Harmadszor zavarja el az utca a klánok harcában az elnököt

„Nem ragaszkodom a hatalomhoz. Nem akarok Kirgizisztán történetében olyan elnökként megmaradni, aki vért ontott, saját polgárait lövetve” – ezekkel a szavakkal jelentette be lemondását csütörtökön Kirgizisztán 2017-ben megválasztott elnöke, 11 nappal azután, hogy a parlamenti választások eredménye miatt zavargások törtek ki a fővárosban. Ami történt, nem teljesen ismeretlen a volt szovjet tagköztársaságban: 2005-ben és 2010-ben már elzavarták az elnököket a demokráciát ígérő tüntetés nevében – a vérontást szintén nem vállaló Aszkar Akajev Moszkvában, majd a tulipános forradalomban őt váltó, saját hatalmának védelmében a tűzparancsot is kiadó Kurmanbek Bakijev Minszkben kötött ki.

A bizonytalanság azonban ettől nem lett kisebb a Magyarországnál kétszer nagyobb, de csak 6,3 milliós országban: az október 4-i parlamenti választások eredményét már törölték, valamikor új választás lesz, a házelnök lett az ideiglenes államfő, ám az ő pozíciója sem biztos. Továbbra is kijárási tilalom van érvényben az országban.

Egyelőre egyetlen ember könyvelhet el sikert: a tüntetések alatt a börtönből kiszabadított Szadir Zsaparov, akit vitatható – bár forradalmi megmozdulásokkor nem szokatlan – módon kormányfővé emeltek. Igaz, a szállodában történt megválasztása után szerdán a parlament rendezettebb körülmények között megválasztotta, a 120 fős törvényhozás 83 tagjának támogatásával.

Ide kattintva olvashatók a Telex legfrissebb hírei.

A nagyoknak most érdektelen

Kirgizisztán ugyan elég érzékeny pontján van a világnak – szomszédos Kínával, közel van Afganisztánhoz, amely miatt 2001 és 2014 között az Egyesült Államok is tartott fent egy logisztikai légibázist az országban –, de Washingtonban és Pekingben is radar alatt marad, és olyan regionális hatalom sincs – mint Hegyi-Karabah esetében Azerbajdzsán oldalán Törökország –, amely miatt Oroszországnak kiemelt helyen kellene kezelnie a helyzetet, és attól kellene tartania, hogy befolyásának visszaszorítása lenne a cél. A koronavírus globálisan is fontosabb most, emellett Moszkvának ott van a belarusz politikai forrongás és a Hegyi-Karabahért ismét kirobbant fegyveres harcok Örményország és Azerbajdzsán között.

Kirgizisztán tagja az orosz dominanciájú Kollektív Védelmi Szerződés Szervezetének (ODKB), orosz katonai bázis is működik a fővároshoz közeli Kantban, évi 4,8 millió dollárért. Fel sem merült, hogy a tavaly megújított szerződést Biskek bármilyen vezetés esetén felülvizsgálná. (Sőt, tavaly egy másik orosz katonai bázis létrehozását is felvetette a kirgiz vezetés, az ország déli részén ebben azonban Moszkva óvatosabb, mivel az ottani, jelentős részben üzbégek lakta területen megjelenő bázissal Üzbegisztánnal válna feszültebbé a sokféle viszonyt megélt kapcsolat.)

Kirgizisztán nominális értéken 8 milliárd dolláros GDP-jének 20 százalékával egyenlő az Oroszországgal folytatott áruforgalom, ráadásul ebből az 1,6 milliárd dollárból 1,3 az orosz árura esik – ennek közel fele üzemanyag –, tehát az orosz dominancia ebben sem kérdőjeleződik meg a közeljövőben.

Mivel a geopolitika a jelek szerint a felsővezetésig érő utcai zavargásokban nem játszik szerepet, a Kreml sem állt elő a „színes forradalom” vádjával, ellentétben a 2003-as „rózsás” grúziaival, a 2004-es és 2014-es „narancsos” ukrajnaival vagy épp a 2005-ös tulipános kirgizisztáni forradalommal. Moszkva szempontjából a külső egyensúly tehát rendben van, annál kevésbé igaz ez a kirgiz belpolitikai erőkre.

Észak és Dél

A Magyarországnál kétszer nagyobb, de csak 6,3 milliós ország két meghatározó központja a főváros, az északi Biskek és a déli Os. A látványos politikai konfliktusok többnyire a két terület klánjai közötti érdekellentétekre vezethetők vissza, igaz, ezúttal talán a koronavírus is kellett hozzá: helyben is zsugorodott a gazdaság, de az egyébként is alacsony GDP – vásárlóerő-paritáson számolva fejenként négyezer dollár – négy százalékos visszaesésénél nyomasztóbb, hogy a főként Kazahsztánban és Oroszországban munkát vállaló kirgizek hazautalásai is megcsappantak, sőt, százezrek tértek haza kényszerszünetre.

A Szovjetunió 1991-es felbomlásával függetlenné vált ország első elnöke „északi” volt, az őt forradalommal váltó Bakijev a „déli” csoporthoz sorolt Dzsalal-Abadból való. Az ő elűzése után jött az északi Almazbek Atambajev, ismét északról. Persze, az észak-déli árkokon személyes érdekek olykor átívelhetnek: egy ideig az északi Roza Otumbajeva is szövetségese volt Bakijevnek, akinek elűzése után másfél évig ideiglenes elnökként volt hatalmon, és erre volt példa az első női elnököt követő Atambajev is. Ő szövetségeseket keresett a déliek között, kormányfőnek nevezte ki a déli Szooronbaj Dzseenbekovot, aki a leköszönő Atambajev támogatásával 2017-ben az ország elnöke lett. (A 2010-es alkotmány sajátos szabálya, hogy a hatéves elnöki ciklus csak egyszer tölthető be. A másik egyedülálló korlátozás, hogy a 120 fős parlamentben egy párt legfeljebb 65 mandátumot szerezhet meg.)

Dzseenbekov azonban hamar Atambajev ellen fordult, korrupciós ügyek vizsgálatai indultak meg, amelyekben az exelnök ugyan hivatalosan csak tanú lett volna eredetileg, de amikor mentelmi jogát is felfüggesztették, nyílttá vált a konfliktus. Tavaly augusztusban a kommandósok vonultak ki otthonához, hogy tanúként előállítsák, ám ez valódi fegyveres harcokba torkollt, a speciális rendőri erők helyettes vezetője is életét vesztette. Másnap már háromezer rendőr vonult ki, ekkor Atambajev védői megadták magukat, az exelnök pedig – ekkor már gyanúsítottként, és a fegyveres ellenállás miatt is – őrizetbe került.

Függetlenül attól, hogy mi az alapjuk a korrupciós vádaknak, ez figyelmeztető jel volt az „északiaknak”, de még talán nem vezetett volna zavargásokhoz, ahhoz a parlamenti erőviszonyok változása is kellett. A 2015-ös, hatpárti parlamentben a kormányfő északi volt – egyébként az ország függetlenségének 29 éves történelme alatt a 31. Ő viszont még a nyáron lemondott, amikor felvetődött a felelőssége az orosz távközlési cég, a Bee Line számára kedvezően átírt koncesszió miatt. A 32. kormányfő már déli volt, majd az októberi választással tovább billent a mérleg a déliek javára.

Atambajev tavalyi letartóztatása után ugyanis az északi, de addig az elnök mögött álló kormánypárt (SZDPK) két részre bomlott. Az egyik felét (Birimdik/Egység) Dzseenbekov testvére vezette, és meg is nyerte a parlamenti választást a szavazatok 25 százalékával. (Az Atambajev-párti másik fele pedig nem érte el a 7 százalékos parlamenti küszöböt.) A második helyre is egy újonc párt futott be, szintén déli (Mekenim Kirgizsztan/Otthonom Kirgizisztán), így a déli többség már a kormányfői posztot is megszerezhette.

A magas parlamenti küszöb miatt a két párt szűk 50 százalékos támogatottsága a mandátumok háromnegyedéhez volt elég. Ráadásul a két további bejutó közül még egy délinek és az elnökhöz lojális pártnak számít.

Csakhogy a főváros északon van, a választási eredményekkel szemben a vesztes és választási csalásokra hivatkozó pártoknak így nem volt nehéz mozgósítaniuk Biskekben, ahol nem először foglalták el tüntetők a parlamentet. Az élő erőhöz muníciót adhatott a koronavírus miatt hazakényszerült és munka nélkül maradt vendégmunkások tömege is.

Az elnök is érezte, hogy jobb, ha enged. Nem kockáztatta meg, hogy kemény rendőri fellépést rendeljen el, inkább elhagyta a fővárost és elfogadta a biskeki polgármester és a szintén déli származású kormányfő lemondását is – emlékeztetett a Carnegie.ru.

Börtönből a hatalomba

A tüntetések nyomán Biskekben szabadon engedték Atambajevet és az emberrablás vádjával 2017-ben 11 évre elítélt, most 52 éves Szadir Zsaparovot. A rendőrből lett vállalkozó politikai karrierjét a tulipános forradalommal kezdte, Bakijev elnöki tanácsadója és a parlament jogi bizottságának vezetője is volt – bár ő is északi, a hatalmas taváról ismert Iszik-Köl megyéből. Itt különösen népszerű lett egy helyi aranybányát működtető cég államosításának követelésével.

A recept nem volt túl bonyolult, lényegében azt üzente, hogy minden kirgiz milliomos lehetne, ha a Kumtor vállalat korrupciótól mentesen dolgozna.

Az általa vezetett tiltakozásokon 2012-ben a parlament körüli kerítést is átmászta egy csoport, ezért Zsaparov és egy párttársa felforgatás vádjával másfél év börtönt kapott, aminek letöltése után Ciprusra távozott. Egy évvel később azonban még mindig a Kumtor államosításáért tüntettek támogatói, ekkor már Iszik-Köl megyében, sőt, a tüntetők a kormányzót is megpróbálták elrabolni. A zavargások szervezéséért ismét Zsaparovot tették felelőssé, de kiadatását nem kérték. Zsaparov három évvel később, 2017-ben hazatért, ekkor letartóztatták és elítélték. Zsaparov szerint politikai alapon, ami abban az értelemben igaz, hogy a 2005-ben vagy 2010-ben hatalomra jutottak is börtönbe kerülnek hasonló vádakkal, ha nem győznek az aktuális forradalomban.

Az ítélet azonban jó politikai tőkének bizonyult, elvégre a börtönből szabadult Zsaparov az október elején kezdődött tiltakozások kulcsfigurája lett, akit már másnap a parlament egy része egy szállodában kormányfővé választott – miközben az épület előtt gyülekeztek hívei.

Hogy valóban megszerezte a hatalmat, azt főként az bizonyítja, hogy már másnap újra rács mögött volt a tüntetések alatt szintén kiszabadított Atambajev. Az exelnök ugyan északi, viszont Zsaparov nyilván nem felejtette el neki, hogy az ő elnöksége alatt ítélték el kétszer is az aranybányával kapcsolatos tiltakozások miatt.

És ha már Zsaparov kormányfő lett, képes lesz a Kumtor államosításával végre milliomossá tenni minden kirgizt?

Nos, nem. Zsaparov ugyanis közölte: egyelőre mégsem áll szándékában államosítani a céget, mert már úgyis kitermelte az aranyat a jelenlegi bányából. Azért mégis hagyott némi reményt az őt támogatóknak „A vállalat új kitermelési engedélyt kapott a kormánytól, előbb tájékozódom az új területekről, aztán eldöntöm, hogyan tovább” – mondta.

Lehet még súlyosabb is a helyzet

Zsaparov sietett megnyugtatni Moszkvát, hogy a változások nem érintik a két ország kapcsolatát: Kirgizisztán, ahogy eddig, úgy a jövőben is Oroszország stratégiai partnere lesz – jelentette ki.

Minden egyéb ezután a Kremlnek mellékes, feltéve, ha a zavargások nem válnak elhúzódó véres összecsapásokká, amit eddig sikerült elkerülni, de a konfliktusnak még nincs vége.

Zsaparov legfontosabb követelése most az aranybánya helyett az elnök elmozdítása volt – tovább erősítve az északiakat.

Szerdán Zsaparov az államfő azonnali lemondatását ígérte, nem sokkal azután, hogy megkapta tőle a kormányfői kinevezést.

Csütörtökön ezt el is érte az Os központú hátországba vonult elnöknél. Pedig ez nem volt evidens, elvégre legitimnek elfogadott választásokon nyert, a mostani tüntetéseket sem rohanta le erővel – igaz, egy halottja és sok sérültje így is van a demonstrációknak. Számos bizonytalanságot rejt magában az új parlamenti választás is, amelyet a hivatalos eredmények törlése után bizonyosan megtartanak. És kérdés, mit szól majd ahhoz a most magát vesztesnek érző „dél”, ha túlnyerik magukat az „északiak”.

Az elhúzódó bizonytalanság nemcsak az északi és déli klánok ellentéte miatt veszélyes, – amelynek árnyékában nő az Afganisztán felől érkező heroin Oroszországba és Európába irányuló továbbításában érdekelt szervezett bűnözés befolyása is –, hanem a főleg délen élő, a második legnagyobb városban, Osban a lakosság felét adó üzbég kisebbség miatt, akik az ország lakosságának 15 százalékát teszik ki. 2010-ben is megtörtént, hogy a biskeki politikai vákuumot a nacionalisták az üzbégek elleni pogromokra használták fel. Akkor százak haltak meg, és tízezrek menekültek az etnikai feszültségekből adódó véres harcokat szintén ismerő Üzbegisztánba.

(Borítókép: Szadir Zsaparovot támogató tüntetők a kirgiz parlament előtt 2020. október 14-én. Fotó: Vyacheslav Oseledko / AFP)