Komolyan azt gondolja bárki, hogy az abortusz a könnyebb út?
Komolyan azt gondolja bárki, hogy az abortusz a könnyebb út?
Fotó: Bődey János / Telex

Komolyan azt gondolja bárki, hogy az abortusz a könnyebb út?

Másolás

Vágólapra másolva

Kriminalizál, tabusít vagy moralizál – ha az abortuszról van szó, halmozódnak az egyéni sorsokat elfedő nézőpontok. Pedig a nők tapasztalatai nem egyöntetűek: van, akinek óriási trauma a terhességmegszakítás, másoknak egy epizód az életében. Az okai is nagyon különbözőek lehetnek, de egy biztos: az abortusz nem politikai tett, hanem egyéni élethelyzetekből fakadó döntés. Hét nő mesélte el nekünk a történetét.

Amióta június végén az amerikai legfelsőbb bíróság felülbírálta a „Roe v. Wade” néven elhíresült fél évszázados bírósági precedenst, a döntéssel megszüntetve az abortuszhoz való jog alkotmányos védelmét az Egyesült Államokban, világszerte feléledt az abortusz szabályozásával kapcsolatos vita. Számos jogvédő szervezet tette fel a kérdést: ha a szabadság szimbólumában ilyen visszalépésre kerül sor a nők jogait illetően, mire számíthat a többi ország?

Magyarországon ma is az 1992-ben született abortusztörvény van életben. E szerint a művi terhességmegszakítás csak bizonyos esetekben elvégezhető, 2021 óta pedig itthon csak a műtéti abortusz érhető el, a jóval kíméletesebb gyógyszeres eljárás nem. Hazánkban évente több mint húszezer művi vetélést végeznek, nekünk hét nő meséli el a saját történetét. Volt, aki az arcát is adta a történetéhez, mások egy-egy tárgyat vagy helyszínt mutattak meg, amelyek segítettek számukra feldolgozni az eseményeket.

Laura, 30

Ha megszülsz egy gyereket úgy, hogy nem vagy rá kész, nem egy életet teszel tönkre, hanem minimum hármat

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Amikor a terhesség miatti első nőgyógyászati vizsgálatomon megtudta az orvos, hogy még nem biztos, hogy megtartom a babát, megkérdezte: Az apuka akarja? Megráztam a fejem. Akkor nincs kérdés, jelentette ki. Ott volt velem a szobában egy orvos, két asszisztens, és mindenkinek megvolt a véleménye arról, hogy nekem mint kéne tennem. Elvileg egy profi csapat, amelytől a megoldást várod, amelynek a biztos pontnak kéne lennie egy ilyen szituációban, ennyi empátiát mutattak felém – és a baba felé. A doki búcsúzóul még hozzátette: „Gyorsan el kell dönteni, két ünnep között nem leszek!”

Az én esetemben azonban szó sem volt gyors döntésről.

23 évesen, két fiú és két szakítás között jöttem rá, hogy terhes vagyok. Mindkét fiúval volt testi kapcsolatom, nem tudtam, hogy kitől van a baba. A döntésemet – egy darabig – attól tettem függővé, hogy ki az apuka. Hitelt vettem fel a több százezres vizsgálatra, ami méhen belül kimutatja a szülőséget. Volt egy többnapos várakozási idő, eközben jöttem rá, hogy ebből a szituációból, bárki legyen is az apukája, egy egészséges embert nem lehet felnevelni. Csak úgy tudnám eltartani a babát, ha hazaköltöznék az anyukámhoz, mert az albérletet már nem tudtam volna fizetni. Egyedül élek, 228 ezer forintot keresek, ebből 120-at el is visz az albérlet. Az apuka pedig hiába él kivételezett életet, az ő segítségére nem számíthattam.

Mégis hónapokig hezitáltam. Gyerekkorom óta nagyon szeretnék anyuka lenni, és sokáig mélységesen elítéltem az abortuszt. Volt bennem egy jó adag katolikus bűntudat is. Amikor az ember bizonytalan, mindenhonnan szeretne segítséget kérni, legyen az pszichológus, barátnő vagy a katolikus egyház. Magyarországon az abortusz előtt eleve törvény írja elő, hogy elmenj egy tanácsadó elbeszélgetésre. De nem segítséget kapsz – nekem csak annyit mondtak el, hogy mi fog történni az abortuszon. Nem beszéltek az örökbefogadásról sem, erre nekem kellett rákérdeznem. A tanácsadó azt mondta, hogy ő csak egyszer tapasztalt ilyesmit, ez egy ritka dolog. Akkor arra gondoltam, hogy talán azért, mert nem is ajánljátok fel. A végén persze rájössz, hogy senki nem tud ebben segíteni, egyedül te tudod ezt a döntést meghozni.

A döntésemet az befolyásolta leginkább, hogy érzelmileg nagyon labilis korszakomban voltam, tudtam, hogy nem lettem volna stabil pont egy gyerek életében később, és az apukája sem lett volna stabil pont soha. Tisztán láttam, hogy az én életem innentől lejtmenetbe kerülne. De nem is az én életem a lényeg, le van szarva, azt láttam magam előtt, hogy anyukaként hibát hibára halmoznék. Hiába szeretném nagyon, de egy lelkileg sérült gyereket hoznék a világra. Azzal, hogy megszülsz egy gyereket úgy, hogy érzelmileg nem vagy felkészülve az anyaságra, nem egy életet teszel tönkre, hanem minimum hármat.

A 12. héten döntöttem el, hogy szeretném megszakítani a terhességem. Hallottam, hogy Bécsbe járnak ki sokan épp a magyar rendszer sajátosságai miatt: nincs tabletta, megalázó az eljárás. Emberként kezelnek, mert pontosan tudják, hogy az abortuszt soha senki nem tervezi és akarja.

A műtét után jött a lejtmenet. Az abortusz után 6 nappal bekerültem a pszichiátriára. Összeomlottam és elkezdtem magam vagdosni. Tudtam, hogy orvosi segítségre van szükségem. Azt éreztem, hogy azért tudok majd talpra állni, mert most meghozom ezt a döntést, bármit mondanak is később mások. Kellett az a két hét burokban élés a pszichiátrián, gyorsított üzemben dolgoztam fel a traumát, és azóta is nagyon sokat tettem azért, hogy túl legyek ezen. Kiraktam a falamra egy képet, ami őt ábrázolja, szoktam hozzá beszélni is. Ő inkább bennem él, mintsem hogy megszűnt volna. Társak lettünk örök életünkre, és ha majd születik gyerekem, akkor biztos elsírom magam az örömtől, de az első könnycsepp az övé lesz – ezt megígértem neki.

Megértem, hogy miért akarják tiltani az abortuszt. De amit nem vesznek figyelembe, hogy ez rengeteg veszélyes illegális próbálkozáshoz vezet majd. Egy nő nem azért hozza meg ezt a döntést, mert ez a könnyebb út. Ki gondolhatja komolyan, hogy ez a könnyebb út?

Júlia, 38

Minden este úgy fekszel le, hogy tudod, ezt az életet el fogod venni – anyaként ez borzalmasan nehéz volt

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Egy-, három- és ötévesek voltak a gyerekeim, és a férjemmel szinte az utolsókat rúgtuk. Teljesen kivoltunk idegileg, a három kisgyerek egészen kimerített minket fizikailag és mentálisan, türelmetlenek és folyton idegesek voltunk, és amikor éppen kezdtük volna látni a fényt az alagút végén, teherbe estem.

Az elmúlt években, ha éppen nem szoptattam, akkor valamelyik gyereket pelenkáztam. A legnagyobb kisfiunk ekkorra már teljesen meg volt zavarodva, mert egyéves kora óta az anyukája vagy terhes volt, vagy két, nála is kisebb gyerekkel foglalkozott. Folyton százfelé szakadtunk, az óvodába menést, az alvásidőket, a játszóterezést vagy az etetést összehangolni a különböző korú és igényű gyerekeknél iszonyúan macerás volt, és ezeket a macerákat ők sem viselték jól. Főztem és takarítottam, miközben lógott rajtam egy csecsemő is. A férjem egy nagyon modern papa, és amiben csak tud, segít nekem, de ő reggeltől estig dolgozik, ezért valójában az elmúlt három évet szinte egyedül töltöttem a gyerekekkel, és egy nyugodt öt percem nem volt, amikor saját magammal foglalkozhattam volna.

Nagyon korán megéreztem, hogy terhes vagyok. Amikor megláttam a csíkot a teszten, az első reakcióm az volt, hogy úristen, ezt nem fogjuk túlélni. De az meg sem fordult a fejemben, hogy el is vetethetnénk a babát. A férjem viszont nálam is jobban kétségbe esett, azt mondta, ő biztosan belehal, ha még egy gyerekünk lesz. Racionálisan teljesen igazat adtam neki, érzelmileg viszont sehogy nem tudtam azonosulni vele. Ezért azt találtuk ki, hogy felkeresünk egy párterapeutát, hátha ő kilendít minket ebből a helyzetből, és vele együtt meg tudjuk hozni a jó döntést. Két hét múlva végül már én is ki tudtam mondani, hogy valójában én sem szeretném megtartani ezt a gyereket. Fizikailag és mentálisan is képtelennek éreztem magam arra, hogy újra ott legyek terhesen, fáradtan, aztán a három kicsi mellett egy újabb újszülöttel bonyolítsuk tovább az életünket.

Mivel ekkor nagyjából a 8. hétnél jártunk, azt gondoltam, egyszerű dolgunk lesz: elmegyek a kórházba, megállapítják, hogy 12 héten belüli magzat, majd elvégzik rajtam a műtétet. Sokkoló volt, ami ehhez képest ezután következett. Először egy családsegítővel kellett fél órán át beszélgetnem telefonon, és az olyan személyes kérdéseire válaszolnom, mint hogy miért estem teherbe és miért akarom a magzatot elvetetni. Utána személyesen is el kellett látogatnunk egy olyan intézménybe, amilyenből csak néhány van a városban, ezért először csak akkorra tudtak időpontot adni, amikor már majdnem betöltöttem volna a 12. hetet. Végül a város másik végén lévő intézménybe sikerült időpontot kapnunk. Itt egy szocreál épületben, egy mosolygós nagycsaládos poszterekkel díszített irodában kellett beszélgetnem egy idős hölggyel, aki szinte szexuális felvilágosítást tartott nekem. Diplomás tanárként és háromgyerekes anyukaként különösen nem értettem, erre miért volt szükség. Ezután a döntésünk okáról kérdezett, de a válaszomat nem fogadta el, mert olyan opció nem volt a papíron. Felsorolta inkább azokat, amik közül választanom kellett. Végül egyre, az anyagi helyzetre rábólintottam. És ha ez még nem lett volna elég, előttem az asztalra ki voltak rakva 12 hetesnél korábbi embriók, amit különösen aljasnak tartok. Tehát nem elég, hogy meghoztuk ezt az elképesztően nehéz döntést, aminek a súlyával önmagában elég volt megküzdeni, még az állam is számonkéri rajtunk a döntésünket. Pedig én nem gondolom, hogy az államnak köze lenne ehhez.

Ráadásul a rendszer miatt akár az időből is kicsúszhattunk volna, pedig nagyon korán elindítottuk a procedúrát. A döntés meghozásán kívül ez a várakozás volt a legnehezebb: napról napra növekszik benned egy kis élet, akinek a sorsát már eldöntötted, és minden este úgy fekszel le, hogy tudod, ezt az életet el fogod venni – anyaként ez borzalmasan nehéz volt.

A műtét ehhez képest már megkönnyebbülést jelentett és gyorsan túl is estem rajta – reggel bementem, délután hazajöttem. Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy én egy magánkórházban végeztettem el a beavatkozást, ahol mindenki szuperkedves volt. De még ott is több tucat oldalnyi adminisztráción kellett végigmenni, ami szintén nagyon megterhelő volt. Ezután után viszont eldöntöttem, hogy mostantól nem akarok többet sírni, túl akarok lépni ezen az egészen. Ez valamennyire sikerült is, persze mint fájó pont mindig is megmarad, és bármikor fel tudom idézni magamban azt a szomorúságot, amivel járt. Egyszer majd biztosan eljön az a pillanat is, amikor előkerül ez a téma a családban, és akkor elmesélem majd a gyerekeimnek is. Majd biztosan lesznek kérdéseik is, és én őszintén szeretnék nekik erről beszélni, mert szerintem fontos tudniuk, miért hoztak meg a szüleik egy ilyen nehéz döntést.

Annamari, 27

Biztos vagyok benne, hogy rengeteg nővel történt hasonló eset, mint velem, aki sima felelőtlenségből esett teherbe

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

A barátommal mi egyszerűen hülyék voltunk, mi még a kiszakadt óvszert sem okolhatjuk, simán csak meggondolatlanul viselkedtünk. Szóval azt is elfogadom, ha valaki felelőtlennek nevez, de a döntésem felelősségét akkor is maximálisan vállalom.

A tavalyi nyaralásunkon a barátom megkérte a kezem, ezért úgy gondoltuk, a védekezésünket sem kell már olyan komolyan vennünk, jöjjön, aminek jönnie kell. Aztán nagyon gyorsan megijedtünk, hogy butaságot csináltunk, de mire hazaértünk a nyaralásból, már pozitív volt a terhességi tesztem. Ezután az összes fázison átestünk, amin ilyenkor, gondolom, a hozzánk hasonló bizonytalan párok áteshetnek: az első ijedség után fejben már a pici albérletünket is átrendeztem, aztán már a költözést tervezgettük, de végig ott volt bennünk az érzés, hogy igazából ezt az egészet mi nem akarjuk – sem a körülményeink, sem a vágyunk nincs meg igazán a gyerekre. Pedig tudom, hogy ennél sokkal rosszabb élethelyzetekbe is születnek emberek, mert én is sokkal rosszabba születtem, a szüleim mégis felneveltek valahogy. Az életkorom is meglett volna a gyerekvállaláshoz meg a partnerem is, de ennek a gondolatától is csak bőgtem egész nap és minden porcikám ellenkezett.

Kellett pár nap, mire teljesen kikristályosodott, hogy ezt a gyereket mi még nem szeretnénk. Egy hét után jutottam el nőgyógyászhoz, utána még 20 nap telt el a műtétig, de még mindig a terhesség egy nagyon korai szakaszában voltam. Ha tehetem, a döntésem után már másnap befeküdtem volna a kórházba, de a sok bürokratikus teendő miatt majdnem három hetet kellett várnom. Aztán sokkal rosszabbul viseltem mindent, mint amire számítottam. A fizikai tüneteim már a terhesség legelejétől nagyon durvák voltak, napokig nem ettem, szédültem és émelyegtem, amiben a „nem akarás” is biztosan szerepet játszott. A műtét előtt attól rettegtem, mi van, ha ezt az egészet utólag megbánom, de aztán úgy keltem fel a kórházi ágyon, mintha megszabadultam volna egy nehéz sziklától, amit addig cipeltem. Így is iszonyúan megviselt, fizikailag is nagyon rosszul voltam, hánytam és fájt szinte mindenem. Azt az egy hónapot, amíg vártam a beavatkozásra, igazi pokolként éltem meg – egy korábbi gyászfolyamat mellett ez volt a legnehezebb időszak az életemben.

Közben próbáltam volna más nők történeteibe kapaszkodni, de sehol nem találtam az enyémhez hasonló sztorit, mindig csak a szélsőségesebb élethelyzetek jöttek elő, 14 évesen, erőszakból satöbbi. Pedig biztos vagyok benne, hogy rengeteg nővel történt hasonló eset, mint velem, aki sima felelőtlenségből esett teherbe, csak ezzel kevesebben mernek előállni. Tuti, hogy a munkahelyeden is több kolléganőd is átesett ezen, de ez majd csak egy borozgatós estén fog kiderülni.

Tényleg nem értem, amikor egyesek azt gondolják, hogy az abortuszt a nők fogamzásgátlóként használják, még úgy is, hogy tudom, van, akinek több is volt már az életében. Még úgy is szörnyen megterhelő, ha biztos vagy a döntésedben. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy valaki ezen többször keresztül akar menni. Mi azóta majdhogynem két gumit használunk.

Az Erdélyből származó családomtól épp elég rémtörténetet hallottam a nyolcvanas évek Romániájából, ahol egy ismerősünk inkább elvérzett, de nem nyomta fel az illegális abortuszt elvégző orvost, akit emiatt örökre bebörtönöztek volna. Ha ezt a jogot elvennék tőlünk, az katasztrófa lenne.

Nagyon kemény volt átélni ezt a helyzetet, mégsem gondolom azt, hogy ez egy tragédia az ember életében. Ha máshogy döntöttem volna, biztosan az is hozott volna örömteli pillanatokat, de mi úgy éreztük, hogy annak nem most volt itt az ideje. Azóta sokszor eszembe jut, mikor valami olyat csinálok, amit várandósan vagy kisgyerekkel nem lehetne, hogy milyen jó, hogy ezeket a pillanatokat ki tudom élvezni még pár évig.

Elvira, 63

Sokszor jutott eszembe a Ne ölj! parancsolata – mert az abortusz valahol mégis csak az

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Mindhárom abortuszom a házasságomban történt: az első a két gyerekem megszületése után, a másik kettő a harmadik gyerekem születését követően. Nem kell felelőtlen tinédzsernek lenni ahhoz, hogy egy nő ilyen döntés elé kerüljön, akár több alkalommal is. Egy házasságban élő, felelősen gondolkodó emberként történt meg velem ez, és a személyiségem egy nagyon fontos részével ellenkezett az abortusz: a katolikus neveltetésemmel.

Vallásos nevelést kaptam, bár anyukám bigottsága ellen kamaszként inkább lázadtam. De arra a kezdetektől nagyon vigyáztam, hogy ne legyen nem kívánt terhességem, ezért már az első szexuális együttlétem előtt egy hónappal elkezdtem fogamzásgátlót szedni. Aztán férjhez mentem, és megszületett az első, majd a második gyerekünk, de ezután nagyon korán becsúszott egy újabb terhesség. A két gyerek mellett a férjemmel ekkoriban éppen építkeztünk, és egyáltalán nem éreztük alkalmasnak a helyzetet arra, hogy egy harmadik gyereket is vállaljunk, ezért viszonylag gyorsan meghoztuk azt a döntést, hogy őt nem tartjuk meg.

Az első abortuszom, bevallom, még ha elítélnek is emiatt, nem viselt meg komolyabban, valahogy nem érintett meg lelkileg. Egészen addig, amíg három év múlva meg nem halt a nagyapám, akinek talán az erős hite hozta bennem először felszínre a saját gyötrő érzéseimet, a bűntudatot. Néhány évvel később aztán újra teherbe estem, de ekkor már azt mondtam a férjemnek, hogy nem szeretnék még egyszer elvetetni egy gyereket – ekkor született meg a harmadik lányunk. Csakhogy ezután megismétlődött a néhány évvel korábbi helyzet és a szülésem után ismét nagyon hamar becsúszott egy terhesség. Azt gondoltuk, egy negyedik gyerek már tényleg nem fér bele nekünk.

Ez az abortusz már nagyon mélyen érintett, és megfogadtam, hogy soha többé nem fogom megtenni ezt. Ezért amikor váratlanul megfogant egy újabb baba, már csak akkor akartam szólni róla a férjemnek, amikor már késő lett volna elvetetni. De a terhességem elején vérezni kezdtem, és az orvosok azt mondták, hogy valószínűleg nem születne ép gyerek, én pedig sajnos a saját megérzéseim ellenére is hallgattam rájuk. Végül ezt a magzatot is elvetettük, ez volt tehát a harmadik abortuszom és egyben lelkileg a legmegterhelőbb is, amitől a leghosszabb ideig szenvedtem.

Harmincöt év távlatából persze ezek már nem jelentenek ekkora terhet, ma már a helyén tudom kezelni őket. De amikor huszonévesen, a nagyapám halála után visszataláltam a hithez, sokszor jutott eszembe a Ne ölj! parancsolata – mert az abortusz valahol mégis csak az. A vallásom viszont arra is lehetőséget adott, hogy ezt a „bűnös” cselekedetet meggyónjam. Amikor az első abortuszomról őszintén vallottam a papnak, azt mondta, neki nincs joga ítélkezni felettem, ha én ezt tartottam a jó döntésnek. Ez hihetetlenül felszabadítóan hatott rám, és erőt adott ahhoz, hogy túllendüljek a kétségeimen.

A férjem, akitől harminc év házasság után egyébként elváltam, annak idején semmilyen módon nem törődött a védekezéssel, ez az én feladatom volt. Úgy volt vele, hogy férfiként neki ez nem dolga, majd én megoldom, ahogyan akarom – az ilyesmi a nő felelőssége. És ahogy a fogamzásgátlásban, úgy a lelki részében sem segített nekem. Mentségére, ez valamelyest része volt a korszellemnek is. Az első abortuszom idején, a nyolcvanas években egy kis faluban éltünk, és nagyon kellett vigyáznom arra is, nehogy megtudják az ismerősök, miért voltam két napig kórházban. Pedig azóta tudom, hogy alig van olyan hasonló korú barátnőm, aki nem esett át abortuszon, csak ezt mindenki sokáig szépen eltemette magában.

A gyerekeimnek én is csak néhány éve meséltem erről, bár akkor nem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy jó ötlet volt. Azt gondoltam, nem tartozik rájuk. De pár éve az egyik lányom is ebbe a helyzetbe került: a húszas évei elején, egy kapcsolaton kívül teherbe esett és végül az abortusz mellett döntött. Biztos vagyok abban, hogy ő is jó döntést hozott, még ha nekem, leendő nagymamaként nyilván nem volt könnyű ezt elfogadni.

És persze szabályokra is szükség van, de eltörölni olyan jogokat, amiket a társadalom már kiharcolt magának, szerintem elég durva visszalépés. Végig lehet nézni a történelmen, a nők milyen módszerekkel próbálkoztak és hányan haltak bele abba, amikor a hatalom illegálisnak tekintette a terhességmegszakítást.

Petra, 28

Csecsemőket fotózok, és szülész a nagypapám. Igen. Ironikus

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Soha nem volt problémám azzal, hogy mások tudnak arról, hogy abortuszom volt, sőt normalizálni szeretném, hogy beszélünk erről, ezért nem volt számomra kérdés, hogy az arcommal vállalom a nyilatkozatom.

21 éves voltam, éppen két kapcsolat között. Egy este sokat ittam, összegabalyodtam a gimis ismerősömmel a szülővárosomban. Együtt feküdtünk le aludni, aztán felébredtem, és rájöttem, hogy nem pontosan az történt, amire én gondoltam. Rá egy hónapra láttam a kék csíkot a teszten. Egyetemre jártam, közben dolgoztam, úgy éreztem, hogy ebbe az élethelyzetbe nem férne be egy gyerek. Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy ebből nem fogok lelkiismereti kérdést csinálni. Ez az én testem, jogom van rendelkezni felette. Ha már nem dönthettem arról, hogy terhes leszek-e, vagy sem, akkor legalább arról dönthessek, hogy megtartsam-e. Ez nem egy csecsemő, nem egy gyerek – az egészet úgy fogtam fel, hogy van egy kellemetlen dolog, ami miatt el kell mennem dokihoz. Próbáltam elhatárolni magam az egésztől, ami így utólag lehet, hogy nem volt jó ötlet, de akkor így tudtam ezt teljesen, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, nulla segítséggel végigcsinálni.

A nagypapám szülész-nőgyógyász, ő ajánlotta az orvosnőt, akihez a műtét előtt elmentem.

Ő mégis brutális módon nyomasztott, hogy meg kéne tartanom a babát, azt éreztem, sem orvosilag, sem morálisan nem volt megfelelő az eljárás. De volt annyi akaraterőm, hogy azt mondtam, én igenis meg fogom csináltatni a műtétet. Egy rezidens azt tanácsolta akkor, hogy inkább menjek ki Bécsbe, mert itthon kriminális a helyzet. Nagyon nagy hibát követtem el, amikor mégis Magyarországon végeztettem el a műtétet.

Nem voltam felkészülve arra, ami történt.

Nyolchetes voltam, amikor elmentem nőgyógyászhoz, tizenkét hetes koromig húzták az eljárást, amíg csak lehetett, alig kaptam időpontot a „tanácsadásra”. Gyerekfejjel mentem oda, és olyan kérdéseket tettek fel, amihez semmi közük nem volt, de válaszoltam rá, mert fiatal voltam. Elhangzott, hogy ja, ha orvosok a szüleid, megtehetnéd, hogy megtartod azt a gyereket, majd anyáék segítenek. Tényleg nagyon meg akartak győzni. És ha nem én vagyok ott, hanem egy olyan fiatal, aki nem ilyen karakán jellem?

Maga a műtét és az azt megelőző eljárás borzalmas volt. Van egy húgom, aki pont annyi idős most, amennyi én voltam a műtét idején. Ha elmesélné nekem, hogy vele ez történt, az egész kibaszott Budapest lángolna.

Miután a családvédelmisektől megkaptam az engedélyt az abortuszra, el kellett mennem ultrahangra is. Az akkor engem megvizsgáló doki azzal kezdte, hogy hátrahajló a méhem, hálát kéne adnom, hogy összejött a gyerek, de mondtam, hogy épp amiatt vagyok most itt, mert nem szeretnék még anya lenni. Erre azt mondta: ezt megszívtad, kisanyám. De vigasztaljon, hogy nagyon finom kis puncid van. Szó szerint. Odanéztem az asszisztensre, aki úgy tett, mintha nem is hallotta volna mindezt. Évekkel később mertem csak rákeresni az ultrahangos doki nevére. Molesztálja a leendő nem kismamákat.

A műtét napján befektettek egy szobába, megdobtak minket egy 0,5-es Dormicummal, és utána pár órára bekísértek egy kisebb szobába, ahol megkaptuk a kórházi szlengben méhszájmarónak hívott szert. És mindenkit sorban elvittek a műtétre. Ott már az én nőgyógyászom volt, plusz hét-nyolc rezidens felsorakozva a vaginámmal szemben. Nem volt kedves senki, de mindenki tette a dolgát. Viszont amikor végeztek, a műtőslány a folyosón hozzám fordult: mindig a lányok szívják meg, kiscsibém. És megsimogatta a hajam.

Abortusz után még két hétig vérzik az ember, de ilyenkor nem szabad tampont használni, erről senki nem szól semmit. Később derült ki az is, hogy úgy kapartak ki, hogy felsértették a méhfalam, így sokkal nehezebben tapad meg ott bármi. Hanyagul végzett munka. Egyébként szülészeten dolgozom mint babafotós (igen, ironikus), látom, hogy az osztályon sokan lelkiismeretesek, de azért sokszor van itt is úgy, mint a magyar kórházakban általában: minél hamarabb, gyorsan letudjuk, jó lesz úgy. Miközben emberi életekről beszélünk.

Szintén a kórházban nap mint nap találkozom olyan anyukákkal, akiknél a hatodik, nyolcadik gyerek csúszott be, védekezni sem volt szegényeknek pénzük. Nekik is tudniuk kéne: mindenkinek szabad joga, hogy mit tesz a testével. Itt is jó lenne az egyenlőség – vagy az összes férfit elítéljük, ha felcsinál valakit, és magára hagyja utána a gyerekét?

Nóra, 23

Egy másodpercig sem akartam ezt a gyereket, és egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy szeretném megtartani

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

Huszonegy éves egyetemista voltam, benne egy fura, toxikus kapcsolatszerűségben, amiben egyáltalán nem éreztem jól magam. Azóta sem tudom, pontosan mi lehetett a fiú pszichés problémája, és miért viselkedett velem mindig rettentően manipulatívan. Amikor külföldön tanultam egy ideig, direkt kértem őt, hogy ne látogasson meg, de ő egyszer csak váratlanul megjelent a lakásom előtt. Nekem pedig mindig egyszerűbb volt csinálni azt, amit akart, mint nemet mondani vagy elmenekülni előle. Ilyen visszásságokkal teli „kapcsolatban” pedig egy gyerek volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott.

Már három hete késett a menstruációm, ami akkoriban teljesen átlagos volt nálam, de azért mindig ideges ilyenkor az ember. Végül vettem egy terhességi tesztet, és amikor megláttam az eredményt, összeestem, és órákon át csak sírtam. Teljesen összetörtem, egyáltalán nem voltam felkészülve erre. Az anyukám az elejétől mellettem állt, és egyből elkezdett intézkedni, nőgyógyászt, kórházat keresni, miközben én sokkos állapotban szinte beszélni sem tudtam, csak azt ismételgettem, hogy én nem akarom ezt. Ezután napokig eltartott ez a nagyon durva lelkiállapot: pánikrohamaim voltak, egyszer sírtam, máskor apátiába zuhantam.

Mindig védekeztünk! Tök tisztességesen. Voltak már életem folyamán különböző kihágásaim, de ez nagyon nem ilyen eset volt. Hogyan eshettem mégis teherbe? Úgy, hogy nyilván ez azzal is megtörténhet, aki védekezik, nincs százszázalékos biztonság. A kórházban is hallottam egy nőtől, hogy ő fogamzásgátló tabletta szedése közben esett teherbe. Mi egy méhszájsapka nevű eszközt használtunk spermiciddel együtt, amit végül az eljárás során a védőnő kétszeres védekezésnek könyvelt el. Csak arra nem figyeltünk, hogy ezek használati útmutatójában van egy apró betűs rész arról, hogy más kémiai anyagokkal együtt alkalmazva csökken a hatékonyságuk. Én viszont akkoriban egy hüvelyflóra-helyreállítót használtam, valószínűleg emiatt csúszhatott félre a dolog.

Az orvosnál és a védőnőnél is sírógörcsöt kaptam, és azt mondogattam, azt akarom, hogy azonnal csinálják meg a műtétet, nem tudok még napokat várni vele. Képtelen voltam azzal a tudattal élni, hogy valami növekszik bennem, amit én nem akarok, pedig rettentően féltem az egésztől. Soha nem volt még műtétem, soha nem voltam altatásban. Mégis egyszerűen azt éreztem, hogy a testem része most valami, aminek a sorsáról én már döntöttem, és egyre inkább azt kívántam, bárcsak már ne lenne ott.

A kórteremben szürreális éjszakám volt. Mellettem éppen elkezdett szülni egy nő, egy másik meg elvetélt, de mivel végig sokkban voltam, alig fogtam fel, mi történik körülöttem. Másnap találkoztam abortuszra váró nőkkel is, olyan többgyerekes anyukákkal, akik már nem szerettek volna újabb gyereket – ők nagyon támogatók voltak. Az orvosok viszont alig kommunikáltak velem, nagyon kevés információt osztottak meg arról, mi fog velem történni. Eléggé magamra voltam hagyva. Sosem tudtam, mi lesz a következő lépés, és mikor. A „barátom” meg azt mondta, ha lehet, ő inkább nem jön be hozzám, mert rosszul van a kórházszagtól. Hát ennyit a támogató férfiakról, és arról, hogy az ő kezükben van a döntés a nők reproduktív jogaihoz.

Amikor a műtét után felébredtem, nagyon megkönnyebbültem. Ezzel együtt teljesen egyértelműen ez volt életem legtraumatikusabb élménye. Azóta járok terápiára, ami nagyon sokat segített abban, hogy fel tudjam dolgozni a történteket. Amikor hónapokkal később belegondoltam, hogy már megszületett volna a gyerekem, vagy hogy most már másfél éves lenne, az borzasztó érzés. Mindig úgy képzeltem el az életem, hogy szeretnék majd gyerekeket, csak jóval később, harmincpár éves koromban. Ennek akkor még nem volt itt az ideje, és nem is kérdés, hogy két éve jó döntést hoztam-e.

Ella, 34

Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a baba már a megszületésekor életképtelen lesz

Az életemben volt már néhány alkalom, amikor megértettem, hogy ha megfogan egy baba, utána nem mindig akar megszületni. Azt viszont soha nem gondoltam, hogy egyszer én fogom meghozni ezt a döntést. Nem hittem, hogy felmerülhet olyan életkörülmény, aminek a terhét én nem bírnám el – az abortusz számomra sosem volt opció. De most egy beteg magzattal, egy egészséges kisgyerek egyedülálló anyukájaként voltam teljesen magamra hagyva.

A történet másik szereplőjével egy munka során, több mint fél éven át ismerkedtünk, és kerültünk egyre közelebb egymáshoz, de ezt a kezdődő viszonyt sem a környezetünk, sem magunk előtt nem mertük felvállalni. Bár nagyon vonzódtam hozzá, azt gondoltam, egy egyedülálló anya és egy karrierje csúcsán lévő, szabados életet élő férfi kapcsolata sehova nem vezet majd – mi soha nem leszünk egy család.

Egyetlen alkalommal volt közöttünk testi kapcsolat, de az is olyan bátortalanul, hogy nem is védekeztünk. A nyolcadik hét környékén fedeztem fel, hogy babát várok. Elmentem vizsgálatokra, ahol nemcsak az derült ki, hogy várandós vagyok, de az is, hogy a magzat nem fejlődik rendesen, még a nyolcadik héten sem találták nála a szívhangot. Ezután végigmentem az összes elérhető genetikai vizsgálaton, hogy kiderüljön, mennyire súlyos a probléma, és végül teljesen egyértelművé vált, hogy a baba a megszületésig sem fog eljutni, de ha korábban megszületne is, nem tud majd alkalmazkodni a kinti élethez.

Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, az apukával próbáltam személyesen találkozni, de már ezt is nehezen tudtuk összehozni. Az első reakciója még nagyon emberi volt, de ahogy kezdett világossá válni, hogy egy életképtelen babáról van szó, láthatóan megkönnyebbült. Onnantól viszont igazi verbális bántalmazóvá vált, és olyan üzenetekkel zaklatott, amik sokkal inkább szóltak az ő félelmeiről, mint arról, hogy én hogy vagyok.

A genetikailag nem megfelelően fejlődő babák esetében egy család általában közösen dönt arról, hogy lelkileg könnyebbséget jelent-e nekik, ha megvárják, amíg a magzat természetes módon elhal, vagy ezt megelőzve megszakítják a várandósságot. Én végül az utóbbit választottam, mert ennek a traumának nem akartam kitenni a gyerekemet, aki hónapokon át várta volna izgatottan a kistestvérét, miközben én végig tudom, hogy az hamarosan meg fog halni. Ha számomra könnyebb lett volna is ez a búcsú, a gyerekemnek túl sok fájdalmat okoztam volna vele.

A várandósság heteiben, a döntés előtt talán azt a légkört volt a legnehezebb kezelni, amiben az apuka és a környezetében lévő emberek tartottak. Volt, aki azt mondta, tönkreteszem a karrierjét, ha ebből bármi kiderül. Emiatt a családomnak és a barátaimnak sem mertem beszélni a helyzetemről. A műtétet is azért végeztettem el inkább egy külföldi klinikán, hogy elkerüljem azt a procedúrát, hogy kikérdezzenek a történetemről – nem szerettem volna hazudozni.

Szerintem túl keveset beszélünk a férfiak szerepéről. Hogy hányféle szituációban fordul elő, hogy az apuka nem egyszerűen nem akarja vállalni a gyereket, de kifejezetten nyomást is gyakorol a nőre, hogy vetesse el a babát. A külföldi klinikán az abortuszra váró nők mellett is szinte mindig ott ült egy férfi: fiatal lány mellett a jómódú, idős úr, a muszlim nő mellett a férje – és valahogy egyetlen páron sem azt láttam, hogy itt egy igazi, közös döntés született meg.

A magzat elvesztésén és a gyászfeldolgozáson már túl vagyok lelkileg, de ami utólag is megvisel, az annak az érzelmi manipulációnak a gondolata, amit én is megtapasztaltam az apuka és a környezete részéről. Ismerek olyan nőt is, aki a húszas évei elején várandós lett, de a barátja ragaszkodott ahhoz, hogy ne tartsák meg a gyereket, mert az rosszat tenne a kapcsolatuknak. A lány nem tudott mit tenni, elvetette a babát, azóta viszont több méhen kívüli terhessége is volt, és úgy tűnik, hogy már soha nem születhet gyereke. Őt a mai napig rettentően megviseli a gondolat, hogy hagyta, hogy a másik fél ráerőszakolja az akaratát.

Én azóta sem gondolom, hogy a döntésem ne lett volna helyes és bűntudatot sem érzek miatta. Biztos vagyok abban, hogy bármilyen élethelyzetben is van egy nő, nagyon nehezen hozza meg ezt a döntést. Az más kérdés, hogy egy másik élethelyzetben talán én is másképpen döntöttem volna.