Magyar Péter és a Tisza-kormány más tagjainak nyilatkozatait hallgatva úgy tűnhet, hogy az új kormány az ország politikai és gazdasági felemelkedését is a Fidesz-rendszerben tapasztalt korrupció legyőzésére alapozza. Amikor pár hete például a miniszterelnöktől egy, az euró bevezetéséről tartott sajtótájékoztatón megkérdezték, hogy a bevezetéshez szükséges maastrichti kritériumok eléréséhez szükség lehet-e megszorításokra, Magyar Péter így felelt: „Nem kell ahhoz megszorítás, hogy újra legyen üzleti bizalom, hogy olcsóbban tudjuk finanszírozni a gazdaságot, hogy megszüntessük a korrupciót. A korrupció megszüntetéséhez nem kell megszorítás.”
Az biztos igaz, hogy a Tisza-kormány nagy léptekkel kezdett neki a NER járadékvadászatra, túlárazott beszerzésekre, egész szektorokat monopolizáló keretszerződésekre, koncessziókra és közpénzt magánzsebekbe folyató csatornákra épülő rendszere felszámolásának, és a legtöbb gazdasági elemző is azt várta, hogy egy Tisza-győzelem esetén beindulhat az évek óta stagnáló magyar gazdaság.
De tényleg elég lehet ehhez a korrupció felszámolása? Mennyi pénzt szerezhet vissza az állam? És milyen más csatornákon segíthet a korrupció letörése a magyar gazdaság beindításában? Hogy közelebb kerüljünk a válaszhoz, két antikorrupciós szakértővel, Martin József Péterrel, a Transparency International (TI) Magyarország vezetőjével és Tóth István János közgazdásszal, a Korrupciókutató Központ Budapest vezetőjével és a Kopint-Tárki igazgatósági elnökével beszélgettünk.
Kleptokráciát, lopállamot!
Mielőtt belemegyünk abba, hogy mennyire húzta vissza a gazdaságot az Orbán-kormányok alatt kiépült rendszer, és mekkorát pattanhat vissza a magyar GDP, ha leveszik róla ezt a terhet, muszáj kicsit beszélnünk arról, hogy miről is beszélünk. Az Orbán-kormányok 16 évéről szokás azt mondani, hogy ez idő alatt nőtt a korrupció, hogy ez korrupt rendszer volt, vagy ahogy Lánczi András politológus fogalmazott, „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” (amit ő persze pozitív dologként értett).
Magyar Péter is a korrupció megszüntetéséről beszél, és a különböző korrupciós indikátorokon keresztül, például a Transparency International korrupcióérzékelési indexén keresztül tartotta számon a világ az elmúlt években, hogy Magyarország hogyan csúszott egyre lejjebb. Tóth István János szerint viszont félrevezető korrupcióról és antikorrupcióról beszélni a magyar kontextusban. Az ő kutatóközpontjának nevében is a korrupció szerepel ugyan, szerinte ami Magyarországon történt az elmúlt 16 évben, azt sokkal jobban leírja a rablóállam, kleptokrata állam vagy maffiaállam kifejezés.
Utóbbit Magyar Péter is szívesen használja, sőt, az állam NER-telenítését szolgáló törvénymódosításokat, vagyis a „Tisztítótűz műveletet” egy kiselőadással indította a szicíliai Cosa Nostra történetéről, direkt párhuzamot vonva a maffia és a Fidesz között. (Más kérdés, hogy a szervezett bűnözés szociológiai irodalma szerint az ilyen csoportok mindig az állam szerepét töltik be olyan területeken, ahová az állam nem ér el eléggé, hiszen az állam szabályozó és védelmező funkciója nem sokban tér el egy védelmi pénzt szedő, gengszterek közötti vitákat rendező maffiacsoportétól, így bizonyos értelemben minden állam maffia és minden maffia állam a maga módján, a maffiaállam kifejezés pedig tautologikus.)
De mi a különbség a korrupció és a kleptokrata állam között?
A korrupció a kórházi hálapénztől az igazoltató rendőr lefizetésén át a politikusok vagy vállalatvezetők megvesztegetéséig sok szinten jelenhet meg, ami meg-megjelenik a szabadpiaci alapon működő gazdaságokban és jogállami demokráciákban is. Ami viszont Magyarországon működött, az Tóth István János szerint egy ennél komplexebb rendszer, ahol a politikai elit egyetlen célja a saját maga gazdagítása volt, és ennek rendelte alá a gazdaságpolitikát, a szabályozást, tulajdonképpen mindent. Ez pedig szembehelyezkedik a szabadpiaccal, a rablóállam rombolja a szabadpiacot.
Voltak a világtörténelemben hasonló példák, ilyen volt például Zín el-Ábidín ben Ali rendszere Tunéziában, amit végül az arab tavasz söpört el 2011-ben. A lopás mértékét tekintve viszont a Korrupciókutató Központ vezetője szerint a magyar rendszer akár világelső is lehet bizonyos mércék szerint. Ez a közpénzszivattyúzás egészen a választásokig tartott, sőt 2026 első felében még jobban felpörgött, a CRCB bejegyzése szerint a NER legfontosabb szereplői ekkor majdnem akkora összegben nyertek el közbeszerzéseket, mint 2025-ben 12 hónap alatt. Ebben az utolsó szakaszban a közbeszerzések 89 százalékán csak NER-es cégek indultak és nyertek, semmilyen verseny nem volt az adott megbízásért.
Éppen ezért félrevezető, nem elég pontos a korrupció kifejezés arra, ami itt történt, amit föl kell számolni. Ennek ellenére – mivel a közbeszédben ez a bevett fogalom – ebben a cikkben is fogjuk használni a korrupció különböző szinonimáit a magyar esetre.
Nem is tudjuk, mennyit veszítettünk
Arra, hogy az elmúlt bő másfél évtizedben tapasztalt rendszer, hívjuk azt akár kleptokrata államnak vagy rendszerszintű korrupciónak, mekkora ballaszt volt a magyar gazdaságon, több különböző szám is megjelent a sajtóban az elmúlt hónapokban.
Magyar Péter még a 2025 őszén azt mondta egy győri kampányrendezvényen, hogy Orbán Viktor „a bűnbandájával együtt az elmúlt 15 évben 20 ezer milliárd forintot lopott el a magyar emberektől”, már kormányra kerülve pedig a parlamentben azt mondta, hogy a korrupció a magyar GDP 8-10 százalékába kerül, ami a 2025-ös, 86 893 milliárd forint bruttó nemzeti össztermékkel számolva 7000-8600 milliárd forintot jelent. Biró Ferenc, az Integritás Hatóság elnöke nemrég egy interjúban ennél sokkal brutálisabb számot közölt, az ő „konzervatív becslése” szerint 60 ezer milliárd forintba került az elmúlt 16 év. Ezt arra alapozza, hogy szerinte 2010-ben a költségvetés nagyjából 5 százaléka folyt ki korrupciós csatornákon, 2025-re viszont ez már 20 százalék körülire nőtt, így jön ki a 60 ezer milliárdos szám.
Martin József Péter szerint reális, hogy valahol a két állítás, tehát 20 és 60 ezer milliárd forint között van a teljes összeg, ami ebben a formában elfolyt a közös kasszából. A TI viszont nem készít becslést erről, mert olyan nagyon különböző természetű dolgokat kellene számszerűsíteni, összeadni, a különböző költségvetési csalásoktól a koncessziós szerződéseken át a magántőkealapokba tett állami befektetésekig és a kekvákkal kapcsolatos döntésekig, hogy azt egészen pontosan kiszámolni nem igazán lehetséges, és nincs is olyan sok értelme. Az viszont biztos, hogy nagyon sok pénzről van szó, és az így magánosított költségvetési források összesítése még csak nem is fedi le azt az összeget, amennyivel ez a fajta korrupt gazdasági rendszer vissza tudja fogni a növekedést.
Tóth István János szerint a rendszerszintű korrupció vagy kleptokrácia legnagyobb gazdasági károkozása valójában nagyon nehezen megbecsülhető,
mert ennek érzékeltetésére el kell képzelnünk egy olyan párhuzamos valóságot, ahol a piaci mechanizmusok működnek, ahol a gazdasági döntéseket, a gazdasági szereplőket nem befolyásolják a rendszer jelentette politikai nyomások. A járadékvadász, kleptokrata rendszerek több ok miatt is rosszabb hatékonyságúak, alacsonyabb kibocsátással működnek, mint a szabad piacgazdaság. Ennek számos oka van.
A kleptokrácia nagyon magas újraelosztással jár, vagyis az államnak nagyon sok pénzt kell beszednie a gazdaságból, hogy aztán eloszthassa a kiválasztott gazdasági körök, haverok, rokonok, kormányközeli üzletemberek között. Ehhez nagy adóztatás szükséges, elég csak a rekordmagas magyar áfára gondolni. Ez az adóztatás tőkét von el a gazdaságból, amit a gazdasági szereplők, cégek és háztartások racionálisabban, produktívabban költhetnének el, mint ahogy az állam teszi. Tóth István János szerint
ha megnézzük a magyar újraelosztási rátát, azt gondolhatnánk, hogy egy jóléti államban élünk, de nem ez a helyzet.
A magyar állam az Orbán-korszakban egyre kevesebbet költött egészségügyre és oktatásra, miközben egyre többet költött a saját működtetésére, amiben benne volt az egyre dagadó bürokrácia fenntartása, de a rengeteg állami megrendelés és kormányzati kommunikációs dömping is. A magyar állam emellett nemzetközi összehasonlításban is sokat költött „gazdasági funkciókra”, aminek része az is, hogy ilyen-olyan támogatásként pénzt adott cégeknek, nem mindig a leginkább produktív és hasznos beruházásokra.
Az állam maga is sokat költött különféle projektekre, amelyeknek a haszna legalábbis megkérdőjelezhető. Gondoljunk csak a stadionépítési boomra vagy a Budapest–Belgrád-vasútra, ami korábbi számítások szerint közel 1000 év alatt térülne csak meg. Ezek a beruházások persze akkor növelik a GDP-t, de nagyon alacsony a multiplikátor hatásuk, vagyis nem termelnek igazán jövedelmet a jövőben. És aztán ott vannak a fehér elefántnak nevezett, teljesen értelmetlen beruházások, amiknek az egyetlen értelme az, hogy a megvalósításuk során pénzt lehet kicsatornázni a rendszer kedvezményezettjeinek, de amúgy semmi létjogosultságuk. A 2004 óta tartó uniós pénzesőben rengeteg ilyen úgynevezett fehér elefánt épült Magyarországon, elég csak a sok semmire nem néző kilátóra és lombkorona nélküli lombkoronasétányra gondolni.
A kleptokrata állam kegyeltjei sem igazán produktív módon fektetik be a pénzüket, részben azért, mert az nem a saját munkájukból származik, hanem politikai kapcsolataik miatt kapták, így nincs igazán közgazdasági ösztönzőjük, hogy racionálisan fektessék be, vigyázzanak rá. Jó példa erre a turai kastély, amelyet Tiborcz István BDPST-csoportja vett meg, alakított szállodává, majd szüntette be a hotelként működtetését (ma már csak privát rendezvényekre bérelhető), mert olyan alacsony hozamot termelt. A magángazdaságból elvont tőke tehát rosszul hasznosul. Még rosszabb esetben pedig az állam még több magángazdaságból elvont adóforinttal menti meg a kegyeltjeit a rossz üzleteik után, legyen szó, mondjuk, a Balázs Attila vagy Tiborcz István köreihez köthető irodafejlesztésekről vagy a Mészáros Lőrincnek privatizált, majd aprópénzért visszaállamosított Mátrai Erőműről.
Az Orbán-kormány azzal érvelt ugyan a nemzeti tőkésosztály erősítése mellett, hogy az majd az országon belül tartja a pénzt, a kleptokrata rendszerek kedvezményezettjei általában kiviszik, kimentik a kapott pénzt az országból. Paradox módon ezt pont azért teszik, mert tudják, hogy a saját országukban nincs elég nagy jogbiztonság, joguralom, így inkább olyan helyre mentik a pénzüket, ahol jobb a jogrendszer és így nagyobb intézményes védelmet élvez a vagyonuk. A közgazdász szerint például nem csoda, hogy Tiborcz István családjával az Egyesült Államokba költözött. Ez viszont azt is jelenti, hogy a kleptokrata állam több lépésben, de kifelé pumpál tőkét az országból, ami belül is hasznosulhatna.
A magángazdaság rendszerbe be nem kötött szereplőit viszont eltántoríthatja a kleptokrácia attól, hogy befektessenek. Ez igaz a külföldi befektetőkre, akik adott esetben kétszer is meggondolják, hogy olyan országban beruházzanak, ahol a kormányzati szintű korrupció a norma. De igaz a belföldi cégekre is, amelyek vagy arra optimalizálnak, hogy politikai kapcsolatokat és megbízásokat keressenek, vagy adott esetben arra, hogy politikai támadásokat kivédjenek, de mindkét stratégia a vállalkozás normál fejlesztésétől von el erőforrásokat. De az is elképzelhető, hogy egy vállalkozás vezetői egyszerűen azt érzik, hogy bizonyos szint fölött már nem lesznek növekedési lehetőségeik, beletörődnek a helyzetbe és nem is próbálkoznak a cégük további fejlesztésével.
Mindezek a hatások összeadódva jelentős lehetőségektől, jókora potenciális növekedéstől fosztják meg a magyar gazdaságot, amelyet 2026-ra olyan helyzetbe navigáltak, hogy lényegében nincs már igazán jól látható lehetőség a növekedésre. Elvileg a korrupt, kleptokrata rendszer leváltásával ezeket a ballasztokat le lehet szedni a gazdaságról, és így beindulhat a növekedés. Kérdés az, hogy ehhez mit kell tenni és mindez mennyi idő alatt fejti ki hatását. És önmagában elég-e a gazdasági sikerhez.
Mi történhet, ha lekerül a súly?
A Tisza-kormány nagy erőkkel állt neki az orbáni rendszer lebontásának, amire meg is volt minden oka, hiszen augusztus végéig egy sor követelménynek meg kell felelnie, hogy Magyarország megkaphassa azt a 16 milliárd eurónyi uniós forrást, amit az Európai Bizottság – részben az Orbán-kormány korrupciógyanús húzásai miatt – visszatartott. Nem mindegyik uniós mérföldkő számít egy az egyben korrupcióellenes lépésnek, de a nagy részük mégiscsak a jogállamiság és átláthatóság helyreállítását szolgálja, így tekinthetők antikorrupciós politikának, és a Magyar-kormány is határozottan így keretezi őket.
A legtöbb gazdasági elemző a választások előtt és után is arra számított, hogy a leendő Tisza-kormány fel tudja oldani a zárolt uniós forrásokat, ami jelentős tőkebevonást jelent az országnak, ráadásul az országba vetett befektetői bizalmat is javíthatja, így a források hazahozatalához vezető lépéssor jelentősen hozzájárulhat a gazdasági növekedés újraindításához. Ilyen értelemben az antikorrupciós politika – ha ezt annak tekintjük – önmagában is elégséges lehet a növekedés beindításához.
Martin József Péter szerint a nemzetközi példákból kiindulva a Tisza-kormány jó úton van a korrupció leküzdését tekintve, de még nem ment elég mélyre. A TI Magyarország vezetője szerint a korrupció kigyomlálására és a gazdaság beindítására két út látszik a nemzetközi példák alapján: a lassú, fokozatos reform és a „nagy bumm” típusú, ajtót berúgó és csípőből tüzelő antikorrupció. És nemzetközi kutatások szerint ugyan viszonylag kevés országnak sikerült gyorsan leküzdenie a korrupciót, abban a pár országban, amelyben sikeresen és gyorsan hoztak korrupcióellenes reformokat, a gazdaság is gyorsan fel tudott pörögni. Ilyen példaként emlegeti az irodalom Észtországot, ahol Mart Laar rendszerváltó kormánya az 1990-es évek elején gyors piaci reformokkal üzent hadat sikeresen a szovjet korrupció maradékának, és Grúziát, ahol a 2003-as rózsás forradalom után Miheil Szaakasvili kormánya tűzte zászlajára a korrupcióellenes harcot.
Hogy a Magyar-kormány lépései ilyen „nagy bumm” típusú reformok-e? Martin úgy látja, ez az irány, de az eddig bejelentett lépések még nem mentek elég mélyre ahhoz, hogy ilyennek számítsanak.
Érthető persze, hogy az uniós Helyreállítási Alap forrásaira érvényes augusztus végi határidő miatt először az ahhoz szükséges mérföldköveket teljesíti a kormány, de a TI ügyvezetője szerint egy igazán alapos, mélyreható reformhoz minél előbb át kellene alakítani a közbeszerzési rendszert, azon belül el kell törölni a keretmegállapodások rendszerét, ki kell teljesíteni az információszabadságot, gondoskodni kellene a közérdekű bejelentők védelméről, csak hogy pár fontos és még meg nem tett lépést említsünk.
Tóth István János úgy látja, a magyar helyzet több szempontból is egyedülálló. A magyar esetben nem egyszerűen antikorrupciós lépésekről, hanem rendszerváltásról kell beszélni, amire persze volt számos példa a történelemben, de
egy kleptokrata, eltorzult, haveri kapitalista rendszerről szabadpiaci rendszerre való átállásra még nem volt példa.
Hogy csak a már citált példákat említsük: Észtország esetében egy szocialista rendszerről álltak át piacgazdaságra, Ben Ali kleptokrata rendszere után volt remény a demokratikus rendszerváltásra, de 2021-ben Tunéziában ismét egy autoriter kormány vette át a hatalmat, Grúziában pedig az OECD szerint is sikeresek voltak ugyan a reformok a hétköznapi, a bürokrácia alsó szintjein tapasztalt korrupció leküzdésében, a rendszerszintű politikai-gazdasági összefonódásokat sosem sikerült kezelni, az ország pedig most mélyebben van, mint volt a rózsás forradalom előtt. Sok kérdés van tehát azzal kapcsolatban, hogy a magyar rendszerváltási kísérlet mennyire lesz sikeres.
Az egyik ilyen kérdés például, hogy a szétosztogatott állami vagyonból mennyit lehet visszavenni. A NER-közeli vállalkozókhoz játszott állami forrásokat a Tisza-kormány az Alaptörvény 17. módosításával együtt létrehozott Magyar Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatalon keresztül megpróbálja majd visszaszerezni, ami az igazságszolgáltatás szempontjából is fontos, de abban nem érdemes reménykedni, hogy mindent vagy akár a magánosított közvagyon nagy részét vissza lehet venni. Ennek a vagyonnak egy része, magyarázza Tóth István János, ilyen-olyan rossz befektetéseken keresztül eltűnt vagy más üzleti tranzakciókkal kikerült azok kezéből, akik a közpénzt kapták, egy részét pedig már „megették”: luxusnyaralásokra, vitorlásokra, magángépekre, luxuskarórákra és táskákra, vacsorákra költötték.
Martin József Péter szerint a nemzetközi tapasztalatok alapján az így-úgy kimentett illicit vagyonnak legfeljebb a 30 százalékát tudják visszaszerezni a hatóságok.
Ez persze összességében elég nagy összeg is lehet, ha komolyan vesszük a Magyar Péter által említett 20 ezer milliárd forintot, és ha ennek 30 százalékát vissza tudná szerezni az új hivatal tíz éven belül, az is hatezermilliárd forintot jelent, ami nagyjából annyi pénz, mint amennyit az Európai Bizottság visszatartott Magyarországtól. Ekkora pénz visszaáramlása és nemzetgazdasági szempontból értelmesebb beruházása makrogazdasági szempontból sem lenne elhanyagolható.
Tóth István János viszont úgy látja, nem a múlttal, az ellopott vagyonnal, hanem a jövővel kellene inkább foglalkozni, a kleptokrata rendszer átalakításával és a gazdaság felszabadításával. Bizonyos lépésekkel már viszonylag gyors eredményeket lehet elérni. A Korrupciókutató Központ vezetője is a közbeszerzési rendszert említette példaként, aminek gyors reformjával rögtön 30-40 százalékkal lejjebb lehet vinni az állami beruházások árait, mert ha nincsenek csókosok, akik le tudják fölözni a rendszert, akkor nincs az ekkora kleptokrata járadék, így adott mennyiségű állami forrásból több dolgot lehet építeni.
Ez rövid távon több százmilliárd forintos megtakarítást jelent.
Ez azonban legkorábban 2027-ben fog érvényesülni, mert az Orbán-kormány utolsó hónapjaiban, ahogy azt már említettük, olyan „pánikszerű rablás” kezdődött, annyi közbeszerzést bonyolítottak le, hogy a 2026-os statisztikákon egy ilyen rezsimváltás alig lesz érezhető. Ez akkor is így lesz, ha idejében meghozzák az ehhez szükséges első lépéseket.
Bizonyos hatások mindenképpen csak később érvényesülhetnek, az például időbe telik majd, mire helyreállhat a verseny a közbeszerzési piacon. A Korrupciókutató Központ önkormányzati szakértőkkel folytatott interjúinak tapasztalatai is ezt támasztják alá. Például Budapest több kerületében, ahol 2019-ben leváltották a fideszes vezetést, nehéz volt meggyőzni a piaci szereplőket, hogy induljanak el a közbeszerzéseken, mert most már nincsenek cinkelt lapok, előre kiválasztott győztesek. Egyes cégek pedig már nem is tudtak elindulni, mert egyszerűen elveszett a tudás, hogy hogyan kell pályázni egy közbeszerzett munkára. Évekbe is telhet, mire ez a bizalom helyreáll és ezeket a tudásokat, képességeket, tapasztalatokat ismét megszerzik a cégek, és a piaci árazás tényleg érvényesülni tud az állami megrendeléseknél.
Martin József Péter úgy látja, idővel beindulhat egy pozitív visszacsatolás, amiben nemcsak a korrupcióellenes és jogállamisági lépések segíthetik a gazdasági növekedést, de a növekedés is támogathatja a korrupcióellenes lépéseket. Ha ugyanis beindul a növekedés, és annak eredményei egyenlőbben oszlanak meg a társadalomban, nem csak az elit fölözi le őket, az legitimitást ad az antikorrupciós lépéseknek. A pozitív hatások akár tovább is gyűrűzhetnek a mindennapokban, segítve például az adómorált, az emberek elkezdhetnek számlát kérni a gázszerelőtől, és más hasonló lépésekkel kerülhetik a már kitaposott, fekete vagy szürke utakat. Ehhez persze olyan lépésekre is szükség lehet, amelyek túlmutatnak a korrupció legyűrésén, például az adópolitika változtatására, ahogy Tóth István János hangsúlyozza, a kleptokrata állam leépítése annak is teret engedhet, hogy az újraelosztást és adózást átgondolja az új kormány, ami szintén segítheti a növekedést. Meglátjuk majd, mit kezd ezzel a helyzettel a Tisza-kormány.
