Miközben az európai védelmi ipar éppen hatalmasat megy, a magyarnál évtizedes fejlesztés és beleölt százmilliárdok után nem látszik, merre tovább

Merre tovább, magyar védelmi ipar? Az európai hadicégek hirtelen nagyon fontossá váltak, közel van az orosz fenyegetés, miközben távolodik az amerikai védelem. A világ katonai kiadásai rekordot értek el: a SIPRI szakcég szerint az országok 2025-ben összesen 2887 milliárd dollárt költöttek katonai célokra, csak Európában 864 milliárd dollár volt ez az összeg, 14 százalékkal több, mint egy évvel korábban.

A globális védelmi kiadások az elmúlt egy évtizedben 41 százalékkal nőttek, és minden egyes évben nagyobbak voltak, mint a megelőzőben.

Magyarország bő tíz éve felismerte, hogy a haderőfejlesztés mennyire fontos, más kérdés, hogy az eddigi modellek nem tűnnek igazán sikeresnek. Ahogy az egyik, a területen jártas beszélgetőpartnerünk mondta: maga a termékportfólió is egy pillanat alatt avult el, tankokkal, kézifegyverekkel, lőszerrel bíbelődünk, de az új háborúkat drónokkal, rakétákkal és repülőkkel vívják.

Az elmúlt időszakban részben több állami védelmi ipari érdekeltség eladása, majd a szekrényből előbukkanó csontvázak miatt sokat írtunk az ágazatról, és cikkeinkre nagyon sok észrevételt is kaptunk. Ezekből kiindulva, szakmai forrásokkal folytatott háttérbeszélgetések alapján mostani írásunkban olyan hazai védelmi modelleket vizsgálunk, mint az államszocializmusban megvalósított feladatleosztásos verzió, majd a kkv-k felkarolása, a nemzetközi vegyesvállalatok, illetve ennek leágazásaként a hazai hubszerep, az állami irányító holding (N7 Holding), valamint a magánpiaci prime, vagyis a jelenlegi zászlóshajó 4iG-csoport modellje. Annyit előzetesen is rögzíthetünk: az iparágra jellemző módon többnyire anonim nyilatkozó szakmai szereplők által konszenzusosan legjobbként elismert modell nincsen, az állam éppen a legutóbbi kísérletet, vagyis a 4iG vezetésével megvalósított magáncéges verziót vizsgálja.

A múlt: hibrid vállalatok, nemzetközi barterek

Voltak olyan beszélgetőpartnereink, akik már a Kádár-rendszerben is ezen a területen dolgoztak. Móricz Gábor korábbi ezredes, aki 1992-ben vonult nyugdíjba a Honvédelmi Minisztériumból, majd később ismert magánbefektető lett (Concorde, Kaptár), elmesélte a Telexnek, hogy fél évszázada még meglepően nagy hadiipara volt Magyarországnak. Általában az volt jellemző, hogy minden hadiipari cégnek volt egy hadi és egy civil profilja is, vagyis a védelmi megrendelések nélküli időszakokban lehetett fokozni a polgári termelést, és így optimalizálni a kapacitásokat. A cégek csak így lehettek rentábilisak, mert a polgári ág volt jövedelmezőbb.

A Fegyver- és Gázkészülékgyár (FÉG), ha kevesebb hadimegrendelése volt, több konvektort készített, a Videoton a katonai híradástechnikai eszközök mellett sok tévét és rádiót állított elő ilyenkor. A fontos hadi üzemnek számító Észak-magyarországi Vegyiműveket Sajóbábonyra, az egyetlen zsáktelepülésnek számító magyar városba telepítették, mert az távol volt Jugoszláviától. Azt hallottuk, hogy az egykori 1040-es néven emlegetett vállalat – amiben kényszermunkában dolgoztak emberek – lőport, műtrágyát, kozmetikai, gyógyszeripari alapanyagokat is gyártott. Itt történt a magyar védelmi ipar legborzasztóbb balesete is, 1979. június 1-jén felrobbant a TNT-gyár, és 13 ember halt meg.

A Mátravidéki Fémművek (a helyieknek csak a „hadi”, vagy később Liszkó) egy a Rákosi-korszakban alapított lőszergyár volt, de később fémtubusok, flakonok és különféle fém csomagolóeszközök előállítására szakosodott. A cég központja Sirokon volt, de Füzesabonyban és Egerben is volt telephelye. A Nitrokémia (Balatonfűzfő) lőport, de műtrágyát, tűzijátékot is készített, a cég ma is működik, csak sajnos ma már az a főtevékenysége, hogy a jogelődök által okozott környezeti károkat számolja fel. Nem megyünk végig az összes társaságon, de több ma is ismert cégnév eszünkbe juthat még, így a MOM vagy a Gamma is.

A megrendelések az államszocializmus időszakában a Varsói Szerződés feladatmegosztása, illetve az ötéves haditechnikai tervek alapján érkeztek. Az oroszok jók voltak a rakétákban, a bolgárok a katonai informatikában, a magyarok a híradástechnikai eszközökben (például rádió, lokátor). Aztán ha olykor egy-egy szovjetbarát, de távoli rezsim fegyvert rendelt például az arab világból, még a fegyver-, lőszer- vagy egyéb gyártásokban is szükség lett ránk.

Ugyanakkor az egykori szakemberek elmondása alapján a fegyvergyártás nem volt túl jó üzlet, inkább abban segített, hogy megfelelő barterekkel a magyar polgári fogyasztást támogatta: a magyar védelmi termékeket el lehetett cserélni valamilyen más árura, de közben az egész modell túlbürokratizált volt, az árakat ármegállapító bizottságok határozták meg. Abból pedig, ha a távoli országok (főleg, ha a szemben álló felek mindkét oldalon) használták a keleti fegyvereket, sokszor lett geopolitikai bonyodalom. Ilyen szövegkörnyezetben hallottuk a gondolatot, ami jól illusztrálja a védelmi ipar legnagyobb, azóta is fennálló paradoxonát: „Fegyvert gyártani és eladni szabad, de csak annak, aki aztán nem használja.”

A rendszerváltás után

A hidegháború után Európa a béke jegyében tervezhette gazdaságát, élvezte a béke osztalékát, vagyis nem költött annyit védelemre, hanem lehetett a költségvetés forrásaiból többet a növekedés, a jólét és a közszolgáltatások fejlesztésére fordítani.

A kommunista időszak munkamegosztása után kevesebbet lehetett hallani a magyar fegyveriparról. Pedig felvevőpiac lett volna, a hazai fegyvergyártás mégis folyamatosan visszaszorult, elolvadt. Már nem vettünk részt a keleti összefogásban, onnan nem kaptunk dedikált feladatokat, de nem is tudtunk berobbanni az európai vagy a világpiac exportra képes cégei közé. Több koncepció is futott az iparág fejlesztésére változó intenzitással, így egy időben a magyar kormányok inkább egyes hazai cégeket, akár kis- és középvállalatokat karoltak fel, de persze mindig előkerültek nagyobb ívű koncepciók is.

A fordulatot a 2016-ban meghirdetett haderőfejlesztési program (Zrínyi Program) hozta el. Ekkor még aligha lehetett biztosan tudni, hogy az európai védelmi ipar ennyire felértékelődik egy évtized alatt, noha az orosz agresszió már nyilvánvalóvá vált a Krím 2014-es annektálása nyomán. Arra viszont talán kevésbé lehetett számítani, hogy az amerikai védelmi politika változása miatt Európa egy kicsit jobban magára marad. Ukrajna 2022-es teljes körű orosz inváziója aztán növelte a fenyegetést, és Donald Trump második elnöki ciklusa során erősödött a Make America Great Again politikája, amiben Európa biztonságának garantálása már nem volt kulcsfontosságú.

Mindenesetre ezután az előző kormány által intenzíven megkezdett hazai fejlesztés önmagában jó döntésnek tűnt, csak az volt a gond, hogy az irány nem volt konzisztens, menet közben sok eltérő koncepció merült fel és váltotta egymást az állami dominanciájú ágazatban: a hazai kkv-król előbb áttevődött a hangsúly a nemzetközi vegyesvállalatokra, majd az állam primátusára (N7 Holding), végül pedig egy magánpiaci „prime” kapott vezető szerepet (ez lett a 4iG-csoport). Most, az új kormány hivatalba lépése óta egyfajta kivárás érezhető, de az élet az átvizsgálások alatt sem állt meg, nemrég például arról tartottak Budapesten konferenciát, hogy Magyarország miként lehetne az izraeli védelmi cégek számára egyfajta európai hub.

Az állam nem segítette igazán a kkv-kat

Ahogy a szakemberekkel beszélgettünk, a magyar védelmi ipar eddigi eredményeivel kapcsolatos kritikák szinte mindenkinél megjelentek, arról azonban már jelentősen eltértek a vélemények, mik az okok és a lehetséges továbblépési lehetőségek. Voltak, akik szerint kár lenne temetni a kis hazai cégeket. Dósa János az Avana csoport részéről úgy látja, hogy

a magyar védelmi ipar problémájának gyökere nem elsősorban a műszaki tudás, a fejlesztési képesség vagy akár a finanszírozás hiányában, hanem az állami beavatkozásokban keresendő.

Magyarországon az elmúlt évtizedekben számos, magántulajdonú vállalkozás által kezdeményezett fejlesztés indult el, amelyből nemzetközileg versenyképes termék vagy jelentős export lehetett volna, ezek közül azonban sok projektet nem műszaki vagy piaci okok, hanem állami és hatósági fellépések akadályoztak meg – mesélte saját olvasatát.

Dósa saját személyes története, amiről a 24.hu is írt, ennek egyik példája. Több mint két évtizedes tapasztalata alapján úgy látja, hogy a független magyar védelmi és kettős felhasználású technológiai vállalkozások mozgástere fokozatosan szűkült, miközben a politikailag támogatott szereplők egyre nagyobb állami forrásokhoz jutottak. Más, hasonló helyzetbe került vállalkozásokat is meg tudna nevezni, de – mint mondta – a téma érzékenysége miatt nem kíván olyan cégekről nyilatkozni, amelyek vezetői erre nem adtak felhatalmazást.

Ezzel párhuzamosan a NER-hez kötődő vállalkozások ténylegesen értelmezhető gazdasági teljesítmény nélkül is több tízmilliárd forintos, esetenként ennél is nagyobb állami forrásokhoz jutottak olyan projektekre, amelyek gazdasági indokoltságát Dósa erősen vitathatónak tartja. Állítása szerint

ma is több olyan terméket szerez be az állam külföldről, amelyet a magyar ipar különösebb műszaki nehézség nélkül képes lenne előállítani. Ezeket az importbeszerzéseket ráadásul esetenként a hazai előállítás reális költségének többszöröséért valósítjuk meg.

Azt mi is hallottuk, hogy a kkv–állam viszonyban az is probléma, hogy miközben a kkv-k jó esetben állandó vezetésűek, addig a másik oldalon (Honvédelmi Minisztérium, Magyar Honvédség) mindig váltják az embereket, alá-fölé rendeltség van, 2-3 évente új minisztereket, új parancsnokokat kell meggyőzni. Márpedig ha egy új felelős akar mindent egyedül átlátni, az 20-30 éves kapcsolatokat tud tönkretenni.

Pedig egy kisebb cégnél az első megrendelés, az első referencia nagyon fontos, és ilyen esetekben általában adódik a hazai természetes vevő. A magyar gyártóknak ugyanis akkor van esélyük nemzetközi sikerre, ha nagyobb sorozatszám mellett is tudnak egyenletes minőségben gyártani. Mindez persze érthető, a harctéren súlyos probléma, ha egyedileg vannak bereszelve a fegyverek.

Néha aztán a semmiből megjelentek olyan hírek, hogy a magyar fegyverek sikeresek lehetnek külföldön, például a Portfolio írt arról, hogy Magyarország védelmi együttműködést kötött Ecuadorral (!). Nem hangzik túl életszerűen? Hát nem. Az ilyen híradások utóéletét megnézve általában az rajzolódik ki, hogy a nagy ígéretként beharangozott magyar cégeknek végül nem indul be a biznisz, az Opten céginformációs rendszer alapján a fenti hír szereplői is csak minimális forgalmat bonyolítottak le az utóbbi pár évben.

A félrement vegyesvállalati modell

Egy következő menetben a Fidesz-kormány kisebbségi joint venture, azaz vegyesvállalati konstrukcióban hívott Magyarországra nagy nemzetközi cégeket (ilyen volt többek között a Rheinmetall, az Airbus, vagy a cseh Colt CZ). Ez látszatra életképesnek látszó modell, csak az a baj, hogy ezekkel a cégekkel az állam rendre nagyon rosszul szerződött: kisebbségi tulajdonosként semmibe nem volt beleszólása, a vegyesvállalatok nem erősítették kellőképpen a hazai beszállítókat, valójában kihelyezett bérmunkákat finanszírozott az állam, a magyar cégek nem szereztek licenceket, értékesítési jogokat. Erre volt mintapélda a cseh Colt CZ megjelenése Kiskunfélegyházán és a Rheinmetall K+F-támogatása.

Fellegi Tamás egykori fejlesztési miniszter szerint az ilyen egyedi esetek bebizonyították, hogy bár lehetett volna jól szerződni a védelmi iparban, olykor nagyon furcsa döntések születtek. A Telexnek saját szemszögéből elmesélte azt is, hogyan alakult a Colt CZ esete, bár a volt miniszter nem elfogulatlan elbeszélője ennek az ügynek, hiszen ő a kiskunfélegyházi Arzenál fegyvergyár nemzetközi partnerkeresése során az Euroatlantic tanácsadó cégének színeiben a végül lemaradt izraeli induló megbízásából járt el.

Mint a Telexnek elmesélte, a kérdéses versenyfutás idején ő több nagy izraeli céget képviselt. Ekkoriban felmerült például az is, hogy a kiemelt hazai polgári gépekre izraeli rakétaelhárító védelmet kellene szerelni, az izraeli El-Al légitársaságnak ebben nagy gyakorlata van, mivel így védekezik a vállról indítható rakéták támadásai ellen. Ebben az Elbit nevű cégnek volt kiemelkedő, lézertechnológiájú, magára a védett repülőgépre biztonságos megoldása. Fellegiék képviselték így az ELTA-t, az Elbit Systemset, a Rafaelt, illetve a konkrét kiskunfélegyházi lehetőség iránt érdeklődő IWI (Israeli Weapons Industries) társaságot, vagy közismertebb nevén az Uzi-gyárat.

Ebben az időszakban Maróth Gáspár, illetve Lepsényi István feleltek a leginkább az Orbán-rendszer védelmi beszerzéseiért. Ők – csakúgy, mint a nemzetbiztonsági felhasználásban érintett állami intézmények képviselői – sokat jártak ki Izraelbe tárgyalni, valamint az érintett eszközöket működés közben megtekinteni, illetve kipróbálni. Izrael nagyon komoly ajánlatot adott az összevont kézifegyver-beszerzésre (pisztoly, géppuska, speciális géppuska). A tárgyalások során összesen, minden kalibert figyelembe véve, 200 ezer fegyverről volt szó. Ennek egy részét a magyar fél megvásárolta volna, a többit a hazai gyár gyártotta volna. Ez a modell ebben az iparágban amúgy jellemző, ekkora volument nem szoktak úgy venni, hogy az adott ország nem részesül a saját gyártás hasznából. És persze ez fordítva is igaz: nem adnak el úgy licencet, gyártási know-how-t a külföldiek, hogy a gyártás mellett valamennyit ne vásároljon tőle az adott állam.

A nagy fegyvereladásoknál mindig fontos a politikai kapcsolat, hiszen ezek hosszú távú bizalmi, megbízhatósági és geopolitikai döntések mindkét oldalon. Magyarországnak Izraellel és Csehországgal is jó kapcsolata volt, amit ha személyekre fordítunk le, Orbán Viktor Benjámin Netanjahuval és Andrej Babišsal is jóban volt, de úgy tűnt, hogy ebben a dealben végül a cseh kapcsolat bizonyult a fontosabbnak. A csehek egyébként olcsóbbak is voltak, ha kizárólag a fegyvervásárlási ügyletet nézzük, de úgy tudjuk, az izraeliek által ajánlott összetett együttműködés összességében azért jobb lehetett volna (pláne annak tükrében, amit utólag megtudtunk a Colt CZ-üzletről), hiszen abban licenc, illetve kereskedelmi jogok is szerepeltek. Fellegi Tamás azt mesélte nekünk, hogy a döntés előtt olyan (egészen furcsa) érvek is elhangoztak, hogy „azért volt jobb a cseh ajánlat, mert a magyar női rendőrök kezéhez túl nagy az izraeli pisztoly”.

A magyar állam olykor megpróbálkozott azzal is, hogy ő legyen a meghatározó tulajdonos, ne csak kisebbségi partner. Szintén Fellegi Tamás volt a lebonyolítója egy nagy nemzetközi dealnek, az állam megvette a valaha kifejezetten sikeres osztrák Hirtenberger fegyvergyárat, és itt először a magyar fél (előbb az állam, majd a 4iG) lett a nagytulajdonos. Nem volt egyszerű tranzakció, mint hallottuk, három joghatóság, brit, osztrák, illetve új-zélandi szabályok, adó-, jogi, nemzetbiztonsági kérdések alapján kellett jóváhagyatni. De feladatok akadtak a környezetvédelmi hatóságokkal, a finanszírozással, az exportengedélyekkel, majd mire végre sikerült az ügylet, a magyar állam képviselői elkezdték spórolásból leépíteni a nemzetközi ügynökhálózatot. Ez végül nagy hibának bizonyult, beestek az eladások. A tulajdonosi szerkezet azóta változott, a cseh CSG Defence 49 százalékos tulajdonrészt vásárolt a Hirtenberger Defence Systems Kft.-ben, így végeredményben most magyar–cseh koprodukcióban próbál a cég nemzetközi sikereket elérni.

A joint venture szerződések tehát sokszor előnytelenek voltak, ugyanakkor az N7 állami holding időszakában megkezdődött a korábbi együttműködési struktúrák felülvizsgálata annak érdekében, hogy azok a magyar fél számára is nagyobb gazdasági hozzáadott értéket, technológiai és kereskedelmi jogosultságokat biztosítsanak. A folyamatot a későbbi tulajdonosi és stratégiai modellváltás szakította meg. Volt, aki azt is elmesélte, hogy a védelmi iparban bekerülni egy stabil ellátási láncba sokkal nehezebb, mint más iparágakban, egy nyugati vevő akár 3-5 évig is teszteli, vizsgálja a beszállítót, és ezalatt több tízezer oldal anyagot készít egyetlen beszállító minősítésére.

Állami szerepvállalás: kell, de nem mindegy, hogyan

Ezután nem sokkal már jött a 4iG-s időszak, de mielőtt még ideugranánk, nézzük meg az állami N7 Holding koncepcióját, ami a vegyesvállalati modellel párhuzamosan futott! A szakma egyes képviselői szerint ebben az iparágban Magyarországról csak az állam adhat súlyt a magyar védelmi cégek piaci megjelenésének, és a partnerkeresésnek (vagyis a nemzetközi joint venture-öknek) is van értelmük, de az már nem volt a legjobb, ahogyan Magyarországon ezt kivitelezték. Hiszen egy ilyen, az állami szerepvállalást külföldi nagyvállalati együttműködésekkel ötvöző modellnek természetesen úgy nincs sok értelme, hogy az állam közben leginkább kisebbségi, kiszolgáltatott szerepbe kerül, csak támogat, de nem profitál az üzletből.

Az egyébként nem magyar sajátosság, hogy egy ország fontosnak tartja a hazai képességek fenntartását. A komoly védelmi iparral bíró államok alapvető érdeke, hogy bizonyos kritikus technológiákból és gyártási kapacitásokból otthon is rendelkezzenek megfelelő mennyiséggel, mert ez ellátásbiztonságot, stratégiai mozgásteret és állami ráhatást jelent.

A honvédelmi megrendelés ezért soha nem pusztán fegyvervásárlás, hanem iparpolitikai eszköz is, megfelelő konstrukcióban a kiadás egy része hazai fejlesztést, gyártást, munkahelyeket és adóbevételeket is teremthet.

Tételezzük fel, hogy egy jól működő magyar államnak nem az a célfüggvénye, hogy valakiknek a magánzsebeit tömködje, hanem a szereplők a magyar gazdaság érdekeit nézik. A Fidesznek, vagy konkrétan Orbán Viktornak állítólag az ázsiai kistigrisek lebegtek a szeme előtt, ezek mintájára fel akarta pörgetni a gazdaságot, így a védelmi ipart is. A példa Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr lehetett volna, a kormányfő állami hátszéllel szeretett volna megtámogatni projekteket, cégeket, azt remélte, hogy abból az adófizetőknek is hasznuk lesz.

Csak arra nem figyelt senki, hogy az államnak úgy érdemes szerződnie, hogy a magyar ipar közben valóban fejlődjön. Ha az állami holding, az N7 nem figyel arra, hogy védje a magyar érdeket, akkor egy 51 százalékos külföldi magától onnan fog értékesíteni, ahol 100 százalékos tulajdonos (vagyis az otthoni headquarterből), nem onnan, ahol csak 51 százalékos (a magyar leányvállalattól).

Vagyis az nem előnyös Magyarországnak, ha legfeljebb termelési árrés (production margin) marad az országban, de értékesítési árrés (sales margin) nem.

Vélhetően azoknak lehet igazuk, akik szerint önmagában sem az állami, sem a magánpiaci tulajdonosi modell nem garantálja a sikert. A meghatározó kérdés az, hogy a konstrukció képes-e Magyarországon megtartani a hozzáadott érték jelentős részét – ideértve a termelési és értékesítési marzsot, a technológiai kompetenciákat, a licenceket és a piaci hozzáférést. Az állam ehhez megrendelői, diplomáciai és intézményi eszközökkel is hozzá tud járulni. Az N7-modell hosszabb távú eredményessége végül már nem ugyanabban az intézményi és tulajdonosi struktúrában volt értékelhető, mivel időközben új stratégiai irány érkezett. Az időszak egyik fontos tanulsága ugyanakkor az volt, hogy állami támogatásért és infrastruktúráért cserébe technológiai, licenc-, értékesítési és fejlesztési jogosultságokat is célszerű biztosítani a magyar fél számára.

Nemzetközi összehasonlításban az is érdekes, hogy a védelmi ipar tulajdonosi struktúrája sem egységes. A keleti, állami tulajdonra épülő modellel szemben a nyugati országokban inkább a magántulajdonú védelmi nagyvállalatok váltak meghatározóvá, miközben az állam ott sem vonult ki az iparágból: megrendelésekkel, szabályozással és stratégiai döntésekkel továbbra is erős befolyást gyakorol. Vagyis nem egyszerűen állami vagy magánkézben lévő védelmi iparról van szó, hanem arról, hogy az állam hogyan használja a magáncégeket saját védelmi képességeinek fenntartására.

Mindez nem azt jelenti, hogy egy országnak mindent saját magának kell gyártania. Külföldi eszközökre és technológiákra minden modern védelmi ipar támaszkodik. A kérdés inkább az, hogy egy stratégiai beszerzésből mennyi hazai képesség épül fel: marad-e itthon fejlesztési és gyártási tudás, hozzáférés a technológiához, ellátásbiztonság és olyan ipari kapacitás, amely válsághelyzetben is mozgósítható.

Vagyis összefoglalva a fejezetet, több védelmi szakember szerint az N7-időszak tanulsága nem az, hogy az állam csak rossz üzleteket hozhat, hanem az, hogy amikor miniszterek összefeszülnek a homokozóért, amikor az állam nem tölt be megfelelő szakmai szerepet, akkor az inkább a megvalósítás hibája, nem a koncepcióé.

Ha születik egy olyan döntés, hogy Magyarország erős szeretne lenni a védelmi iparban, akkor kell egy valóban autonóm szervezet, amely profitorientált, és kell egy jó szakmai szabályozás. Törökország például autoriter vezetésű állam, de a török védelmi holding, az SBS még ebben a környezetben is tud kifejezetten autonóm szakmai szerepet betölteni, nem beszélve a szintén nagyon sikeres cseh, kanadai, román, vagy lengyel koncepcióról.

Ráadásul az államnak sok információja is van, a katonáknál, rendőröknél vannak szakmai, felhasználói tapasztalatok. Illetve az állam forrást is tud biztosítani és tudja is, hogy mire érdemes, mert hosszabban is tud szervezni, hiszen jó esetben egy magánszereplő nem ismeri a mély haderőfejlesztési terveket, hiszen, ha ő ismeri, akkor mindenki ismeri, de az államnál megvan ez a tudás.

A NER végén született zászlóshajó-koncepció

Aztán eljött a több megszólalónk által sokat kritizált 4iG-koncepció, vagyis a védelmi portfólió nagy részének privatizálása nem sokkal az országgyűlési választás előtt. A privatizáció kritikái széles körben ismertek: egy, a NER-világban támogatott tőzsdei cég részben állami forrásból, a haderőfejlesztés közepén, a szektor várható bevételnövekedése közben megvehetett részesedéseket, amelyeket aztán az állam megbízásokkal tömött ki. Vagyis a cégeket az állam sok adófizetői pénzzel felépítette, majd a választás előtt – versenyeztetés nélkül – eladta egy „baráti” magáncégnek.

Mindez alapvetően igaz, de nekünk azt is hangsúlyozták a 4iG-hez közeli források, hogy a közvélemény olvasata leegyszerűsítő, és kihagyja a képletből például azt az érvet, hogy egy magánvállalkozás adott esetben gyorsabb döntéshozatallal, több nemzetközi partnerrel, rugalmasabb cégvezetéssel valóban sikeresebb lehet az exportpiacokon, mint egy állam. A pró és kontra érvekből kiindulva a kérdés tehát kettős: jó-e a magánpiaci prime koncepciója, vagy sem, és ha esetleg észszerű, akkor maga a 4iG jó választás volt-e.

A koncepciót védők szerint az állam nem szállt ki teljesen, tulajdonos maradt ingatlanokban, gyárakban, vagyis ez inkább egy „üzemeltetési privatizáció”, nem egy teljes eladás volt. Az állam így nem mondott le teljesen a kapacitásokról, mert a kritikus infrastruktúra állami tulajdonban maradt, de a jogszabályi háttér is garantálja a magyar honvédség ellátásbiztonságát, valamint az állam befolyását a védelmi iparban. Szükség (például egy háború) esetén az állam így maga gazdálkodhat ezekkel a kapacitásokkal.

A 4iG-sek tehát azt mondják, a privatizációs modell mögött nem csak az a megfontolás állt, hogy az állam egyszerűen „eladja” a védelmi ipart. E szerint a verzió szerint az Orbán-kormány számára egyre nyilvánvalóbbá válhatott, hogy a Palkovics László és Maróth Gáspár nevéhez is kötődő, számos elemből álló állami portfóliót az állam önmagában nem tudta hatékonyan működtetni. A sok változó politikai átszervezés közepette a vállalatok között sem alakult ki mindig megfelelő koordináció: még az olyan alapvető beszerzési kérdésekben sem sikerült egységes rendszert kialakítani, mint hogy az állami fegyveres szervezetek lehetőleg közösen szerezzék be a fegyvereiket.

Az állami tulajdonú vállalatok gazdasági teljesítménye sem adott feltétlenül okot az elégedettségre, mivel azok veszteséget termeltek. A Rába utolsó jelentős állami megrendelése például 2018-ban érkezett, miközben a vállalat az ezt követő években csak úgy tudott pozitív eredményt elérni, hogy ingatlanvagyonát értékesítette. A védelmi ipari portfólió több eleménél pedig egyszerre jelentkezett két probléma: a rosszul kialakított vegyesvállalati konstrukciók miatt a magyar állam nem részesedett megfelelően a kereskedelmi eredményekből, miközben a hazai állami megrendelések önmagukban nem biztosítottak elegendő piacot a vállalatok nyereséges működéséhez.

Ebben a helyzetben az állam számára racionális alternatívának tűnhetett egy olyan modell, amiben a hazai állami megrendeléseket új exportpiacokkal és nemzetközi szakmai kapcsolatokkal egészítené ki egy olyan magánpiaci szereplő, amely gyorsabban és rugalmasabban képes üzleteket szervezni, mint egy állami holding. A konstrukció mögött tehát az a gondolat is meghúzódhatott, hogy a védelmi ipar ne kizárólag a magyar állam megrendeléseitől függjön, hanem önálló exportbevételeket is képes legyen termelni.

4iG és állam: bonyolult viszony

A hazai piacon erre a szerepre a 4iG intenzíven jelentkezett, hiszen Jászai Gellért cégvezető rendre elhitette a korábbi kormánnyal, hogy ő a távközlésben, az informatikában és már az űr- és védelemipar technológiai területein is olyan pozíciókkal, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, amelyek ezt segíthetik, illetve tud finanszírozni, gyorsan köt szerződéseket.

Más kérdés, hogy a kritikusok végig azt emelték ki, hogy amikor egy-egy iparágban zászlóshajószerepre tört, akkor onnantól ő osztotta a lapokat a többi magánszereplő között, elszipkázott forrásokat másoktól, és bár valóban impozáns volt a „fotógyűjteménye” (rengeteg politikussal és üzletemberrel lett jóban az Egyesült Államokban, a Balkánon, a Közel-Keleten), azért a szándéknyilatkozatok sohasem egyenlőek a valódi szállításokkal.

A két, már említett alapkérdésre visszatérve, a 4iG–N7-ügylet megítélését végső soron mégiscsak az dönti el, általánosan indokolt volt-e a magánpiaci prime bevonása (ez a modell képes lehet-e az állami portfólió korábbi problémáit valóban megoldani, vagyis állami megrendelések mellé exportpiacokat építeni, a nemzetközi partnerektől nagyobb technológiai és kereskedelmi hozzáadott értéket Magyarországon tartani), és hogy erre a 4iG megfelelő cég volt-e.

Utóbbi kérdés úgy is feltehető, hogy ha a védelmi iparban évtizedek alatt lehet felépíteni egy állam–zászlóshajócég viszonyt, akkor miként kezelhető az, ha egy új politikai erő másokkal képzeli el a munkát. A modell tényleges teljesítménye azonban nem független attól sem, hogy az új kormány vizsgálatokat rendelt el a 4iG-vel kapcsolatban. A cég részéről beszéltünk olyan érintettel, aki elmondta a Telexnek, hogy szíve joga az államnak, az új kormánynak mindent átvilágítani, de azt nem érzi korrektnek, hogy nem tartják be a saját ígéreteiket. A kormány ugyanis azt mondta, hogy amíg nincs vége a vizsgálatnak, addig nem beszélnek arról, nem prejudikálják a vizsgálat eredményét. Ugyanakkor – vélte forrásunk – azóta is folyamatosan érkeznek Magyar Pétertől, Kapitány Istvántól a negatív kommentek, vagyis a kormányzat a korábbi ígéret ellenére állandóan arról beszél, hogy az állam rossz üzleteket kötött és állami pénzt tett magánzsebekbe.

E szakember szerint bár az Orbán-éra üzleteinek rossz tapasztalatai alapján mindenki biztosra veszi, hogy az állam járt rosszul, a magáncég meg jól, ez nem magától értetődő. Sokféleképpen lehet cégeket értékelni, lehet az értékelés alapja a vagyon (mérlegek alapján, a saját tőkéből kiindulva), vagy lehet a jelenlegi jövedelmezőségből számolni, de ezek alapján forrásunk véleménye szerint éppen a magáncég kötött rossz üzleteket, mert ezek a cégek nem érnek 90 milliárdot, sőt, pénzt kellett még betolni (például a Colt CZ-be, vagy a Hirtenbergerbe). Végül lehet az értékelés alapja a jövő jövedelmezősége, a jövő üzleti tervei. Ez az állam és a 4iG közötti hatalmas szerződések miatt hozhatna sokkal nagyobb értéket, csak éppen azok keretszerződések voltak, ráadásul most éppen nagyon úgy tűnik, hogy nem is valósulnak meg úgy, ahogy arról a felek az Orbán-érában gondolkodtak. Ha mindezt így nézzük, akkor a végén még az is kijöhet, hogy az állam itt jobb üzletet kötött, mint a 4iG.

A kormány amúgy nincs könnyű helyzetben, amikor a 4iG-vel való kapcsolatát kell terelgetnie, hiszen az értékmentés azt kívánná meg, hogy a 4iG-ben tőke- és hitelágon is benne levő állam óvja is ezt a befektetését és ezt a kitettségét. Ugyanakkor mint minden bejelentésből látható, a kormánynak egyáltalán nincs ínyére az együttműködés a NER-ben felhizlalt társasággal és annak vezetőivel.

Merre tovább, magyar védelmi ipar?

Ha azt feltételezzük, hogy az állami vizsgálatok lezárulta után a 4iG már meglévő portfóliójával meg tud tartani egy erős pozíciót a hazai védelmi iparban, akkor is felmerül, hogy milyen irányba lehetséges és érdemes törekednie a holdingnak, egyáltalán mi a mozgástere.

A csoportnak vannak mindenféle vegyesvállalati kötelezettségei, szándéknyilatkozatai. A nagy külföldi cégek magyar magánpiaci szereplőkkel akkor szeretnek együttműködni, ha szakmai hozzáadott értéket remélnek, de azért abban is bíznak, hogy az állam a cég mögött van, ami azért a hazai helyzetben finoman szólva is erősen kérdéses lenne. A nyugati modellben ráadásul a magánkézben lévő nagyvállalatok is erős állami háttérrel működnek – a tulajdonosi forma lehet piaci, de a stratégiai jelentőség miatt a saját kormányuk támogatása, megrendelése és diplomáciai súlya mögöttük áll.

Vannak sikeres példák ebben a keretrendszerben nemzetközi együttműködésekre, ilyen a Rheinmetall–Leonardo német–olasz kooperáció: az egyik ért a tornyokhoz és az elektronikához, a másik jól gyárt harckocsit, így a két cég jól kiegészíti egymást. Csak az a kérdés, hogy a gigantikus amerikai, cseh, török cégek mit remélhetnek Magyarországtól: csak piacot, gyártási helyszínt, vagy valami hozzáadott értékkel is kalkulálnak.

Természetesen egy fiatal cég, amely egyfajta holdingszerepben van, és nem rendelkezik túl sok szabadalommal, szintén tud üzletet szervezni, hozhat diplomáciai kapcsolatokat, de ez kevésbé kooperáció, inkább ügynöki tevékenység. És itt jön elő az a szakmai probléma is, hogy mintha az utóbbi időben, a harcászati trendek változásával éppen kevésbé lennének izgalmasak a magyar kapacitások, hiszen nem kell olyan sok tank, ágyú, lőszer, kézifegyver. Amikre pedig nagyobb a kereslet – vagyis például a drón, az irányítás, a felderítés, a rakéta vagy éppen a repülőgép –, abban alig vannak hazai cégek.

Magyarország (a 4iG vezényletével vagy máshogy) a mostani átmeneti időszak után végül majd biztosan megint elindul valamerre, választ az eddigi szerepek közül, de az élet addig sem áll meg a hazai védelmi iparban. A választható szerepkörök közül egy lehet a már említett hubszerep, ami az utóbbi idők fejleményei alapján izraeli kooperációval valósulhat meg.

Az Arie Yom-Tov izraeli üzletember alapította Kaboom Technologies szeptemberi rendezvényén Maya Kadosh, Izrael budapesti nagykövete arról beszélt, hogy Izrael több évtized alatt jelentős tapasztalatot szerzett a védelmi technológia területén, a biztonsági fenyegetések jellege gyorsan változik. A drónok, az autonóm rendszerek, a mesterséges intelligencia, a kiberfenyegetések és a kritikus infrastruktúra védelme már ma is része annak a biztonsági környezetnek, amellyel szembesülünk.

A Kaboom elképzelése szerint amerikai, európai és izraeli technológiai cégek számára magyarországi fejlesztési, gyártási és üzleti együttműködéseket teremt. „Nem az a célunk, hogy Magyarországra hozzunk néhány terméket, és megpróbáljuk azokat eladni a magyar piacon. Ennél sokkal többet szeretnénk, azt, hogy olyan közös vállalkozások szülessenek, amelyek Magyarországon teremtenek értéket, innen pedig az egész európai piacra kiléphetnek” – fogalmazott Arie Yom-Tov, a Kaboom Technologies alapítója és vezérigazgatója.

Az eseményen már tényleg azok a cégek domináltak, amelyek a legmodernebb technológiákban erősek:

• Az amerikai Nasdaq-tőzsdén jegyzett Ondas autonóm drón- és légi rendszereket, robotikai megoldásokat és drónelhárító technológiákat mutatott be.
• A Sentrycs kiberbiztonsági alapú, rádiófrekvenciás technológiával kínál drónfelderítési és drónelhárítási megoldásokat.
• Az XTEND (nem tévesztendő össze az azonos nevű hazai tőzsdeplatformmal) mesterséges intelligenciával támogatott autonóm drón- és robotikai rendszereket fejleszt.

A Kaboom Technologies saját bevallása szerint magyar mérnöki és ipari szereplőkkel kíván együttműködni fejlesztési, integrációs és gyártási projektekben, miközben az izraeli partnerek technológiái számára Magyarország európai piacokra vezető bázissá válhat.

Természetesen egy projekt első lépései után azt még nem lehet kijelenteni, hogy bejönnek majd az optimista szlogenek, és ez lesz a magyar védelmi ipar útja, ahogyan az sem valószínű, hogy csak egyetlen útja lesz. Az viszont biztos, hogy új modellben kellene meghatározni az állam, a kisebb- nagyobb cégek szerepét és a nemzetközi együttműködések fókuszát.