Mi ez a különös ellentmondás, hogy nők millió hangosan és harciasan tüntetnek a jogukért, hogy megszakíthassák a nem kívánt terhességüket, és közben szégyellik, ha megszakítják a terhességüket? – teszi fel a kérdést véleménycikkében Benedek Ágota író, forgatókönyvíró. A Rumbarumbamm című könyv szerzőjét az abortuszról szóló összeállításunk kapcsán kérdeztük arról, miért vállalta Magyarországon szokatlan módon nyilvánosan, hogy a terhességmegszakításáról is ír új könyvében.
Írtam egy könyvet, ami ősszel jelenik meg, az a címe, hogy Állva maszturbálok. Fantasztikus csavarral nem a maszturbálás technikai kivitelezésének lehetőségeiről szól, de még csak a maszturbálásról sem. Egyfajta szorongásnapló, ami sorra veszi az elmúlt két év racionális és irracionális ijedelmeit, félelmeit, aggodalmait, hát mint mondom: szorongásait. A szorongást Putyintól, attól, hogy olyan lettem, mint Taylor Swift, a szorongást a mammográfiától, vagy hogy bedugva hagytam a hajvasalót, amit soha nem is használok. Ez a könyv fikció, de sok helyütt az életem valós eseményeiből rugaszkodik el. Mint például a könyvben felbukkanó és ezeket a humorral izzasztó fejezeteket egyre sűrűbben átszövő abortusz története.
Ez egy valós esemény. Tényleg volt egy abortuszom.
Még most is, így is, hogy fikcióba ágyazva bár, de hamarosan mindenki megismeri az igazi érzéseimet a saját élményemmel kapcsolatban, amikor megkínáltak a lehetőséggel, hogy írjak egy véleménycikket róla, hirtelen nyakbehúzással akartam azonnal elutasítani. A faszom akar az abortusz Jeanne d’Arcja lenni. Ezt gondoltam.
Aztán kiderült, hogy egy másik írás is készül az oldalra a témában, amely riport készítésének a tapasztalata az, hogy a megszólaló nők ódzkodva mesélnek a saját abortusztörténetükről. És akkor elhangzott egy mondat. (Mindig elhangzik egy mondat!) Az egyik nő a cikk apropóján szervezett fotózásról úgy tért vissza, hogy megjegyezte: „Nagyon jó fej volt a fotós, annak ellenére, hogy tudta, miért fényképez.”
Jaj, ne!, sóhajtottam fel, részben azért is, mert tudtam, hogy akkor most ebbe bele fogok állni, elvállalom a cikket, és magamban is újra megkörnyékezem ezt a feszülést. Alapos önvizsgálat után (nehogy már ne legyen alapos, hiszen obszervációval foglalkozom, és most adózni is többet fogok utána) rádöbbentem, hogy ez az érzés nem más, mint a szégyen.
Egy 36 éves, iskolázott, modern (azta!), ambiciózus nő vagyok, aki tetteivel korlátozottan lázad a patriarchátus ellen, például otthon fennhangon jegyzem meg, hogy ne maradjon felhajtva a vécéülőke. Egyértelműen „pro choice” vagyok, mégis ódzkodom attól, hogy vállaljam a terhességmegszakításomat, amiről az első pillanattól az utolsóig tudtam, hogy meg akarom tenni.
Érdekes.
Miből ered ez a szégyen? Mi ez a különös ellentmondás, hogy nők milliói hangosan és harciasan tüntetnek a jogukért, hogy megszakíthassák a nem kívánt terhességüket, és közben szégyellik, ha megszakítják a terhességüket? Amikor az ember szégyelli magát, tulajdonképpen attól tart, hogy elítélik a cselekedetei miatt. Kiközösítik, rosszallják, stigmatizálják.
Az abortuszstigma egy létező jelenség, amit társadalmi, kulturális, vallási negatív attitűdök erősíthetnek fel. Ezek tények.
Nos, én magamra soha nem gondoltam úgy, mint egy vallásos emberre. Görög katolikusnak kereszteltek, de csak mert a római katolikus pap nem ért rá (lehetséges, hogy az ördög mégsem a részletekben lakozik), van egy keresztnevem, amit magamnak választhattam ötévesen (olyan is), és néha lehetséges, hogy úrrá lesz rajtam valami vallásos meghatottság, már-már hevület, ha Rómában belépek egy templomba, de lássuk be, ahhoz a gelatónak és a mortadellának is köze lehet.
Még ha az Istent nem félem is, a szimbólumait igen, a feszület, az ostya, a kehely… a márvány tömjénnel keveredő hűvös szagától a mai napig lehűlnek a csontjaim. Az a rengeteg szabály, aminek meg kellett volna felelnem gyerekkoromban, hogy a kis Jézus ne szenvedjen énmiattam. El se tudom képzelni, mit érezhet az, aki szeretne rendes katolikus lenni, megfelelni a dogmáknak (khm, iránymutatásoknak), és közben nem mindenáron ellehetetleníteni a saját életét, például azzal, hogy gyereket vállal, annyit, akkor és úgy, ahogy nem szeretne.
A katolikusoknak persze határozott elképzelésük van arról, miből áll a tudatos családtervezés. Például az úgynevezett tüneti hőmérőzésből, ami a női nemi ciklus termékeny és terméketlen szakaszait kívánja követni. Sok szerencsét kívánok az egyháznak, hogy például az én hormonháztartásom ciklikus működését kövesse, nekem se megy, pedig együtt kényszerülök élni vele. De például a szegény országok éhező nőtagjainak a ciklusa is rendszertelen, pedig ha valahol jó lenne, ha nem születne több gyerek, ugyebár… Továbbmenve, éhezni sem kell ahhoz, hogy követhetetlen legyen a peteérés. Ott van például a szuperovuláció jelensége (szerkesztői megjegyzés: a szerző által említett jelenség tudományosan vitatott), ami azt jelenti, hogy egy nő pszichés hatásra, ha például jól érzi magát, ne adj’ isten orgazmusa van, képes a ciklus bármely pontján új, termékeny petesejtet előállítani. Hú. Az orvostudomány. Az mindig olyan pokoli fordulat.
De nem akarom csak az egyházat taposni, mert az orvostudomány jól képzett gyakorlóiból – az orvosokat hívom most éppen így – is ki tud fordulni arrogánsan, mit kezdjen egy nő a szexuális életével, és hogyan álljon az anyaság kérdéséhez. Szerencsés az, akinek nincs élménye azzal kapcsolatban, hogy a nőgyógyásza felelteti őt gyerekvállalásból. Legalább picit, csak kicsit, csak olyan viccesen megjegyezve az orr alatt, az aranylánc és a szendvics fölött, amiből lecsöppen a tubusos majonéz a főorvos úr klumpájára. Hogy „nem kéne-e most már gyereket szülni”.
„Úgy tetszik látni a méltóságos orvos nagyságos úrnak a lábam között, miközben a méhszájamnál tetszik kutakodni a hideg fémnek az egyre táguló szájával?” – kérdezed alássan, miközben eredetileg csak a méhedben lévő ciszták kipukkasztgatására mentél. Hehegsz zavarodban, fedetlen nemi szervvel. Megmarad ez a pici megaláztatás. A pici számonkérés. A „nem kéne” meg a „mit kéne” most már rendesen, mint egy „normális” nőnek. És ezzel betalál az orvos, mert az ember azért azon csak elmélázik időről időre, hogy mi a normális (ha normális!).
Hogy ha harmincas nő vagy, akkor tulajdonképpen már lelkesedned kellene a családalapítás koncepciójáért. Hogy az ismerőseid már szülnek körülötted. Hogy nem csak a karriereden kellene görcsölni, meg a menhelyi kutyákat nézegetni online. Rágod a körmöd, hogy lehet, hogy tényleg nem normális, ha még nem akarsz gyereket, mert mi van, ha igaz, amit mondanak, és semmi más értelme nincs az életnek, csak a gyerek, és nem lehetsz boldog, teljes és egész, ha nem szülsz, és így forgolódsz az ágyadban éjszakánként hajnal 4-ig, míg olyan nem leszel, mint egy mém, és azon nem kezdesz szorongani, hogy fogalmad sincs, hol a saját születési anyakönyvi kivonatod.
A populista politika egyenesen imád erre a narratívára erősíteni. A „normális nő” életútját festegetni. Szeretné a kontrollt, amit valakinek a szexualitásán és a testén keresztül kitűnően lehet gyakorolni. Mert ahogy Sheila Heti is írja a Változások könyvében: „Van abban valami fenyegető, ha egy nő nem a gyerekével van elfoglalva. Valamiféle elvarratlanszál-érzés társul hozzá. Vajon mihez kezd helyette? Miféle bajt kever?”
Az abortusz kérdése ugyanis nem önmagában az abortuszról szól. Hanem egy olyan nőképről, amit foggal-körömmel (családi támogatásokkal) próbálnak visszahozni. A nem gondolkodó, az életéről nem szabadon döntő, vágyait elnyomó nő képéről.
Mert itt végső soron arról beszélünk végig, hogy annak a nőnek, aki teherbe esett, mi a vágya. Mit kezdjen az előállt helyzettel, hogyan akar ő dönteni. Hogy akar élni.
Az állam ehhez kétalkalmas tanácsadás igénybevételét ajánlja (teszi kötelezővé), ha teherbe estél, és felmerül benned az abortusz gondolata. Ez tulajdonképpen észszerű, méltányos, hasznos. Lenne. A baj csak az, hogy a Családvédelmi Szolgálat első konzultációja vállaltan, törvénybe foglaltan a magzat megtartása érdekében történik. Na most, ez azért konfliktusos kicsit, mert úgy ülünk egy szobában, hogy azt csak hazudjuk, hogy arról tanácskozunk, ami nekem jó, hiszen valójában mindketten olvastuk a passzust, ami arról szól, hogy kifejezetten nem az én életemet tartjuk szem előtt, hanem a magzatét, vagy egy petezsákét – ahogy az az én esetemben történt.
Nem kétlem, hogy ezek a konzultációk hasznosak is lehetnek. Hogy valaki olyan védőnővel találkozik, aki együttérez vele, tisztességesen felsorolja az opcióit, és egyáltalán nem akar a bűntudatkeltés vagy a beágyazott női szégyenérzet felpiszkálásának eszközéhez nyúlni, hogy a gyerek megtartása felé billentse a vele szemben ülő, a retró fotelkarfát rémülten karmolászó nőt.
Én voltam az a nő. Szakadt rólam a víz, és rettegtem, hogy rosszul vizsgázom a saját életemből. Hogy nem vagyok elég határozott, vagy nem vagyok elég határozatlan, bármelyik, és bármit megteszek, csak hagyják jóvá, csak engedjék meg (!), hogy ne szüljek gyereket, mert nem szeretnék. Mert nem akartam.
És szégyelltem magam.
Szégyelltem magam, mert a történetek mindig arról szólnak, hogy valaki túl fiatal, túl szegény, túl beteg, túl bántalmazott szexuálisan, ezért az abortusz érthető. A nép, az állam, az ismerősök, a család, még az egyház számára is. Viszont, ahogy a védőnő sorra vette az én életem körülményeit, a felsoroltakhoz képest az én abortuszom nem tűnt indokoltnak. „Minden adott” – ahogy ő mondta. Egyetlen dolgot kivéve. A vágyamat, hogy anyává váljak. Mert ezzel nem rendelkeztem.
Engem nem tudott megingatni ez a konzultáció a szándékaimat illetően. Sem a politika, sem a társadalmi nyomás (az egyházat elengedtem az elsőáldozóruha körül), sem az erőltetett, konvencionális nőkép, amibe nem tudok besimulni, de még az a szívfacsaró tény sem, hogy vannak, akik nagyon szeretnének gyereket, mégsem adatik meg nekik. Nem tudnak, nem győzhetnek meg arról, hogy szégyelljem magam amiatt, amilyen vagyok, és ahogyan választok.
Az első pillanattól az utolsóig biztos voltam a döntésemben, és nem forgolódom éjszakánként miatta. Nem bántam meg, mert ahogy akkor is, most is tudom, hogy ki vagyok én, mihez akarok kezdeni az életemmel, és mikor akarok gyereket. De legfőképp, mikor nem akarok gyereket. És pontosan ezek miatt remélem, hogy egyszer jó anya válik belőlem.
Frissítés (07.28.): a cikk megjelenése után, olvasói jelzés alapján a szöveget kiegészítettük egy szerkesztői megjegyzéssel