Szétszurkált karja alá raktam az enyémet

2021. május 21. – 19:07

Szétszurkált karja alá raktam az enyémet
Ágyak a 150 beteg befogadására alkalmas mobil járványügyi kórházban Kiskunhalason – Fotó: Ujvári Sándor / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

A Szegedi Tudományegyetem adatai szerint több mint 800 hallgatójuk vett részt a koronavírus-járvány harmadik hullámának kezelésében, nem csak leendő orvosok, hanem más karok diákjai is. A legtöbben a mentőknél, kórházakban és oltópontokon dolgoztak. Voltak, akik megdöbbentő tapasztalatokat szereztek, és előfordult, hogy családtaggal, közeli ismerőssel voltak kénytelenek találkozni a súlyos betegek között.

A Kiskunhalasi Mobil Járványkórház a koronavírusos betegek kezelésére létrehozott, tavaly október elején megnyitott dél-alföldi központ. Ez az egészségügyi rendszernek a helyzet kikényszerítette egyik büszkesége. A kormány Facebook-oldalán lévő videón is látható, hogy a három megyét ellátó, akár százötven beteget is fogadó intézményt alaposan felszerelték a szükséges eszközökkel.

Bajáról, Békéscsabáról, Kecskemétről, Kalocsáról, Kiskunfélegyházáról, Szegedről, Orosházáról átvezényelt, képzett és gyakorlott szakemberek dolgoznak ott. Az intézménynek igen jó híre van, például Bács-Kiskun távolabbi részein élő ismerőseim úgy hallották, hogy akin egy esetleg gyengébben felszerelt városi kórházban nem tudnak segíteni, annak a betegnek Halason megmenthetik az életét. Ám mindenkit ott sem sikerülhet meggyógyítani.

Munka, órákon át becsomagolva

Bánfi Ágnes és Papdi Ramóna, a Szegedi Tudományegyetem két orvostanhallgatója néhány hétig a halasi Járványkórházban dolgozott. Közben tanulni nem volt elég idejük, de a gyakorlati tapasztalat, úgy vélik, igen sokat ér.

Ágnes fogorvosnak készül, őt kirendelték a feladatra, és mivel halasi, választhatta a Járványkórházat a kötelező munkára, amit a tavaszi szünetben teljesített. A tudnivalókat az elején elmondták neki, és ápolói beosztásba került: a gyógyszerezés, a betegek étkezésének és tisztálkodásának segítése, amiben részt vehetett, a lábadozók között dolgozott. Ágnes úgy látta, szinte kiszámíthatatlan, ki gyógyul meg, és ki nem. Találkozott fiatalabb, de még igen gyenge beteggel is, és olyan idősebbel is, akit kevésbé viseltek meg a fertőzés következményei.

A két hallgatót már januárban beoltották, megkapták mindkét vakcinát, de a védőruha természetesen a számukra is kötelező volt. Műtősruha, lábzsák, arra gumicsizma, a teljes testet beborító szkafander, arcvédő, szemüveg, maszk és három darab kesztyű, egymásra felhúzva. Ebben az öltözetben azt sem láthatták jól, éppen melyik munkatársuk jön velük szembe a folyosón. Ilyen felszerelésben 3 órás váltásokban, 12 órás műszakban dolgoztak, ami azt jelenti, hogy 3 óra után levehették a védőruhát, de a pihenő leteltével újra beöltöztek. Ezen a ruházaton belül a melegben még sokkal melegebb van. – Hát hogy bírják ezt elviselni? – kérdezgették a betegek.

„A 12 órás műszak után az ember otthon bedől az ágyba, alszik 10 órát, de mikor felébredt, még azután is fáradt. Magánéletünk, hát, az olyankor egyáltalán nincsen. Le a kalappal azok előtt, akik ezt hónapok óta csinálják” – mondja Ágnes.

Papdi Ramóna és Bánfi Ágnes – Fotó: Móra Ferenc Sándor / Telex

Az orvosok és az ápolók közül sokan már fél éve, vagy még hosszabb ideje viselik ezeket a terheket; az egyik napon reggel héttől este hétig, másnap estétől reggelig; azután jön egy szabadnap, majd megint a műszakok. A kórházi dolgozók örültek a hallgatóknak, azonnal bevonták őket a munkába, de azért kíméletesen: halottakat nem bíztak rájuk. A diákokat jól fogadták a betegek is, akik közül néhánnyal a hallgatók tudtak egy kicsit többet is foglalkozni, mint a leterhelt szakemberek. A hetek óta bent fekvőknek már az is nagy öröm, ha valaki beszélget velük. Volt, akit etetni, itatni is kellett. Ágnes korábban soha nem találkozott ennyire kiszolgáltatott helyzetű emberekkel.

Hazakísér az intenzív osztály

Ramónát, aki Kiskunhalas közelében lakik, tavaly év végén két hétre kirendelték, mint ötödéves orvostanhallgatót. Márciusra már önkéntesként tért vissza, akkor egy hónapot dolgozott, főként az intenzív osztályon. Őt is ápolói feladatkörre osztották be.

Amíg önkénteskedett, az édesapját is megfertőzte a koronavírus, és betegként felvették a Járványkórházba. Ramóna a szabályok szerint saját maga nem kezelhette a családtagját.

Amikor tehette, meglátogatta, és aggódva figyelte apját, mert a 47 éves férfi igen rossz állapotban, lélegeztetőgépen volt.

„ Ültem az ágya mellett, és hiába láttam az arcát, a testét, csak úgy éreztem a jelenlétét, ha felemeltem a szétszurkált karját, alá raktam az enyémet. Így a karja súlya ránehezedett az enyémre, akkor egy kicsit olyan volt, mintha fogná a kezem” – emlékszik Ramóna.

Mindez különösen nagy terhet jelentett neki és a családjának is. Az intenzív osztályon egyébként is igen nehéz dolgozni, fizikailag és lelkileg is, ráadásul súlyos állapotban került be oda több közeli ismerőse is. Őket is igyekezett biztatni, segíteni. Látott gyorsan felépülő embereket, de volt olyan beteg is, akit néhány nap alatt elveszítettek.

„Az intenzív osztályon ápoltak csendben vannak, ott minden beteg alszik, miközben a gépek surrognak és csipognak. Amikor a műszak után hazamentem, még otthon is sokáig hallottam fejben a kórházi gépek hangjait” – meséli.

Szívesebben emlékszik olyan apró segítségekre, amelyekért nagyon hálásak voltak a javulófélben lévő betegek. Az oxigénhiány miatt legyengült embernek felhívta a családtagját, mert maga még nem volt képes telefonálni, az ágyhoz kötött betegnek a protézisét nedvesítette meg és tette vissza a kiszáradt szájába. Amikor volt egy kis ideje, beszélgetett is a betegekkel.

Ramóna úgy véli, édesapja életét a magas színvonalú kezeléssel mentették meg a munkatársai, és ezért nagyon hálás nekik. Az édesapja utóbb a városi kórházba került, ahol a fertőzés után gyógyult betegek rehabilitációja folyik. A két egyetemi hallgatóval a kórház melletti parkban beszélgettünk, körülöttünk jöttek-mentek az emberek. Némelyikük viselt maszkot, míg mások dohányzás vagy eszegetés közben a padon üldögélve nyugodtan lehúzták az arcvédőt. Talán jobban vigyáztak volna magukra, ha csak a töredékét tapasztalják annak, amit Ágnes és Ramóna látott a járványkórházban. Megviselte őket a nehéz munka, mégis azt mondják: visszamennek dolgozni, ha szükséges, sőt, Ramóna biztos benne, hogy visszatér.

Dolgozhatnánk még többet?

Oláh Patrik ötödéves orvostanhallgatóval a Dóm téren találkoztunk. A „békeidőben” turistacsoportokkal, diákokkal, sétálókkal teli, nyüzsgő szegedi belváros éppen kihaltnak tűnt, alig néhányan jártak arra. Patrik már rutinosnak számít az önkéntes egyetemisták között. Tavaly októberben kezdte, mert úgy gondolta, ha orvosnak készül, ki kell vennie a részét a járvány kezeléséből. Először adminisztrációban segíthetett, azután szűrésekben vett részt, az utóbbi két hónapban pedig már a legnehezebb helyen, az egyik szegedi intenzív osztályon dolgozik, 12 órás műszakokban. Utóbb már részt vesz önkéntesnek jelentkező diáktársai felkészítésében is.

Oláh Patrik – Fotó: Móra Ferenc Sándor / Telex

„Nagyon sokszor hallottam azt a kérést hallgató társaimtól, hogy szeretnének gyakrabban jönni, mert segíteni akarnak. Számomra örömteli, hogy ilyen embereket ismerhetek meg, dolgozhatok együtt velük, még ha ilyen nehéz helyzetben is.”

A hallgatók Szegeden is ápolási feladatokat kapnak, a fiúk beteghordásban is segítenek. Sok diáktársa vett részt az oltások szervezésében is, ők is keményen dolgoztak az utóbbi időben. Számára fizikailag már kevésbé, inkább lelkileg megterhelő a munka, mert korábban nem találkozott ilyen gyakran ennyire rossz állapotban lévő betegekkel, mint a koronavírus-fertőzöttek körében. A súlyos részletekről nem szeret beszélni. Azt is rossz látnia, hogy szerinte nagyon kevés elismerést kapnak a nehéz körülmények között dolgozó ápolók és orvosok. Ám amíg szükség lesz a munkájára, folytatja.

Patrik Pest megyei, így mostanában ritkán találkozik a családtagjaival. Őket is igyekezett meggyőzni arról, hogy oltassák be magukat. Meglepő, mondta, hogy sokan vannak az ismerősei között is olyanok, akik nem akarnak oltást, vagy a járvány súlyos voltát vonják kétségbe, azaz jobban hisznek az internetes pletykáknak, mint azoknak a szakembereknek, akik éveken át tanulták az orvostudományt. Ő januárban már megkapta a két oltást, és mindenkinek javasolja.

A diákok szerint változó, hogy az önkénteseket alkalmazó kórházak milyen költségtérítést vagy támogatást adtak a munkáért cserébe. Volt, ahol fizettek ezer forint körüli órabért, illetve napi ellátást kaptak, de olyan is előfordult, hogy ingyen dolgozott az önkéntes hallgató.

A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.