A mocsok királya, a hányás hercege, a nép perverze sejti, mi megy Magyarországon

2023. március 4. – 17:31

A mocsok királya, a hányás hercege, a nép perverze sejti, mi megy Magyarországon
John Waters előadja a műsorát Berlinben 2014-ben – Fotó: Adam Berry / Redferns via Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Cerkabajusz, makulátlan stílus, mocskos filmek – így lehetne talán a leginkább összefoglalni John Waters írót, rendezőt, művészt, műgyűjtőt, a mocsok királyát, a hányás hercegét, a nép perverzét, azt az alkotót, akinek az évtizedekkel ezelőtti filmjei olyan magasra tették a mércét abban, hogy minek lehet kitenni a nézőt, hogy ezt azóta sem sokaknak sikerült megugraniuk.

A Baltimore-ban élő és alkotó Waters a hetvenes években tűnt fel olyan filmekkel, mint a Rózsaszín flamingók, vagy a Female Trouble, a nyolcvanas–kilencvenes években pedig a Cry-Baby és a Hajlakk segítségével sikerült áttörnie a megbotránkoztató stílusával Hollywood erkölcsös falait is, nem utolsósorban gyakori múzsája, Divine segítségével. Utolsó játékfilmjét, a Szégyen és gyalázatot 2004-ben rendezte, azóta könyveket ír, szerepeket vállal (például a Chucky ivadéka című horrorban, a Search Party című sorozatban és az Alvin és a mókusok: A mókás menet című gyerekfilmben), illetve élőben lép fel az úgynevezett „spoken word” előadás keretében.

Amivel most Budapestre is eljut, a The End of The World címre keresztelt turné április 4-én érinteni fogja a magyar fővárost is. Hogy ott mire kell számítani, miről és milyen stílusban fog sztorizni, azt maga Waters mondta el a Telexnek egy telefonos interjúban.

Járt már Magyarországon?

Sosem voltam még ott. Imádok olyan helyekre járni, ahol még nem voltam. Romániában már voltam, mert ott forgattuk a Chucky-filmet, Lengyelországban pedig egy hasonló előadással jártam már, nem is olyan régen, és Bécsben is megfordultam. Alig várom, hogy Magyarországon legyek. Mindig elképedek attól, ha olyan messze bárki is tudja, hogy én ki vagyok. Csodálatos, hogy az őrületem magját milyen távolságokban is el tudtam hinteni.

Hogyan kell elképzelni ezt az előadást?

Általában évi negyven alkalommal lépek fel, a világ minden pontján. Van egy karácsonyi műsorom, de most nem ezt adom elő, hanem azt, aminek a címe: The End Of The World (A világ vége). Mostanában mindenki azon nyíg, hogy mennyi minden nem működik ezen a világon, én meg javaslok pár röhejes megoldást ezekre a problémákra. Filmekről, divatról, szülőkről, bűnről, ruhákról, humorról, politikai korrektségről, politikáról beszélek. Szóval szinte mindenről.

Mindig ugyanaz a műsor?

Biztos lesznek majd benne olyan viccek, amik Magyarországon játszódnak, és habár nem írtam meg ezeket, egészen biztosan meg fogom említeni valahogy a politikai helyzetet, és azon keresztül az amerikai nagykövetet is. De amúgy igen, a nagy része mindig ugyanaz, gyakorlatilag egy monológ. Utána van lehetőség húsz percig kérdezni a közönség soraiból, és utána kezdődik az úgynevezett csoportterápia, a személyes találkozó azokkal, akik külön erre is vettek jegyet. Itt megosztják az emberek, hogy mi nyomja a szívüket, és aztán fura szelfiket csinálunk.

Ez a műfaj akkor Európában is működőképes?

Persze, voltam már Svédországban, Görögországban, Angliában, Németországban ezzel, mindenhol működött. Néha próbálkoznak azzal, hogy valaki szinkrontolmácsol, de általában feladják egy idő után. Túl gyorsan is beszélek hozzá, maga a szöveg nincsen leírva, nem tudja senki előre elolvasni, ráadásul rengeteg szleng is van hozzá. Külföldön próbálok azért lassabban beszélni. De azért hadd tegyem hozzá, hogy amerikai vagyok, a legostobább nép tagja, még angolul sem tudunk rendesen. Úgy érzem magam, mint egy idióta, amikor Európában vagyok, és mindenki vagy két-három másik nyelven is beszél, nagyon irigy vagyok rájuk, de nekem már túl késő ezt behozni. Általános iskolában tanultam franciát, de két szót sem tudok mondani, annak ellenére, hogy a franciák mindig nagyon kegyesek voltak velem. Néha vágyom arra, hogy felkérjenek díjátadónak egy gálán, de attól félnék, hogy a sok külföldi film címét ki sem tudnám mondani.

John Waters a Hajlakk című filmjének torontói bemutatóján – Fotó: Rick Eglinton / Toronto Star / Getty Images
John Waters a Hajlakk című filmjének torontói bemutatóján – Fotó: Rick Eglinton / Toronto Star / Getty Images

Én pont most készülök a berlini filmfesztiválra.

Azon voltam, de még akkor, amikor állt a berlini fal. Teljes őrület volt. Találkoztam egyszerre Rainer Werner Fassbinderrel és Douglas Sirkkel. Remegett a lábam a látványuktól. Fassbinder egy mocskos, büdös bőrdzsekiben volt, Sirk meg egy tökéletes, szabott öltönyben, totális ellentétei voltak egymásnak.

Minden évben felsorolja a kedvenc filmjeit. Szeret még mindig új filmeket keresni?

Nagyon is. Azért is szeretek olyan filmeket emlegetni, amiknek még forgalmazójuk sincsen. Imádom azokat a francia filmeket, amikben mindenki szörnyen érzi magát, és van benne pucérkodás. És ez általában Gaspar Noé vagy Bruno Dumont filmjeit jelenti. Szóval igen, mindig is keresem a fura filmeket. Néha az a benyomásom, hogy az amerikai fiatalok már nem szeretik a művészfilmeket. Képregényfilmeket akarnak nézni óriási lelátókról. Szerintem meg azt kellene csinálni a művészmozikban, mint ahogy a Rocky Horror Picture Show-val szokás, hogy játssza el a közönség, hogy mit lát a vásznon, csak, mondjuk, a Salò, avagy Szodoma 120 napjával. Hátha így megint vesznek rá a fiatalok jegyet.

A legjobb filmes listám mindig decemberben jelenik meg, de a komoly újságok januárban jönnek ki a saját listáikkal. Szóval az enyém az első, és mindig nagy hírverést kap. Vannak forgalmazók, amelyek direkt nekem szerveznek vetítéseket, mert tudják, hogy ez az egyetlen esélyük, hogy bármilyen év végi listára rákerüljön a filmjük. Volt olyan is, hogy olvastam egy kritikát egy filmről, amiről azt írta valaki, hogy ha van olyan alkotás, aminek John Waters listáján van a helye, akkor ez az. Megnéztem, és tényleg rákerült!

Melyik volt az?

Már nem is emlékszem, valami sorozatgyilkosról szólt, aki folyton maszturbált.

Hogyan telik egy munkanapja?

Uramisten, soha nem voltam még ilyen elfoglalt. Minden hétköznap reggel hatkor kelek. Elolvasok vagy hét nyomtatott újságot. Reggel nyolctól délig írok. Délután pedig igazgatom a cégemet, ezt a nemzetközi mocsokbirodalmat.

Harvey Fierstein színész és John Waters rendező a Hajlakk című Broadway-darab előadásán, a Neil Simon Színházban, 2008-ban – Fotó: Joe Kohen / WireImage / Getty Images
Harvey Fierstein színész és John Waters rendező a Hajlakk című Broadway-darab előadásán, a Neil Simon Színházban, 2008-ban – Fotó: Joe Kohen / WireImage / Getty Images

Ön most készíti elő az új filmjét, a saját, Liarmouth című regénye alapján, igaz?

Ez így igaz, a filmesítési joga elkelt, de azért még sok szabad útra van szükség ahhoz, hogy elkezdődjön a forgatás. De igen, most pont ezen dolgozom, a Liarmouth forgatókönyvét írom. Remélem, hogy össze fog jönni, de ez hosszú folyamat. A regény a legőrültebb dolog, amit valaha is írtam. Én úgy tudom, hogy a magyar kiadás jogait is megvették, és még idén meg fog jelenni.

Pompás volt a Search Party című sorozatban…

Ó, köszönöm, hát csecsemőket adtam el meleg pároknak, nagyon passzolt hozzám a szerep.

…és az érdekelne, hogy mi alapján vállalja el a szerepeit. Sokan keresik? Kell válogatnia?

Sosem szoktam igent mondani a fura független filmekre. Mindig igent mondok a nagy hollywoodi produkciókra, amikről senki nem gondolná, hogy elvállalnám. Ezek amúgy jól is fizetnek. Szerepeltem a Különleges ügyosztály című sorozatban, A csodálatos Mrs. Maiselben, volt egy kis szerepem egy Alvin és a mókusok-filmben is. Nagyon remélem, hogy benne leszek az új Végső állomásban!

De önt felismeri egyáltalán bárki, aki az Alvin és a mókusokat nézi? Van átfedés a két közönség között?

Az az érdekes ebben, hogy felvettük azt a jelenetet, majd amikor elmentem megnézni a moziban, azt láttam, hogy megváltoztatták a dialógust. A végső változatban Alvin, a főmókus azt mondja, hogy ne nézzek rá rossz szemmel, mert ő látta a Rózsaszín flamingókat. Ez így elhangzott egy gyerekfilmben. Ráadásul azóta gyerekek felismernek az utcán, ami nagyon rémisztő.

Önt szokták a hányás hercegének is nevezni, egyik műalkotásában pedig hollywoodi hányásokat is gyűjtött össze. Észrevette már, hogy mostanában egyre satnyábbak a hányások a filmekben, néha egyenesen CGI-jal oldják meg?

Most volt az az új film, A szomorúság háromszöge, abban szerintem kifejezetten jók voltak az okádások. Az a projekt egyébként onnan jött, hogy együtt voltam a cannes-i filmfesztivál zsűrijében Jeanne Moreau-val. Ő tette fel a kérdést nekem, hogy miért van az a filmekben, hogy ha egy feleség rájön arra, hogy a férje megcsalja, akkor azonnal rohan a vécére hányni. És tényleg ez van mindig, ha egy nőt érzelmi megterhelés ér a vásznon, akkor jön a hányás. Akárhányszor meglátok egy nőt hányni a moziban, mindig Jeanne Moreau jut eszembe, és kuncogni kezdek.

Az amerikai popkultúrában sokszor újraértékelik azt, amit szemétnek tartottak. Doris Wishman, Ray Steckler vagy Herschell Gordon Lewis filmjeit felújítják és díszdobozokban adják ki, ön pedig már a neves Criterion Collection része. Milyen érzés ez?

Az én filmjeimről azt kell tudni, hogy mindig a leggazdagabb környékeken, a legpuccosabb mozikban termelték a legtöbb pénzt. Az autós mozikban a kutya sem volt kíváncsi rájuk. Azért, mert az a közönség, amelyik az autós mozikba járt, nem ironikusan akart filmeket nézni, szerintük Russ Meyer filmjei szexik voltak, Herschell Gordon Lewis filmjei pedig rémisztők. Azonnal kiszagolták a patkányt, azaz engem. Én az ő mentalitásukat figuráztam ki azokban az alkotásokban, amiket aztán zabáltak a művészfilmekben. Nagyon megtisztelő, hogy a Criterion része vagyok. A Multiple Maniacs című filmem megy az HBO-n Amerikában, teljes nonszensz. Sokan a tévében látják most először a Rózsaszín flamingókat. Egy komplett család ülhet a tévé előtt, és láthatja azt a filmet. Vajon mit szól az a család, amikor elérnek az éneklő segglyukhoz?

John Waters dedikálja a Rózsaszín flamingók-DVD-t a Drama Book Store-ban, New Yorkban, 2006-ban – Fotó: Astrid Stawiarz / Getty Images
John Waters dedikálja a Rózsaszín flamingók-DVD-t a Drama Book Store-ban, New Yorkban, 2006-ban – Fotó: Astrid Stawiarz / Getty Images

Érintette már a magyar politikát. Nem tudom, hogy mennyire ismeri, hogy mi történik Magyarországon, hallott-e az eltérített pedofilellenes törvényről vagy a nemváltoztatás korlátozásáról. Milyen tanácsot tudna adni egy queer fiatalnak, akinek egy ilyen országban kell felnőnie?

Részben tudom, mi zajlik, és ezért is alig várom, hogy ott legyek. Barátaim mindig kérdezik, hogy miért megyek el interjút adni a Fox Newsnak. Azért, mert szeretek felbukkanni olyan helyeken, ahol ellenzik azt, amiben hiszek, és szeretem meggyőzni őket az igazamról. A tanácsot illetően pedig óvatosnak kell lennem. Nem élek az ön országában. Az emberek pedig jogosan utálják azt, ha egy kívülálló okoskodik egy olyan ország politikájáról, amiről keveset tud. A tanácsom a következő: legyél óvatos, mert egyszer úgyis nyerni fogsz. És válaszd meg, hogy milyen háborúkat vívsz. A melegházasságot is sokan ellenezték, mégis sikerült elérni, hogy létezzen. Képtelenség megparancsolni az embereknek, hogy ne legyenek melegek, mert ez olyan, mint azt szeretnék, hogy ne legyenek, mondjuk, szőkék. Ez egy olyan dolog, amely mindig fel fog bukkanni.

Amikor Lengyelországban voltam, annál a résznél, amikor a közönség tagjai kérdezhettek, felállt egy férfi, aki pont úgy nézett ki, mint egy vén kommunista. El is mondta, hogy az volt. És azt is elmondta, hogy a kilencvenes években egy kalózkazettán látta a Cry-Babyt, és amikor az a jelenet jött, hogy Willem Dafoe rácsap egyet Johnny Depp fenekére, rájött, hogy meleg. A közönség teljesen megőrült. Ez volt az utolsó dolog, amit annak az embernek a szájából vártam.

Ez is bebizonyította, hogy a humort és a szexualitást nem lehet kormányozni. Mindenki foglalkozzon a saját dolgával. Nem lehet tudni, hogy mi okozza, nem lehet tudni, hogy miért van ez így. Miért zavar az bárkit, hogy valaki szerelembe esik valaki mással? Szerintem mindenki legyen boldog, hogy egyáltalán még bárki képes valaki mást szeretni! És ha esetleg egy fába szeret bele? Akkor sincs semmi. Biztos a fa is akarta, ahogy lóbálta az ágait. Az Egyesült Államokban néha szomorúak lesznek az emberek, amikor egy-egy melegbár bezár. Én nem. Ez azt jelenti, hogy az új generációnak már nem kell elvonulnia egy külön szórakozóhelyre azért, hogy melegekkel találkozzon. Meleg? Heteró? Kit érdekel!

John Waters budapesti előadásáról ezek a Facebook-eseményen lehet többet megtudni.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!