményt. Sőt, minden követ megmozgatott a szavazatok felülvizsgálata, a (nem létező) csalások leplezése érdekében. Ügyvédei azonban hiába próbálták több tagállamban is megtámadni az eredményt.
Trump jogi csapata már novemberre tisztában volt azzal a ténnyel, hogy nem fogják tudni megfordítani az eredményt, az elnök mégis továbbra is sulykolta: választási csalás áldozatává vált, a rá jellemző opportunizmussal győzködte a republikánus tisztségviselőket, hogy szabotálják az eredmény szentesítését.
Trump január 6-ra hirdette meg a végső harcot
A tagállami szavazatok meghamisítása azonban nem sikerült, így Trump – miközben a kormányzás adminisztratív értelemben vett átadása már rég megkezdődött – a végső reményét a kongresszus január 6-i ülésébe vetette, ahol a törvényhozás két házában megszámolják a tagállamokból érkezett elektori szavazatokat és kihirdetik a végeredményt. Óriási nyomást helyezett a nyilvánosságban a republikánus törvényhozókra és az ülést vezető Mike Pence alelnökre. A hatalomátadás folyamatában ez az ülés mindig is formálisnak számított, ahol a közismert eredmények a honatyák és a honanyák szavazataival válnak végeredménnyé, azonban Trump intenzív retorikája ezt a procedurális aktust egyfajta politikai Thermophülévé gyúrta át, ahol még meg lehet állítani a „csalást”.
Trump január 5-6-ra kétnapos óriási tüntetéssorozatot hirdetett meg a törvényhozás épülete, a Capitolium elé, melynek megtámadását, a benti ülés erőszakos befolyásolását akkor már hetek óta tervezgették az online platformokon – méghozzá nem csak titkos csatornákon, hiszen adatelemzők nem kevesebb, mint egymillió olyan megnyilvánulást regisztráltak, ami egy washingtoni erőszakos akcióról szólt, vagy arra utalt. Ráadásul Trump és legbelsőbb köre január 5-én tanácskozást tartott, ahol – Bob Woodward könyve szerint – Steve Bannon győzködésére elhatározták, hogy nem fogják ölbe tett kézzel megvárni a kongresszusi határozatot – bár az, hogy pontosan miről is döntöttek, kulcsmozzanat lehet a Capitolium elleni támadással kapcsolatban indított eljárásokban.
Annak ellenére, hogy mindenki nyíltan beszélt a Capitolium megtámadásáról, sem a törvényhozás biztonságáért felelős tisztek, sem pedig a főváros rendőri vezetése nem készült rendkívüli eseményre. Nem növelték meg az épületet védő rendőrök létszámát, sőt, az őrségnek még pajzsot vagy tömegoszlató eszközöket sem osztottak ki.
Harcra biztattak
A „Mentsük Meg Amerikát” elnevezésű eseményre (melyet több kisebb rendezvény kísért) az Egyesült Államok mind az ötven államából érkeztek tüntetők: ugyanúgy felbukkantak az elmúlt években számos erőszakos vagy erőszakkal fenyegető akcióban résztvevő, sokszor katonaviselt, talpig taktikai felszerelésben virító milicisták, az „Anyák Amerikáért” rózsaszín MAGA-sapkáiban szelfiző középkorú asszonyai vagy a keresztény fundamentalisták (akik azután sófár hangjára indultak rohamra a XXI. század Jerikója ellen).
A szónokok egytől egyig harcra biztatták a hallgatóságot. Az eseményt fő műsorszámaként záró Donald Trump újból leszögezte, hogy „soha nem fogjuk elismerni a vereséget”, és arra figyelmeztette őket: „Ha nem harcoltok úgy, mint az ördög, akkor elveszítitek hazátokat”.
És a Capitoliumhoz küldte az embereket.
Oké, az elnök nem mondta ki konkrétan, hogy „emberek, menjetek, foglaljátok el a Capitoliumot, és kényszerítsétek a képviselőket arra, hogy engem nevezzenek meg az elnökválasztás győztesének”, de az előzmények ismeretében egyértelmű volt, mi következik.
A brit csapatok 1814-es dúlását követően először foglalták el a Capitoliumot. A biztonsági kamerák és a saját maguk ellen szóló képi bizonyítékokat serényen gyártó résztvevőknek köszönhetően a zavargás minden mozzanata példátlan részletességgel lett dokumentálva, és a cselekményeket a sok ezer kép- szöveg- és hangmozaikból tűpontosan rekonstruálták. Mindeközben persze – ahogy az a jeles történelmi mozzanatokkal lenni szokott – a történtek okairól, felelőseiről és jelentőségéről óriási vita dúl. Jellemző, hogy még a pontos elnevezésben sincs egyetértés, különböző kritériumok alapján egyaránt felmerült a puccskísérlet, zavargás, fegyveres felkelés vagy az önpuccs (amikor az egyik hatalmi ág megpróbálja megfélemlítéssel, erőszakkal maga alá gyűrni a tőle független közjogi intézményeket) is.
Irtózatos hibák vezettek a házfoglaláshoz
A felelősség mértékének és megoszlásának vizsgálata több szálon folyik. A nyomozóhatóságok és politikai szervek egyfelől megpróbálják kideríteni, hogyan lehetséges, hogy a Capitoliumba nyolc ponton is be tudtak hatolni a tézerekkel, baseball- és hokiütőkkel, zászlórudakkal és egy mankóval felfegyverzett támadók. A legtöbb helyen csak néhány, tömegoszlatásra alkalmas eszközök nélküli rendőrrel kellett szembenézniük. Egyszerre merül fel a washingtoni rendőrség illetve a nemzeti gárda felett diszponáló védelmi minisztérium súlyos mulasztása. A képviselőház amúgy azóta megszavazott csaknem kétmilliárd dollárt az épület védelmének fejlesztésére.
Folyik a súlyosabb bűncselekményeket elkövetők, az egyszerű randalírozók, illetve a tömeggel sodródók különválasztása. Ugyanis ahogy az a forradalmaknál és zavargásoknál lenni szokott, az események számtalan párhuzamos szálon futottak, melyek nagyon eltérő tapasztalatot eredményeztek. Miközben a nyugati szárnyon a szellős rendőrsorfal szabályos falanxharcot vívott a zavargókkal – a harcban 138 rendőr sérült meg, és az átélt traumára jellemző, hogy a támadást követő hónapokban négy rendőr is öngyilkos lett –, addig a keleti parkolót őrző rendőrök áteresztették a behatolókat, sok rendfenntartót pedig egyszerűen elsodort a tömeg. A szembenállás maga is hullámzó, tétovasággal és ellentmondásokkal teli. A zavargók egyszerre árulózták a rendőröket, próbálták őket meggyőzni olyan érvekkel, mint hogy „Ti is egyek vagytok velünk!”, vagy „Az Elnök meghívására vagyunk itt!”.
Orvosok, mérnökök az ostromlók között
A bírósági dokumentumok, nyilvános profilok alapján végzett kutatások alapján mára kezd átfogóbb képünk is kialakulni arról, kikből is állt a nagyjából 10 ezer fős zavargó tömeg (akiknek mintegy ötöde hatolt be ténylegesen a Capitoliumba).
Az Atlantic által idézett vizsgálatok alapján a támadók átlagéletkora meghaladta a 40 évet, ami messze meghaladja a tiltakozások, tüntetések résztvevőinek, szokásos átlagéletkorát. Ráadásul annak ellenére, hogy Trump politikai sikereinek kulcsát jellemzően az egzisztenciális bizonytalanságokkal küzdő fehér férfiakban szokás látni, a Capitolium megrohamozóinak csak 7 százaléka volt munkanélküli, fele pedig vagy fehérgalléros munkavállaló vagy vállalkozó volt – köztük orvosok, mérnökök, egy Google-programozó és egy külügyminisztériumi tisztségviselő.
Szervezettségükkel és militáns megjelenésükkel vonzották ugyan a kamerákat az olyan szélsőjobboldali milíciák, mint a Proud Boys, az Oath Keepers vagy a Three Percenters tagjai, alig 15 százalékát tették csak ki a legsúlyosabb erőszakos cselekményben résztvevőknek. Kathleen Belew történész, szélsőségkutató a fentebb linkelt vizsgálatot értelmezve azzal magyarázta az évek óta komoly fenyegetést jelentő milíciák relatíve csekély szerepét, hogy
„január 6-át nem egy nagyszabású, sok áldozattal járó támadásnak szervezték, hanem inkább egyfajta toborzóakcióként képzelték el, mellyel nagyobb tömegeket tudnak mobilizálni.”
Miközben már több mint 700 ember ellen emeltek vádat, közülük 165-en bűnösnek vallották magukat, 70-et pedig már elítéltek, még mindig 250, videófelvételeken látható támadót próbálnak meg azonosítani, és 100, már azonosított bűnelkövetőt köröznek. Azt sem sikerült kideríteni, ki volt a gazdája annak a két csőbombának, melyeket – a hatóságok figyelmének elterelése céljából – valaki a két nagy párt washingtoni irodáihoz helyezett el a Capitolium elleni támadást megelőzően.
Nemzeti traumából pártpolitikai kötélhúzás
A vizsgálat egy másik fontos szála a támadás mögötti konspiráció mértékének és résztvevőinek feltárására irányul. Az események spontán módon bomlottak ki, azért sokan készültek az akcióra, és, ahogy arról már volt szó, az online felületeken és Trump környezetében is nyíltan latolgatták azt, hogy a január 6-i kongresszusi ülést valahogy meg kell zavarni, el kell téríteni. A volt elnök felelőssége nemcsak a szervezés és uszítás kapcsán merül fel, hanem azért is, mert fia, politikustársai és befolyásos jobboldali médiaszemélyiségek könyörgésére is csak a zavargások kiteljesedését követően volt hajlandó híveinek csitítására, de végül csak órákkal később küldte haza őket.
Ez a vizsgálat azonban hamar beleütközött a republikánus párt rideg realizmusába.
Június 7-én egyértelműnek tűnt, hogy a Capitolium folyosóin végighúzott szarcsík az amerikai politikában is választóvonalat jelent, a republikánus politikusok fellógatását követelő skandálások pedig a – ne feledjük, Trumppal mindig is ambivalens viszonyban álló – pártot is felrázzák.
A pártnak még ekkor sem érte meg a szakítás a választói körében megkérdőjelezhetetlen népszerűségnek örvendő Trumppal, akinek véleménye (mielőtt a közösségi oldalak a zavargásokban játszott szerepe miatt letiltották volna őt: posztja) politikai karriereket indít be vagy dönt romba. Sőt, a politikusok szavazóikat követve a nyilvánosság előtt beálltak a választási csalás mítosza mögé, igyekeztek eljelentékteleníteni, sőt, baloldali és/vagy titkosszolgálati konspirációként beállítani a zavargást.
A fordulatra a legszemléletesebb példa Andrew Clyde esete. A republikánus képviselő, aki január 6-án még maga segített eltorlaszolni az alsóházi ülésterem bejáratát, később már egy „átlagos turistacsoport”-hoz hasonlította a behatolókat, akik „fegyelmezetlen tömeget alkottak, és valóban voltak köztük rendbontók és vandálok”, de hazugság lenne valamiféle politikai zavargásnak, felkelésnek nevezni a történteket.
Bizarr módon 2021-re a választási csalás mítosza a republikánus identitás egyik fő elemévé vált, melynek „megakadályozására” számos republikánus vezetésű tagállamban hoztak intézkedéseket a helyi választási hatóságok ellenőrzésétől az eredmény kongresszusi felülírásáig.
Ezért februárban – már Joe Biden beiktatását követően – a republikánus szenátusi frakció többsége szükségtelennek érezte az elnök utólagos elmozdításának demonstratív gesztusát (így is Trump lett az első elnök, aki ellen két impeachment is indult), és a republikánusok megtorpedózták egy, a 2001. szeptember 11. eseményeinek és okainak rekonstrukciójával foglalkozó vizsgálóbizottsághoz hasonló kongresszusi testület felállítását. A Capitolium elleni támadással foglalkozó vizsgálóbizottságnak csak két olyan republikánus lett tagja, akik – tudván, hogy ezzel politikai öngyilkosságot hajtanak végre – kitartottak Trump-kritikájuk mellett.
Ez a bizottság nagy elánnal vetette magát a munkába: jelenleg 40 nyomozót foglalkoztatott, 35 ezer dokumentumot nézett át és 300 tanút hallgatott meg. A bizottság több szálon vizsgálódik, de a legfontosabb az, hogy Trump milyen kormányzati tisztségviselőkkel és képviselőkkel próbált meg terveket szőni a demokratikus választás eredményének felülírására.
Bevállalták a bizottság megsértését
A bizottság konklúziója nem számít büntetőjogi értelemben vett vádemelésnek, azonban szakértők szerint az igazságügyi minisztérium bizonyítékként használhatja fel a megállapításokat egy esetleges vádemelésnél.
A bizottság várhatóan az év végéig lezárja a vizsgálatot, már csak azért is, mivel 2022 őszén jönnek a félidős választások, melyek valószínűleg újból republikánus többséget hoznak a kongresszus mindkét házában, és ez az új többség szinte biztos, hogy jegeli az egész törekvést. Másrészről pedig a kampányban nem jönne rosszul a demokratáknak egy olyan anyag, ami egy abszolút alkotmányellenes konspiráció tetteseiként mutat be több republikánus képviselőt, illetve magát Donald Trumpot. Igaz, egy ilyen jelentés politikai jelentőségét a jelenlegi meghasadt politikai univerzumban nem érdemes túlbecsülni.
Az időkorláttal természetesen a volt elnök és az őt képviselő jogászok is tisztában vannak, ezért ahol lehet, húzzák az időt. Steve Bannon egykori elnöki tanácsadó vagy Mark Meadows volt kabinetfőnök például bevállalták a „kongresszus megsértése” elnevezésű bűncselekmény vádját is, de nem voltak hajlandók tanúskodni, és a vizsgálóbizottság óriási diadalnak könyvelte el, amikor Meadows átadott 9000 dokumentumot a testületnek.
