Benedek Ágota: Dúró Dóra semmit nem ért

A könyved címével kapcsolatban máris magyarázattal tartozol.

Akkor előrebocsátom, hogy ha bárki azt gondolja, hogy ez a könyv a maszturbálás kivitelezéséről vagy magáról a maszturbálásról szól – hát nem arról szól. A cím értelmezésével kapcsolatban viszont szeretnék kicsit sejtelmes maradni, mert a könyvben részletesen kifejtem a jelentését. A lényeg, hogy azt gondolom, hogy az állva maszturbálás a női lét egyfajta analógiája.

És a hátrányainak metaforája. De az fontos volt, hogy a Rumbarumbamm után ez a cím is a genitáliákat és a szexualitást érintse?

Azért ne felejtsük el, hogy az előző könyv címének a genitálián keresztül történő halálesethez volt köze egy viccen keresztül. Az Állva maszturbálok cím pedig már a vonatkozó fejezet írása közben beugrott, és bár kicsit félve ajánlottam a kiadónak, ők azonnal elfogadták.

A Covid-időszakban írtál egy karanténnaplót, aztán a krízisekben szintén gazdag poszt-Covidban egy szorongásnaplót. Lett volna ötleted arra az esetre is, ha nem jönnek újabb válságok?

Az az igazság, hogy a háború, az infláció, a kata eltörlése és Orbán Viktor ki tudja, hányadik kétharmada akkor történt meg, amikor én már könyékig benne voltam ebben a könyvben. Krízisek mindig vannak, csak bizonyos időszakokban jobban vibrálnak – pontosan erről írok a könyvben is. A naplóforma megtartása is adta magát, mert kiderült, hogy még mindig arról tudok a legjobban írni, ami foglalkoztat, vagyis ebben az esetben a szorongásaimról, amiken én nagyon jól szórakozom, és állítólag másokkal is jót teszek azzal, ha megosztom velük. A dramaturgia is hasonló a karanténnapló darabjaihoz, vagyis az aktuális parák mellett a múltból is felkapar dolgokat, és a jövő félelmeit is behozza. Ebbe kerül az a szál, ami végül a leghangsúlyosabb szerepet kapja, az abortusz.

Valóban ez a téma adja a könyv legerősebb fejezeteit, de még mielőtt a kötet megjelent volna, mi is megkértünk, hogy írj egy véleménycikket a Telexre, amiben hasonlóan személyes megközelítésben azt fogalmaztad meg, miért nem vagy hajlandó szégyellni magad az abortuszod miatt, miközben neked is sokáig dilemmád volt, hogy a nyilvánosság elé tárd-e a történetedet. Hogy jutottál el odáig, hogy már nyíltan beszélsz róla?

Mostanra valóban szégyen nélkül tudok erről beszélni, és az írásnál a könyv karaktere is biztonságot adott, hiszen az nem teljesen én vagyok. Az abortusszal kapcsolatos érzéseim viszont mind valósak a könyvben, legfeljebb azt fikcionalizáltam, ahogyan a beavatkozás történt. Ilyen értelemben nehezebb volt vállalni a telexes cikket, ahol ki kellett bújnom a könyv karaktere mögül. Az írás megjelenése után viszont rengeteg meghatóan pozitív üzenetet kaptam, olyanoktól, akik éppen abortusz előtt állnak, vagy olyanoktól, akik túl voltak rajta, vagy akik éppen a döntés fázisában voltak. Hihetetlenül jó érzés, hogy egyetlen írással erőt tudtam adni másoknak.

A könyvben megemlíted a szívhangtörvényt is mint olyasvalamit, amiért Dúró Dóra évek óta küzd képviselőként. Azóta elfogadták a rendeletet, vagyis az abortuszt kérő nőknek mostantól kötelező meghallgatniuk a magzati szívhangot. Mit gondolsz, Dúró Dóra mit nem ért akkor, amikor az abortusz szigorításáért harcol?

Semmit? Olyan, mintha azt hinné, ő egy női vezérhang, pedig csak a kormány macsó politikájának szócsöve. Amikor a könyvet írtam, még csak ott tartottunk, hogy lobbizott a szívhangtörvényért, mintha valami koncertet próbált volna Magyarországra szervezni. Majd a kormányzat mégis meghúzta ezt a döntést, és szerintem még nem is látjuk, milyen drámai hatásai lehetnek: hogy hány nő lesz, aki totálisan traumatizálódik, vagy esetleg ennek hatására az utolsó pillanatban mégis úgy dönt, hogy megtartja a magzatot, márpedig így rögtön két élet lesz elrontva.

Az viszont előfordulhat, hogy egyesek nehezebben birkóznak meg azzal, hogy szembe merjenek nézni a hibáikkal vagy a problémáikkal, te pedig néha mintha bele akarnád verni az orrukat, hogy ezt megtegyék.

Pedig ebben semmi offenzív nincs részemről: egyáltalán nem kötelező meghallani, amit mondok, vagy akár csak kinyitni a könyveimet. Viszont tény, hogy az önmagunkkal való szembenézés fontosságát hirdetem, és mindig is alapvetésnek gondoltam, hogy magammal is őszintének kell lennem. Ha nem akarsz az életedben csak körbe-körbe járni, akkor muszáj megvizsgálnod a bajaidat és a hibáidat, csakis így fogsz fejlődni. Az én önkritikám sokszor mostanra annyira jól működik, hogy

már senki nem tud olyan kegyetlen lenni velem, mint amilyen én vagyok magammal.

A patriarchátus lebontásával kapcsolatban egyszer úgy fogalmaztál: „Egy célom van: emancipálni a női emésztést.” Szóval miközben a bérszakadékkal és az üvegplafonnal küzdünk, a nőknek vissza kellene szerezniük a férfiaktól a kakilás témáját is? Akkor lesz végső egyenlőség, ha jóízűen nevetünk a női szellentős vicceken?

Ironizálsz, pedig van ebben igazság. Amikor a nulladik pontban kiosztottuk a férfiak és a nők szerepeit, az is eldőlt, hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy megnyerőnek és vonzónak tűnjenek. A humor a nőknek soha nem volt leosztva, egy férfinak viszont igen: ha a férfi vicces, akkor attraktív is. Amikor kijött az előző könyvem, én is akkor szembesültem vele, mekkora ügy lett abból, hogy egy nő az emésztéséről ír, és trágár szavakat használ. Azt most is szeretném hangsúlyozni, hogy természetesen mindenki a saját határait őrizze abban, hogy mi számára a túl intim, és senkit nem fogok megbélyegezni amiatt, mert nem akar a testi működéseiről vagy a szexuális életéről beszélni. Ezek a szövegek viszont hathattak felszabadítóan olyan emberekre, akiket bántott a saját zárkózottságuk, akár még az abortusz témájában is.

Innen eljutunk a kérdésig, hogy mi lehet a humor tárgya 2022-ben?

Én a Ricky Gervais-iskola vagyok, vagyis nem gondolom, hogy van olyan téma, amivel ne lehetne viccelni, sőt.

Pontosabban Ricky Gervais azt mondja, hogy bármivel lehet viccelni, az AIDS-szel, a holokauszttal és a pedofíliával is, csak egy dologgal nem szabad, az identitáspolitikával. Mert akkor magadra haragítod a transzneműeket.

Majd rögtön viccelni kezd velük. Gervais a legújabb műsorában szerintem már-már didaktikusan azt magyarázza el, hogy amikor ő stand-uposként humorizál a transzokkal, az nem jelenti azt, hogy kirekeszti vagy kineveti őket. Én tényleg azt gondolom, hogy mindennel oké viccelni a végsőkig, még az anyám pszichológiai zavaraival és a saját abortuszommal is, ami már igazán egyfajta eretnekség. Nálam inkább arról szólnak a személyes határok, hogy a maradék családtagjaimat ne árusítsam ki, és a testvérem szeretetét ne veszítsem el. Bár szerencsére az ő határai is egyre tágulnak és tágulnak.

Amikor rólad mondják azt, hogy tehetséges, de teljesen bolond, az hízelgő vagy rosszulesik?

Őrültet gyakrabban mondanak, de ma már mindkettő teljesen semleges. Amikor fiatal vagy, és őrültnek tartanak, az inkább szexi, majd ahogy idősödsz, egyre kevésbé lesz az. De ma már rólam is lepereg. Már csak azért is, mert azt látom, hogy a legtöbbször önvédelemből dobják rá valakire az ilyesmit, illetve személyes frusztrációból. Elsőre számomra bonyolult dolgokat mond a másik? Nyilván őrült! Eltérően gondolkodik, mint ahogyan te? Hiszen őrült! Őrültnek címkézni valamit, amit nem értesz, a legkönnyebb, és azt hiszem, ezzel csak a saját normális mivoltodat próbálod igazolni, azt, hogy veled nincs semmi baj. Persze elveszíteni a normálisnak ítélt keretek biztonságát, nagyon frusztráló, ezt belátom.

A Rumbarumbammról akkoriban azt írta egy kritikus: „A 12. kerület tehetős polgári környezetében tengődő fiatal felnőttek úgy viselkednek, mintha még a kamaszkor kínjait élnék meg.” Tehetős budai polgár, ez lenne a te identitásod?

Üzenem a kritika szerzőjének, hogy már elköltöztem a 12. kerületből – egy másik budai kerületbe! Ha már a lokációra ekkora hangsúlyt fektetünk, az identitásom inkább az, hogy a harmincas éveim második felében nem kívánok ott aludni, ahol a húszas éveim második felében hánytam. Ilyen értelemben budai polgár vagyok, vagy legalábbis szeretem magam annak az embernek látni, aki képes finanszírozni Budán egy albérletet. Olyan ez, mint amikor eggyel kisebb méretű nadrágot vásárolsz, hogy motiváljon, hogy belefogyj. Ami a kamaszkor kínjain való nyűglődést illeti, én eléggé atipikus milleniál vagyok, mert alattam soha nem volt meg az a biztonsági háló, ami lehetővé tette volna, hogy hosszan elodázzam azt a kérdést, hogy mit kezdjek az életemmel. De ettől még érzékelem ennek a generációs kínlódásnak az iróniáját, és a legfelszínesebb gondjait is: hogy

amikor a Covid keményebb napjain konvojban vitték a hullákat, nekünk épp elfogyott a kakaóbabtöretünk a smoothie-nkból.

A könyveidből kiderül viszont, hogy a gyerekkorodat nem a budapesti kerületek egyikében töltötted.

Hanem egy mexikói börtönben.

Ha nem is ott, de Nyíregyházán. És ismerve a karakteredet, ez tényleg meglepő.

Igen, nagyon élvezetes figyelni, hogy az embereknek szinte rosszulesik, amikor kiderül, hogy nem a Rózsadombról csúsztam le. Tényleg van egy nagypolgári attitűdöm, amit isten tudja, honnan szedtem. Nagyjából a kamaszkorom óta tudtam, hogy ahol most élek, az nem a végállomás. Ez nem azt jelenti, hogy folyamatosan rosszul éreztem ott magam, de azt igen, hogy valahogy nem simultam bele a környezetembe. A keleti régiókból, Nyíregyházáról vagy Debrecenből elég sokan futottak be jelentős pályát, legalábbis a látható szakmákban, ami szerintem amiatt van, hogy aki onnan nagyon el akar jönni, az mindenáron jön. Az én motivációmat sem táplálta igazán senki, és számomra is rejtély, miért foglalkozom olyasmivel, amit sem a családi, sem az intézményi közegem nem diktált. De mielőtt még nagyon meglódul az olvasók fantáziája, tegyük hozzá, hogy villany azért volt a házunkban, ismertem a közlekedési lámpákat, sőt lehet mondani, hogy elit általános iskolába és gimnáziumba jártam.

Egy drámai családtörténet azért így is kirajzolódik a történeteidből.

Igen, ez egy négy temetés, nulla esküvő típusú szituáció. Halálsorozatok, pszichológiai problémák, kapcsolattartási deficitek, mondjuk így. Elég sok fucked up sztori van a családunkban, a könyvben is csak a felszínt kapargatom ezzel kapcsolatban.

A legizgalmasabb családi karakter számomra egyértelműen a nagymamád: szobafestőként dolgozott, majd mobil turkálót nyitott, rendíthetetlenül hitt Istenben, és mindenáron tagadta az evolúciót. Nem tervezed, hogy az ő alakjával önállóan is foglalkozz?

Ezen már részben túl vagyok, az SZFE-re is egy olyan novellafüzér tervével jelentkeztem, amit róla írtam, és Turkáló volt a címe – és felvettek. Valóban nagyon erős nőkép számomra, és az egyetlen ember, aki amellett, hogy kendőzetlenül elmondta a véleményét, meg is védett engem. Gyerekkoromban sokat magamba szívtam abból a falusi nyers, karcos humorból, ami a sajátja volt. Tényleg elképesztő, hogy van egy nő, aki egy kelet-magyarországi tanyán nő fel a tíz testvérével, iskola helyett libákat kergetnek, és a legintellektuálisabb szabályuk az, hogy ki milyen sorrendben megy férjhez, majd két generáció múlva lesz egy másik nő, aki egy egészen más kulturális és szociális közegben kamatoztatja azt, amit átvett a személyiségéből.

Forgatókönyvíróként egy nagyjátékfilmet jegyzel mostanáig, az Űrpikniket, és arról is lehetett híreket hallani, hogy a Rumbarumbammból egy televíziós sorozat is készül majd. Ez hogy áll most?

A fejlesztés az HBO Central Europe-nál volt, az HBO pedig nyáron beolvadt a Discoverybe, amely költségcsökkentési okokból úgy döntött, egy-két ország kivételével egész Európában megszünteti a gyártást. Ez minket is érintett, de a fejlesztés nem áll le, csak áthelyeződik más platformra. A csökkent sebesség előnye, hogy beérte a fejlesztést a második könyv gondolatisága, úgyhogy már a két könyv adaptációjaként tekintünk a sorozatra Petrányi Viktória és Závorszky Anna producerekkel. Olyannyira, hogy a Proton Cinema a második könyv megfilmesítési jogait is megvásárolta, hogy hivatalosan is egy csomagban kezelhessük az adaptálást.

És a harmadik könyv miről szól majd? Egy karantén- és egy szorongásnaplót hova lehet még fokozni?

Talán ideje lenne elrugaszkodnom most már a valóságtól, és fikciót kellene írni. De az is lehet, hogy ez a mostani könyv is azt fogja bebizonyítani, hogy még mindig arra van nagyobb igény, hogy megfogalmazzam ezeket a súlyos témákat, mint az abortusz meg a hajvasaló használata. Továbbra sem akarok semminek a Jeanne d’Arcja lenni, de elfutni sem fogok olyan ügyek elől, amik az emberekben szorongást keltenek. A világ úgyis nekem dolgozik.