Amit most csinálunk, pont olyan, mint amikor valaki azt mondja a fiának, hogy álljon kőművesnek

Nemrég jelent meg szerzőtársaival a Sodródásból feljebb lépés: tudásalapú versenyképesség című könyvük. A könyv leírásában az szerepel, hogy „belesodródtunk egy csapdahelyzetbe, és nem oda jutottunk, ahova szerettünk volna. Ezt korrigálni kell!” Mit jelent a könyv címében a sodródás, és mit a feljebb lépés?

Gondoljunk végig egy hasonlatot, amelyben az ország választási lehetőségeit egy család sorsán keresztül mutatjuk be. Hosszú távon általában elég ritka, hogy egy család tagjai semmilyen módon nem tudják befolyásolni a sorsukat. Néha nagyobb a társadalmi mobilitás, ilyenkor nagyobb a befolyásolási lehetőség, néha kisebb a mobilitás, ilyenkor gyengébb a ráhatás. De hosszú távon, ha több generációt nézünk, mindig van valamilyen felemelkedési lehetőség.

Vegyük például Romsics Ignác történész esetét, amelyet életrajzi könyvében mutat be. Romsics parasztcsaládban született. A testvére elment traktorosnak, és a családja azt akarta, hogy ő kőműves legyen. Viszonylag kis befektetéssel kitanulhatta volna a kőműves szakmát, és nagyon gyorsan elkezdhetett volna pénzt keresni, hiszen akkoriban mindenki házat épített. Sodródásnak azt hívom, amikor valaki kerülve a jelentősebb és kockázatosabb befektetéseket megnézi, hogy merre megy az ár, és azt követve arra megy, amerre a legkönnyebb. Romsics Ignác azonban akkor vitába szállt a családjával, és megmondta, hogy inkább tanulni szeretne. És ekkor – ahogy ezt Romsics szintén leírja a könyvében – a családi vitába a nagyapja is beszállt, aki azt mondta, hogy „Hát, ha ennyire akarja a gyerök, akkor tanuljon! Majd mi dolgozunk helyette is és érte is.”

És ez a feljebb lépés?

Igen. Az a feljebb lépés, hogy vállalnak egy kockázatos befektetést, aminek a végén van esély a felemelkedésre. Romsics esetében is biztosan volt 1500-féle kockázat, hiszen a középiskolát és az egyetemet összeadva kilenc évig nem keresett pénzt, közben bármikor elcsábíthatta volna egy, a tudományt semmibe vevő környezet, rászokhatott volna a kocsmázásra, stb. De végül egyik sem történt meg, és kőműves helyett Magyarország egyik legismertebb történésze lett.

És hogy alkalmazható ez a hasonlat az országokra vagy a gazdaságra?

Nekem az a véleményem, hogy a sodródás az, amikor egy nemzet mechanikusan elfogadja azt az utat, amit a fejlettebb országok kijelölnek számára. Nem próbál ebből a helyzetből kitörni. És ez történik Magyarországgal a rendszerváltás óta: elfogadtuk, hogy mi egy úgynevezett összeszerelő gazdaság leszünk, vagyis azzal veszünk részt a globális ellátási láncokban, hogy mások idehozzák a technológiájukat, azzal itt velünk gyártatnak, majd kiviszik a terméket, és eladják.

A magyar gazdaság mégis sokat fejlődött az elmúlt 35 évben, nem?

Egyáltalán nem állítom, hogy a sodródás mindig rosszat jelent. Sokszor az embereket sodródás közben is előreviszi valamennyivel a környezetük. Az, ahogy Magyarország és a kelet-közép-európai régió betagozódott a világgazdaságba, messze nem a legalacsonyabb szint, hiszen a kereskedelem legalacsonyabb szintje az, amikor egyszerűen azt adjuk el, amink van, mondjuk, gabonát vagy ásványkincseket. Mi ennél előrébb járunk, hiszen modern technológiával termelünk és betagozódtunk az ellátási láncokba.

És akkor mivel van a baj?

Azzal, hogy beragadtunk az ellátási lánc közepére. A lánc elején van a fejlesztés, amihez nagyon sok tudás kell, és sok pénz kell, és komoly kockázatot is kell vállalni. Ezért cserébe jól fizet. Az ellátási lánc végén van az értékesítés, amiben szintén sok a kockázat, így az is jövedelmező. Ezt a két dolgot Magyarországon nem nagyon csináljuk. Mi inkább csak gyártunk, ami egy jól meghatározott, kockázatmentes, kevés befektetéssel végezhető tevékenység, viszont cserébe ezen a legkisebb a haszon is.

A könyvükben azt írják, hogy a rendszerváltáskor egyfajta kényszerből kerültünk ide, mert se tudásunk, se tőkénk nem volt, és jött a nyugati tőke, és kihasználta ezt a helyzetet.

A kihasználták szót azért óvatosan használnám. Itt egy Janus-arcú jelenséggel állunk szemben. Az egyik szélsőséges értelmezés, hogy a nyugati tőke egyértelműen kizsákmányolt minket, miközben belenyomott bennünket ebbe a pozícióba. Én azonban látok egy másik megközelítést is, mely szerint mi kaptunk egy lehetőséget, amelyet Kelet-Európa más országai nem kaptak meg, és mi ezt nem használtuk ki.

Kik nem kapták meg? Az ukránok például?

Nem csak az ukránok nem kapták meg. Az oroszok sem. Hozzájuk sem érkezett annyi nyugati tőke meg gyártás, mint hozzánk. Nekünk nagy mázlink van, hogy a német geopolitikai törekvések célja már a porosz idők óta az, hogy megszerezzék ezt a régiót. Ők azóta törekszenek arra, hogy integrálják a gazdaságukba a tőlük keletre és délre lévő területeket. Ez a rendszerváltás után nagyon jól sikerült nekik. Mára a Baltikum, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Ausztria és Svájc gazdasága is szorosan összefonódott a német gazdasággal.

És akkor mi a probléma?

A németek ezt a térséget behúzták a maguk érdekszférájába, ami nekünk egy lehetőség volt, amivel csak részben éltünk. Most az a kérdés, hogy megállunk-e az összeszerelő gazdaságot jelentő közepes szinten, vagy előrébb akarunk lépni egy magasabb szintre.

A könyvben egészen hosszan írnak a termelékenység és a jövedelmezőség kapcsolatáról. Azt állítják, hogy hiába nő Magyarországon a termelékenység, a jövedelmezőség nem nő vele arányosan. Mi ennek az oka?

Vegyünk nagyon leegyszerűsítve egy céget, amelynek van, mondjuk, 100 egységnyi árbevétele. Ezt a 100 egységet elérheti úgy, hogy abból 20 egység az anyagköltség és 80 egység a bruttó jövedelem. De elérheti úgy is, hogy 80 egység az anyagköltség és csak 20 egység a bruttó jövedelem. Ha a 100 egységnyi árbevételt a cég nagyon termelékenyen állítja elő, de úgy, hogy a 100 egységből csak 20 a saját jövedelem, akkor magas a termelékenysége, de alacsony a jövedelmezősége.

És pontosan ez történik meg abban a gazdasági modellben, amely Magyarországon van: a gépesített autógyári gyártósorok hallatlanul termelékenyek, de az, amit az ott dolgozó munkások hozzátesznek az autó végső értékéhez, az arányaiban nagyon kevés. Tehát egy autógyár 100 egységnyi árbevételből csak 20 százalék bruttó jövedelmet termel.

Amikor legutóbb kiszámoltam a KSH adatai alapján, az jött ki, hogy az akkugyártásnál ez 16 százalék, az autógyártásnál pedig még ennél is kevesebb, csak 14 százalék.

Igen. A németek, illetve más multinacionális vállalatok idehozzák a maguk által kifejlesztett és legyártott alkatrészeket, azokat mi összerakjuk, majd utána ők viszik ki és adják el, mondjuk, a franciáknak. Akkor a jövedelmezőség hol csapódik le? A franciák kifizetik az autó árát a németeknek, akik ebből az egészből csak az összeszerelés árát adják tovább nekünk, ami nagyon kevés.

Azt írják a könyvben, hogy a magyar vidékre általánosan jellemző, hogy minél nagyobb valahol a termelékenység, annál kisebb a jövedelmezőség.

Igen. Ahol Magyarországon nagy az ipari termelés volumene, ott jellemzően nagyon hatékony külföldi gyárak szervezik a termelést. Egyébként a magyar ipar átlagban 45 százalékos jövedelmezőséggel dolgozik, ami sokkal magasabb, mint az autógyárakban és akkugyárakban tapasztalt 15-20 százalékos jövedelmezőség. Az a furcsa jelenség állt elő, hogy a Dél-Dunántúl jövedelmezőségi részaránya jóval magasabb, mint a sokkal iparosodottabb Nyugat-Dunántúlé. Győrben 20 százalékos az átlagos jövedelmezőség, Pécsen pedig 40 százalék. Csak az a különbség, hogy Győrben annyival többet termelnek, hogy a feleakkora jövedelmezőséggel is több jövedelem születik.

Ez miért baj?

Ennek a modellnek a működése egy óriási költségvetési nyomást jelent a kormányra. Ezek a külföldi cégek átlagosan sokkal többet fizetnek, mint a hazai cégek, ami miatt egy-egy ilyen gyár környékén vagy egy-egy így iparosodott régióban jelentősen megnő a lakosság jövedelme. Ez elvileg jó, de egyben azt is jelenti, hogy az államnak a saját pénzéből kell fejlesztenie, kompenzálnia azokat a régiókat, amelyekbe nem érkezik, vagy nem érkezik annyi külföldi cég.

Az összeszerelő gazdaság sajátossága ugyanis, hogy a külföldi tőke nem egységesen teríti be az országot üzemekkel, hanem csak bizonyos helyeken épít gyárakat. Emiatt fennmaradnak vagy egyenesen megerősödnek az országon belüli jövedelmi különbségek, amelyeket, hogy ne alakuljanak át komoly társadalmi feszültségekké, az államnak kell kezelnie. Például azzal, hogy a közalkalmazottak fizetését és az egészségügyi ellátást azokban a régiókban is fejleszti, amelyek ezt a saját jövedelmükből nem tudnák kigazdálkodni.

Minden országban vannak jövedelmi különbségek, és többé-kevésbé mindenhol igyekeznek ezeket mérsékelni. Mi a speciális probléma Magyarország esetében?

Az, hogy az összeszerelő gazdaság alacsony jövedelmezőség mellett hozza létre vagy erősíti meg az országon belüli különbségeket. Tehát egy külföldi gyár a saját környékén valóban feljebb nyomja a béreket, de közben éppen a rendkívül alacsony jövedelmezősége miatt nagyon kevés adót fizet. Hiszen ha 100 bevételi egységből csak 20 a jövedelem, akkor abból kevesebb adót lehet beszedni. És ebből nehéz fejleszteni azokat a régiókat, ahol nincsenek külföldi gyárak.

A kormány szerint erre a problémára az a megoldás, hogy Nyugat-Magyarországhoz hasonlóan Kelet-Magyarországra is gyárakat építenek.

Valamilyen szintig ez egy megoldás, de hosszú távon nem egy jó megoldás. Mi végeztünk kutatásokat a Magyarországon termelő külföldi láncok beszállítóiról, és azt láttuk, hogy a beszállítóik döntő részét olyan külföldi cégek teszik ki, melyeket ők maguk hoztak maguk után Magyarországra. Tehát ez továbbra is egy, a magyar gazdaságtól elszigetelten működő termelési lánc, amelyben a magyar beszállítói arány nagyon alacsony. Ha még több külföldi gyárat hoznak Magyarországra, akkor több embernek lesz jobban fizető munkája, de a különbség köztük és a magyar gazdaság többi része között nem szűnik meg.

És akkor mivel tudnánk ezen a modellen belül előrébb jutni?

Az összeszerelő gazdaságot akkor tudnánk érdemben meghaladni, ha nőne a magyar beszállítói arány, illetve, ha az értékláncon belül egyre magasabb szintre tudnának bekerülni magyar cégek. Erről beszél a kormány is, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez csak kevés esetben történik meg, és még nem egy általános jelenség. Nagyon-nagyon kevés olyan cég van, amely magyar tulajdonban, magyar fejlesztéssel létrehozott terméket szállít be a külföldi gyáraknak.

És ezt hogyan lehetne elérni?

Olyan megoldás nincs, amely rövid idő alatt százszázalékos megoldást hoz, de az az egy biztos, hogy ha nem is akarunk változtatni, akkor magától soha nem fogunk tudni feljebb lépni. Egy osztrák közgazdász, Roman Stöllinger szerint a rendszerváltás után a magyar gazdaság integrálódott a világgazdaságba. Ez sikerült. A második fázis során integrálódtunk a nemzetközi ellátási láncokba. Ez is sikerült. Most itt tartunk. A következő fázis az lenne, hogy feljussunk az ellátási láncok legmagasabb pontjaira, és az összeszerelő gazdaságot úgynevezett „headquarter economy”-vé, azaz irányító gazdasággá változtassuk. Ezzel évtizedek óta próbálkozunk, de nem sikerül.

Írtak egy olyat a könyvben, hogy a nálunk fejlettebb országokban mindenhol nagyobb a közepes vállalatok aránya, mint itthon. Ez miért van így, és feltétlenül nekünk is több közepes méretű cég kellene-e a fejlődéshez?

Az a tény, hogy az erős középvállalatok a fejlett gazdaság velejárói, gondolom, közismert. Erről már Orbán Viktor is többször beszélt. Magyarországon ez azért nehéz, mert a kis- és középvállalatoknak nagyon erős versenykörnyezetben kell megerősödniük. Közvetlen állami támogatási lehetőség, mint a kínaiaknál, az Európai Unión belül nincsen.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy Unió-párti vagyok, de a periféria felszámolásának kérdésében hiányolom a hatékony uniós fellépést. A liberalizmus számos irányzata tudja, hogy az esélyegyenlőség gyakran jelenti a leszakadók, a kiszolgáltatottak valamilyen versenykonform támogatását.

Másrészt az sem segít, amiről a magyar vállalkozók sokat beszélnek, hogy ha bizonyos méret fölé nősz, ha rákerülsz a radarra, akkor van rá esély, hogy megjelenik valaki, és visszautasíthatatlan vételi ajánlatot tesz. Ez nem segíti a vállalkozást. Nem véletlen, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta egyetlen nagyvállalat sem jött létre. Olyan történet egy sem volt, hogy valaki elindult egy startuppal, eljutott egy középvállalati szintre, majd onnan egy nagyvállalati szintre.

És ez miért nem sikerült?

Leginkább azért, mert egy nagyvállalatot létrehozni általában csak állami támogatással lehet, ilyet adni pedig az EU-n belül nem lehet.

De hát pont a magyar kormány csinálja azt, hogy különböző módokon pozícióba hoz bizonyos magyar cégeket. Ez történt például a 4iG-vel is, ami most már egy elég nagy cég.

Én nem tudok olyanról, hogy egy kisvállalkozás nagyvállalattá vált volna. Olyan esetek vannak, hogy megszereztek egy vagy több nagyvállalkozást, aztán adtak nekik pénzt, hogy még nagyobbra nőjenek, vagy olyan piaci körülményeket teremtettek, amelyekben sikeresek tudtak lenni. De valójában nem arra lenne szükség, hogy tuti helyzetbe hozunk néhány céget, hanem arra, hogy olyan versenyzői környezetet teremtsünk, amelyben egy középvállalat olyan naggyá tud nőni, mint ahogy az annak idején a Nokiával történt. De ebben az intézményrendszer Magyarországon nem jeleskedik.

És a többi kelet-közép-európai országnak ugyanez jobban megy?

Nem. Lényegében ugyanezen a szinten vannak.

Ha ugyanezen a szinten vannak, akkor miért beszél sok közgazdász arról, hogy lemaradtunk a régióhoz képest? Azt szokták mondani, hogy a cseheknek és a lengyeleknek jobban ment az előrelépés, például mert több exportképes cégük van.

Ott volt egy olyan privatizációs stratégia, amely biztosította, hogy több exportképes nagyvállalat nemzeti tulajdonban maradhasson.

De akkor lehet, hogy ebből a pozícióból nem is lehet kitörni.

Ez olyan kérdés, hogy megelégszünk-e azzal, hogy a magyar foci NB II.-es színvonalon zajlik, vagy nem. Az a tény, hogy a négy visegrádi ország ugyanebben a dilemmában van, azt mutatja, hogy ennek a problémának a megoldása egy komplex kérdés. De a megoldás első lépése az, hogy leírjuk, kimondjuk, mi a probléma. Tehát volt 30 évünk, amíg eljutottunk oda, hogy összeszerelő gazdaságként beilleszkedjünk a globális értékláncokba. Szükség lenne 10 évre, hogy beruházásokkal megalapozzuk a feljebb lépésünket, és további 20-30 évre, hogy ezt végre is hajtsuk.

A szövegben több helyen is azt írják, hogy az előrelépés vagy a kitörés feltétele az, hogy a hazai tulajdonú középvállalatok megtanuljanak a mostaninál sokkal hatékonyabban felhalmozni tudástőkét. Ezt hogyan tudnák megtenni?

Ha meritokratikus a környezet, és nem kell radar alatt maradni, akkor beindulhatnak azok a törekvések, amelyek a felemelkedés irányába hatnak. A rendszerváltás idején is ezt vártuk, de aztán nem következett be. Ezt persze kikényszeríteni nem lehet. Az állam legfeljebb azt tudja tenni, hogy olyan környezetet biztosít, amiben jó vállalkozni, és az elinduló cégek mellé odaáll inkubátorként.

És milyen okai vannak még annak, hogy nem indul el elég ilyen cég?

Azt nem lehet elvitatni, hogy volt Magyarországnak több száz éve, amikor nem volt ideális vállalkozni. Talán a kiegyezés utáni időszak volt a kivétel. Akkor volt egy lehetőség, de akkor meg éppen egy levert szabadságharc után voltunk. Én nem tapasztalom, hogy a környezetemben a honfitársaim tömegesen, nagy erővel vállalkozni akarnának. Amikor az egyetemen vállalkozásalapítást tanítottam, azt tapasztaltam, hogy a diákjaim közül kevesen akartak vállalkozást indítani. A többség inkább csak a papírért jött, nem a vállalkozásindítási tudásért.

Ez csak rajtunk múlik? A nyugati tőkének nem érdeke, hogy fennmaradjon a mostani állapot?

Szerintem ez elsősorban rajtunk múlik, de azért nem teljesen. A Nyugatnak egy dolgot tudok a szemére vetni, azt, hogy az Európai Unióban tilos bizonyos gazdasági tevékenységek állami támogatása. A németek már a 19. század elején megalakították azt a vámuniót, amely egy védett piacot biztosított nekik, és amelyben ki tudott alakulni, meg tudott erősödni a saját iparuk.

Nekünk az Európai Unióban, úgy, hogy nincs védelmünk a nyugati cégekkel szemben, csekélyek az esélyeink ilyenre. Persze abban biztos vagyok, hogy ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a Nyugat sem egységes. Vannak nyugaton jelentős erők, amik fel akarják emelni az Európai Uniót, és tudják, hogy ez a felemelkedés gyenge perifériával nem lehetséges. Velük együtt kellene kidolgozni egy perifériafelzárkóztató programot, amely a felzárkózásunkat inkubálhatná.

Miért, védelem nélkül nem lehet fejlődni?

A tapasztalat azt mutatja, hogy a felfelé való kitöréshez általában bizonyos védelem és bizonyos támogatás is kell. Ha az elmúlt ötven vagy száz év legnagyobb felemelkedéseit végignézzük, akár Dél-Koreát, akár Szingapúrt, akár Finnországot, azt találjuk, hogy ezeknél az állami támogatásnak, beavatkozásnak mindenhol nagyon jelentős szerepe volt.

És Magyarországon hogyan lehetne ezt megvalósítani?

Abban a történelmi helyzetben, amelyben ma Magyarország van, nincs meg a piacvédelem lehetősége, hiszen a gazdaságunk nagyon nagy része épül arra, hogy az Európai Unió közös piacára termelünk. Sőt, a folyamatok inkább abba az irányba mennek, hogy az Európai Unió közösen fogja megvédeni a piacát, például Kínától. Nos, egy ilyen piacvédelemnek másképp kell működnie a centrum és másképp a periféria esetében.

Ebben a helyzetben az egyetlen lehetőség a feljebb lépésre a tudástőke felhalmozása, ami hozza magával az anyagi tőke felhalmozását. És fontos, hogy kiemeljük, hogy ez nem fordítva zajlik, vagyis nem anyagi tőkét kell felhalmozni ahhoz, hogy meggyorsítsuk ezt a folyamatot.

Ez mit jelent a gyakorlatban?

Azt jelenti, hogy be kell fektetni a humán termelési tényezőkbe, aminek viszont nem rövid, hanem hosszú távon vannak hatásai. Ha befektettünk a humán termelési tényezőkbe, akkor megnő a munkaerő értékteremtő képessége, és akkor van esély arra, hogy egyre értékesebb termékeket tudunk előállítani, amitől elindul a felhalmozás.

Azt mondta, hogy a „tudástőkébe kellene befektetni”. Ez magyarul azt jelenti, hogy az államnak fejlesztenie kellene az oktatást?

Oktatás, egészségügy, közlekedés, állami szolgáltatások. Nem csak egyszerűen a képzésről van szó, hiszen a munkaerő egy közegben él, amely meghatározza a lehetőségeit. Az egészségügy többek között azért fontos, mert nem mindegy, meddig tudnak az emberek dolgozni: a várható élettartam kitolódik, és ha úgy tolódik ki, hogy közben az idősek is cselekvőképesek maradnak, akkor ők nem fognak malmozni, ők valamilyen munkát fognak végezni. De a közlekedés és az ingatlangazdálkodás is idetartozik, hiszen nem mindegy, hogy valaki tud-e a szülőhelyétől távolabb dolgozni, vagy a lakhatási és a közlekedési helyzet miatt egy életre röghöz van kötve.

A könyvükben azt írják, hogy a rendszerváltáskor a tőke és a szakértelem mellett a vállalkozó szellem és a menedzsmenttudás is hiányzott Magyarországon. A kormány amellett érvel, hogy a külföldi gyárak, multik behívása egy szükséges lépés, mert az emberek ezekben a cégekben tanulják meg, hogyan kell dolgozni egy kapitalista termelési rendszerben, és innen tudnak majd később továbblépni. Ön szerint nem tudnak?

Én nem hiszek abban, hogy ha valaki elmegy egy multihoz dolgozni és betagozódik az ottani munkafolyamatokba, akkor ő azzal jelentősen előrelépne.

Miért?

Mert a multinak nem a munkaerő fejlesztése, hanem a bérköltség csökkentése a célja. Azok a termelési folyamatok, amelyeket a multik Magyarországra hoznak, nagyon nagy részt nem abból állnak, hogy a dolgozók fejlesszenek vagy új termékeket találjanak ki, hanem abból, hogy minél szigorúbban és precízebben végrehajtanak előre meghatározott folyamatokat. Azért nem fog idejönni egy multi, hogy kineveljen egy magasabb tudású munkaerőt.

Persze a náluk dolgozók valamit megtanulnak: azt, hogy hogyan kell pontosan megjelenni, dokumentáció szerint dolgozni. Valami kultúrát megtanulnak, de ha összehasonlítjuk, hogy ugyanazoknál a multiknál milyen munkát végeztetnek a Németországban és Hollandiában dolgozókkal, és a Magyarországon dolgozókkal, akkor az derül ki, hogy a középszerű, vagy legkevésbé versenyképes munkaformátumokat hozzák ide.

És akkor nem igaz, hogy ebből előre lehet lépni?

Szerintem a kormány nem azért erőlteti az akkumulátorgyártást, mert azon keresztül akarja felemelni a munkaerőt, hanem mert ez a legkockázatmentesebb befektetés arra, hogy a gazdasági növekedést fenntartsa. A kockázatos fejlesztést és piacszerzést nem mi, magyarok csináljuk, mi csak gyártunk, amihez nem kell olyan sok tudás. Tehát ez a „menj, fiam kőművesnek!” mentalitás. Ez nem fogja felemelni a magyar munkaerőt.

De a kormány azt mondja, hogy először idehozzák a gyártást, és tíz évvel később idehozzák a fejlesztést is. Ahogy például az Audiban is történt.

Szeretném látni, hogy ez történik, mert ezt mérni lehet, és a mérések nem ezt támasztják alá. Mert ha ez így lenne, akkor a multik az álláshirdetéseikben nem a végrehajtó típusú embereket keresnék, hanem a fejlesztő típusú embert vagy a marketing típusú embert. Ennek pedig nincs semmi tömeges nyoma. Az álláshirdetésekről és a fejvadászcégekről szóló kutatások szerint nem keresnek egyre több fejlesztő munkakörben dolgozó alkalmazottat vagy kutatót Magyarországon.

Ami látszik, amikor a munkaerő-struktúra megváltozását vizsgáljuk, az az, hogy Magyarországon jelentősen nő a felsőfokú végzettséggel, illetve a szakma nélküli érettségivel rendelkezők aránya, miközben a szakképzettséggel rendelkezők aránya csökken, a szakképzetlenek aránya viszont ugyanolyan marad. Ez viszont szerintem egy egészségtelen folyamat, mert egy fejlődő gazdaságban, egy fejlődő társadalomban a szakképzetlenek arányának kellene csökkennie, nem a szakképzettséggel rendelkezők arányának. Ennek az az oka, hogy egy összeszerelésre épülő gazdaság hátterét a szakképzetlen dolgozók is biztosítani tudják.

És miért nő a diplomások és érettségizettek aránya?

Szerintem a lakosság ellenállása miatt. Az emberek nagy része tudja, hogy akinek nincs felsőfokú végzettsége és nincs megfelelő általános műveltsége, az később „nem lehet főnök”. Tehát aki tud, az törekszik a gimnáziumokba, a társadalom legelesettebb munkaképes egyedei pedig találnak munkát a szakképzést nem igénylő munkakörökben.

A könyvben arról írnak, hogy a mesterséges intelligencia radikálisan át fogja alakítani a szakmastruktúrát és azt, ahogy az emberek munkát végeznek. Arról is írnak, hogy amilyen irányba Magyarország most megy, egyre nagyobb lesz a kitettségünk ennek, és egyre nagyobb veszélyben lesznek a magyarországi munkahelyek. Ez miért van így?

Vegyük, mondjuk, az akkumulátorgyártást! A fejlesztést hozzák a kínaiak, az értékesítést hozzák a kínaiak, és nekik mindegy, hogy itt Magyarországon a gyártást, az egyszerű munkát magyarok vagy Fülöp-szigetekiek végzik el. Na de pont ez az egyszerű munka az, amit majd később a mesterséges intelligencia könnyebben vagy előbb el tud venni. Tehát ha egy ország komolyan akarja venni a mesterséges intelligenciára való felkészülést, akkor olyan munkahelyek létrehozásán kellene dolgoznia, amelyeket a mesterséges intelligencia nem vagy csak jóval később tud elvenni.

És ezt hogyan kellene elkezdeni?

Visszakanyarodnék oda, amiről az előbb beszéltünk. A legfontosabb az lenne, hogy minél kevesebben legyenek olyanok, akiknek egyáltalán nincs képzettségük, akiknek se általános műveltségük, se szakmájuk nincsen. Tehát az első lépés az lenne, hogy elérjük, hogy a legrosszabb helyzetben lévők is eljussanak legalább oda, hogy egy szakmát szerezzenek maguknak.

De a legjobban persze úgy tudunk védekezni, ha általános tudást, általános műveltséget adunk az embereknek. A mesterséges intelligencia veszélye az, hogy mindenre azonnal tud adni egy választ. Az emberek feladata egy idő után egyre nagyobb részben az lesz, hogy ellenőrizzék, validálják, minősítsék azt, amit a mesterséges intelligencia mond. Erre pedig csak egy olyan ember képes, akinek általános tudása van a világról.

Tud mondani egy példát?

Nekem vannak egészségi problémáim, és azt látom a környezetemben, hogy az egészségügy az elmúlt évtizedekben óriásit fejlődött. A legkézenfekvőbb előrelépés az, hogy az összes lelet fenn van a felhőben és mindig hozzáférhető. Ebben a helyzetben bárki meg tudja csinálni azt, hogy betáplálja a leleteit és az adatait a mesterséges intelligenciába, ami megmondja, hogy mi a probléma. A laikus beteg ilyenkor jön zavarba. A lelet ugyanis korántsem egyértelmű. Laikusok számára nehezen értelmezhető. Az orvosnak ilyenkor az a feladata, hogy eldöntse, a mesterséges intelligencia jót mondott-e. Erre pedig egy olyan orvos képes, akinek minél szélesebb körű ismeretei vannak.