A kormány azt állítja, hogy mindent megtett a dunaújvárosi acéliparért. Vajon tényleg?

A Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) és az indiai Liberty friss közlései alapján az rajzolódik ki, hogy a dunaújvárosi acélipar jövője nagyon kétséges, az acélgyártás nem tűnik megmenthetőnek.

Az acélgyár körüli társaságok vélhetően megint felszámolási eljárás alá kerülhetnek, amely lehetőséget kínál az államnak, hogy a Bérgarancia Alapból fizessen béreket – ez egy olyan elkülönített állami pénzalap, amelynek célja, hogy a felszámolás alatt álló cégek számára megelőlegezze a munkavállalókkal szemben fennálló bértartozást. Mert azt mintha továbbra sem szeretné az állam elfogadni, hogy a haldokló gyár munkavállalóit egyszerre elengedjék, ők bér nélkül maradjanak.

Azoknak, akik követték a Telexen a Dunaferr indiai megmentésének ezer sebből vérző történetét, aligha okozott mindez a szomorú fejlemény meglepetést, hiszen korábbi írásaink is ebbe az irányba mutattak, legrészletesebb cikkünket a háttérről itt olvashatják. Az újabb bejelentésekről pedig itt írtunk.

Az NGM most arról beszélt, hogy a kormány mindent megtett a Dunaferr megmentéséért, a Liberty viszont nem teljesítette a vállalásait. Ez részben igaz, a kormány valóban sokat segített, sőt, a Telex úgy tudja, hogy minden segítség nem is vált eddig publikussá, illetve a Liberty valóban nem teljesítette a vállalásait. A témával korábban sokat foglalkozó Fábián Gergely iparpolitikáért is felelős államtitkár már nincsen az NGM kötelékében, feladatait szétdobták Lóga Máté (ipar) és Szabados Richárd (kkv-k) között. Ugyanakkor aligha ő egyedül volt a felelőse annak a történetnek, amelyben egy olyan céget segített mindvégig a magyar állam, amely több országban is eljátszotta azt, hogy megmenti a bajba jutott acélgyárakat, de valójában nem hozott megoldást.

A tárca közleményében most azt írta, a Liberty a vasmű termelésének felfuttatását, a dolgozók megtartását és bérfejlesztését is megígérte. Az NGM szerint azonban a vállalások teljesítésében csak minimális előrelépés történt. Ebben az energiaárak növekedésének is szerepe volt. Ráadásul az acél világpiaci ára az elmúlt időszakban összeomlott. Ez valóban igaz, úgy néz ki, mintha az európai acélárat semmi nem tudná megfogni, csak esik és esik. Az NGM szerint a kormány összesen 70 milliárd forinttal járult hozzá az eddig sikertelen megmentéshez – a dolgozók bérét fél éven át a kormány fizette és a szén-dioxid kvóta felhasználását is lehetővé tette.

Befürödtek

Az indiai hátterű Liberty Steel hivatalosan 20,9 milliárd forintért és 37 milliárd forint környezetvédelmi vállalásért vette meg a Dunaferrt. A kormány szerint csak ez az egy érvényes ajánlat érkezett. Az azonban nem derül ki ezekből a közlésekből, hogy valójában a Libertyn kívül négy komoly érdeklődő is akadt.

A szintén indiai Jindal-csoport ománi leányvállalata, a Vulcan Steel, az ukrán Metinvest, a leggazdagabb ukrán, Rinat Ahmetov tatár származású kelet-ukrajnai üzletember cégcsoportja, a Duferco-Minerfin olasz, cseh és szlovák cégekből álló csoport, valamint a svájci-olasz Trasteel.

A kormánynak abban tényszerűen igaza lehet, hogy érvényes ajánlatok nem érkeztek, de a többi induló sem azt nem tudhatta, hogy a már házon belül levő és onnan „segítő” Liberty mennyi gyártási kompenzációt kapott a kormánytól (vagyis mekkora előnnyel indult azáltal, hogy forráshoz jutott), sem pedig azt, hogy a későbbiekben még milyen jogszabályi változásokkal segíti majd a céget anyagilag a kormány. Az egész folyamatra jellemző volt, hogy előzetesen rosszabbul nézett ki az eladó portéka, ami a többi potenciális jelentkezőt elrettenthette (kvótabírság, jövőbeli kvóta hiánya, környezetvédelmi terhek fenyegettek), aztán utólag a Liberty több könnyítést is kapott.

Az európai acélipari megmentések közös és szomorú jellemzője, hogy a kormányok kétségbeesett igyekeztek egy-egy fontos céget és sok munkahelyet megmenteni, de közben lehetőséget és pénzt adtak olyanoknak, akiknek nem is biztos, hogy igazából ez volt a célja.

Korábban olyan pletykák is felröppentek, hogy az indiaiak csak amolyan előkóstolók, valamiképpen majd kínai befektetők érkeznek, de ennek nyilvános jelei nem nagyon voltak.

Dunaújvárosi körökben akadt, aki úgy mesélte, hogy a kormány mindenképpen el szerette volna érni, hogy még pár évig legalább elketyegjen a cég, ezáltal a több ezer nyugdíjkorhatárhoz közeli acélgyári dolgozó munkahelyének megszűnése ne okozzon akkora problémát a városban. Minél tovább húzza ugyanis a cég, annál több ember sorsa oldódik meg magától, ahogy elérik a nyugdíjkorhatárt, vagy elszegődnek máshová.

Dunaújváros és a gyár

A történet összességében nagyon szomorú, sokan és sokszor leírták, hogy mit jelent a városnak a cég. Ha a települést (amely volt Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros) és a céget (amely volt Sztálin Vasmű, Dunai Vasmű, Dunaferr, majd Liberty) összevetjük, kiderül, hogy Dunaújváros gyakorlatilag maga a vasmű. Előbb létesült a vasmű, utána lett körülötte város.

Helyben mindenkit különleges kapcsolat fűzött a gyárhoz, mindenkinek volt rokona, aki itt dolgozott. Mint hallottuk, ma is hatalmas tisztelet övezi például „Borót”, vagyis Borovszky Ambrust, aki vasmunkásból lett a gyár vezérigazgatója, és 1975-ös nyugdíjazásáig volt első ember. A városban rendes, tiszta kezű emberként emlékeznek rá, akinek sokat köszönhetett az egész település, pedig – állítólag – a vasmű még a Kádár-korszakban is némi ellenszélben dolgozott, mert a pártvezetésnek nem volt szívügye a rákosista mintavállalat.

Ugyanakkor Dunaújvárosban a vas és acél tisztelete megmaradt, a mindenkori céghez kapcsolódtak a városi óvodák, iskolák, felsőfokú képzőhelyek, a nagyon sikeres sportklubok (jégkorong, kézilabda, röplabda, foci), illetve alsó hangon 15 ezer ember megélhetése függött a cégtől, ha az acélipari munkásokon felül beszámoljuk a családtagokat, beszállítókat, külső karbantartókat, takarítókat, vasutasokat.

A nemzetközi acélipar

Ennek most sajnos úgy néz ki, vége. Ugyanakkor természetesen Dunaújváros és az acélgyártás problémái nem varrhatóak csak az NGM vagy a Liberty nyakába. Európa acélipara gyakorlatilag tönkrement, a földrész már kitermelte az érceit, miközben globálisan még maradtak olyan helyek, ahol még gyakorlatilag a csilléből lehet betolni az alapanyagot a vasműbe, illetve közel vannak a nagy tengeri kikötők, mert ez is fontos versenyelőny.

Európa ráadásul egy olyan (amúgy dicséretes) zöldítési álmot fogalmazott meg, ami nagyon megdrágította a termelést, kötelező volt a sok környezetvédelmi beruházás, de nem volt hozzá támogatás, hiszen az unió gyakorlatilag kizárt minden állami segítséget a szennyező iparág irányába. Kínában eközben az állam dotálta az acélipar terjeszkedését.

Pedig Európa acélgyártása, a német, olasz, francia és főleg luxemburgi cégek valaha éllovasok voltak ebben a globális iparágban. A ma pénzügyi szolgáltatásairól ismert Luxemburg volt az acélipar központja, elsősorban Esch-sur-Alzette környéke. Helyi munkás nem volt ugyan elég, de érkezett rengeteg portugál, Esch, vagyis a második legnagyobb luxemburgi város lakosságának pedig a 35 százaléka ma is portugál.

Másfél évtized alatt aztán nagyot fordult a világ. 2008-ban a pekingi olimpiára még Európa is szállított be acélszerkezeteket, mára ez teljesen megváltozott, a világ acéliparának a 80 százaléka Ázsiában (főleg Indiában és Kínában) működik, a top 40 cégből egyetlenegy európai. A szállítási költség a nehéz acélipari termékeknél ugyan magas, de az USA és Európa még ezt is bevállalta, és a nagy globalizációs munkamegosztásban teljesen leépítette a kapacitásait. Igaz, az Egyesült Államok vezetése időközben rájött, hogy hadászati szempontból is kockázatos, ha pár kulcsiparág (így pl. az acélipar és a hajógyártás) szinte teljesen eltűnik az országból, hiszen nem lehet flottát fejleszteni acél és hajó nélkül. A jelenlegi amerikai vezetés és az ígéretek szerint Donald Trump elnökjelölt ezért próbálja megfogni az utolsó gyárakat (a kassai vasművet is birtokló US Steelt a japán Nippon Steel szeretné felvásárolni).

Bepróbálkoznak még a korábbi vevőjelöltek?

A Liberty Dunaújvárosnál most azt remélik, hogy amennyiben megint felszámolás indul, akkor legalább az állam be tud szállni a bérek fizetésébe. Vannak, akik megint bíznak az államban vagy egy esetleges másik tulajdonosban. Hallottunk olyan kijáróemberekről, közvetítőkről, akik próbáltak üzenni a korábbi érdeklődőknek, hogy talán megint megnyílik a lehetőség.

Úgy tudjuk azonban, hogy az egyszer már pórul járt vevőjelöltek azt mondták, hogy még ha fenn is áll még a vásárlási szándékuk, egyszer már fenéken lettek billentve, ezután maguktól nem jelentkeznek. Ha az állam felől komoly a szándék, akkor keressék meg őket hivatalosan és tárgyaljanak.

Ezen a ponton viszont eltűntek a kijáróemberek – mint egyik forrásunk mesélte, előfordulhat, hogy valójában nem is az állam irányából jött ez az üzenet, csak valakik látták, hogy az indiai terv be fog sülni, és próbáltak volna új üzletet kreálni. Miközben azt is hallottuk, hogy amennyiben az állam valóban dotálna valamilyen dunaújvárosi bérmunkát, mint korábban a Liberty esetében, abban mások is szívesen részt vennének. Saját kockázatra, ilyen árak mellett azonban aligha lenne jelentkező.

A jövő (fals) ígérete

Az NGM szerint azért nincs minden veszve, a jövő a zöld acél, az elektromos ívkemence. Ezzel a kérdéssel külön cikkben is foglalkoztunk, így most csak dióhéjban mutatjuk be, hogy ez az ötlet sem túl reális:

• mindenféle ezzel ellentétes kommunikáció ellenére valójában nem kapott ehhez kínai támogatást a Liberty;
• a jelenlegi elektromos hálózat nem alkalmas arra, hogy felvegye a szükséges áramot;
• gond lenne a leendő alapanyag (acélhulladék) beszerzésével, az energia biztosításával, a munkaerővel, a rekultivációs költségekkel;
• de elveszne a Dunaferr versenyelőnye, a kis sorozatok, a speciális termékek is.

A kormány természetesen látta a véget közeledni, például rendeletben választotta le a vasmű cégeiről a „semleges”, vagyis az acélgyártól független vállalatok energiaellátását.

A helyzet nagyon rossz, nehéz megítélni, hogy a kormány miként foghatott ennyire mellé az indiaiakkal: tényleg nem lett volna jobb partner, vagy csak megtévesztő volt az ígéret, és nem a valódi legjobb tűnt a legelőnyösebbnek. Innentől most alighanem az a legfontosabb, hogy a dolgozók sorsa megnyugtatóan rendeződjön, és hogy továbbra már ne fejjék kalandorok a magyar államot mindenféle fals ígéretekkel, vagyis ne vigye el senki hamisan csengő jövőképekkel az adófizetők pénzét.