Porhintés: nyolc pontban a dunaújvárosi acélgyártás reális esélyeiről

Ellentétes hangulatú hírek érkeznek Dunaújvárosból. A legendás vasmű legújabb kori tulajdonosa, az indiai hátterű Liberty Dunaújváros hol azt jelenti be, hogy kínai támogatást kapott, és lehet készülni az elektromos ívkemencés zöldacélgyártásra, hol az derül ki, hogy a munkavállalók állásidőre vannak küldve, de még a bérüket sem kapják meg rendesen. A helyi acélipar helyzetét legjobban ismerő, évtizedes szakmai tapasztalattal bíró forrásaink érthető módon nagyon elkeseredettek:

„Katasztrófa, ami történik. Mi azt hittük, hogy jön egy tőkeerős befektető, aki tisztán, vagyis per-, teher- és követelésmentesen megkapja a céget. Éljen az új világ, jöhetnek az innovációk, a kiszámíthatóság és a bérfejlesztések. Csak aztán túl gyorsan szembejött a valóság.

Hiszen máris ott tartunk, hogy nincsen a bérekre sem fedezet, a cég nem fizeti a számláit, nemcsak az energiát nem, ami a legnagyobb tétel, de mást sem, így pedig a csótányirtó sem jön ide ki” – monda egy beszélgető-partnerünk.

A városban nagyjából már elveszett a stabil működés reménye. Hiszen milyen cég az, amelyiknek nincs saját pénze egy megvalósíthatósági tanulmányra, bérekre, energiára, de mégis nagyszabású kínai fejlesztéseket jelent be? Az tény, hogy az indiaiak sokat járnak mostanában Kínába, de ahogy forrásaink mesélik, akármit is mond a cég, amit természetesen a sajtó is átvesz, érdemes gyorsan tisztába tenni, hogy milyen realitása van a kínai fejlesztéssel megvalósuló elektromos ívkemencés fejlesztésnek, amit a kokszgyártás beszántása utánra ígért a cég.

1. Nem kapott kínai pénzt a Liberty Dunaújváros

Az első és a legfontosabb, hogy bár a Liberty Dunaújváros megjelentetett egy közleményt, amelynek az volt a címe, hogy

„Kínai támogatás a Liberty Dunaújvárosnak”, valójában ilyen nem érkezett.

Elemezzük egy kicsit a bejelentést! A Liberty technológiai partnere, a CISDI Engineering és a Kínai Export- és Hitelbiztosító Társaság (Sinosure) elvi hitelbiztosítási megállapodást kötött. Ennyi történt. A tájékoztatás szerint a megállapodás 1,3 milliárd eurós összegre vonatkozik, és utat nyit a Liberty évi hárommillió tonnás elektromos ívkemencés létesítményének finanszírozása, azaz a berendezések exportja és telepítése előtt Dunaújvárosban.

Lefordítva magyarra, hogy valójában hol tartunk, már nem ilyen rózsás a helyzet. A valóságban az egyik kínai állami cég, a Kínai Export- és Hitelbiztosító Társaság (Sinosure) célja, hogy nemzetközi együttműködéseket támogasson és így fejlessze Kína külgazdasági kapcsolatait és külkereskedelmét. A másik kínai állami cég, a csungkingi székhelyű CISDI Engineering Co. Ltd. pedig egy mérnöki vállalat, amely az acélgyártóknak szolgáltat. Vagyis valójában a Liberty Dunaújváros nem kapott támogatást, pénzt legalábbis biztosan nem. Ehelyett a kínai állam egyik zsebében levő cég a másik zsebben levő társaságnak adott egy szándéknyilatkozatot. Ha a CISDI kap finanszírozást, akkor azt a hitelt a megfelelő feltételek esetén a Sinocure biztosítja. Tehát a bejelentés mögött nincs valódi pénzügyi kötelezettségvállalás.

2. Ha egy projektre van pénz, attól még nincs mindenre

De legyünk optimisták, tételezzük fel, hogy a kínaiak tényleg beleszeretnek a projektbe, és lesz valamilyen kínai forrás (ezen a ponton csak remélni lehet, hogy nem magyar állami garanciával). Innen jönnek az igazi nehézségek. Ha ugyanis az elektrokemencére kap a cég pénzt, az még nem jelenti azt, hogy az összes többi fejlesztési, javítási igényre is lesz keret.

Márpedig Dunaújvárosban most nagyon sok ilyen van, hiszen minden áll, és ami áll, az romlik. Szinte végeláthatatlanul hallottuk a problémákat, hol mindenhol kellene állapotfelmérés, karbantartás. A jelenlegi elektromos hálózat például nem alkalmas arra, hogy felvegye a szükséges áramot, ennek a fejlesztése is nagy költség lenne. De arról is hallottunk, hogy például a leendő alapanyag (acélhulladék) beszállításában is szerepet játszhat az óriási belső vasúthálózat, ahol a biztosítóberendezések, a darupályák, a sínek, illetve a világítások is fejlesztésre szorulnak. Ha a kínaiak a kínai megvalósíthatósági tanulmányt és a kínai ívkemencét megfinanszírozzák, akkor is sok más területre kell még forrást találni.

3. A hatalmas energiaigény nagy kihívás lenne

Szintén jelentős probléma, hogy honnan lenne elektromos energia az elektrokemencére. Nekünk egy dunaújvárosi szakember úgy fogalmazott, hogy a leendő műnek akkora villamosenergia-igénye lenne, hogy ha ezt bekapcsolnák, akkor fél Nyugat-Magyarországon nem lenne áram. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, hogy minden hevítést, mindent, ami eddig meleg folyamatokkal, kohászati technológiával történt, azt árammal kellene megvalósítani.

Magyarország nem áll jól egyenletes zsinórárammal, van persze ilyenünk, például a Paks I., de az le van kötve, Paks II. belépése pedig legalábbis messze van. Két év alatt még egy gázturbinás CCGT erőművet sem lehetne beállítani. A mai jelentős importigény mellett további importáramra bazírozni nem lenne biztonságos és nem lenne versenyképes.

4. Az Európai Unióban nincs elég acélhulladék

Az elektromos ívkemencébe alapanyag is kell, ami ebben a technológiában nem vasérc, hanem acélhulladék. Erről a szakemberek azt tartják, hogy egyszerűen nincs ennyi acélhulladék sem Magyarországon, sem az Európai Unióban. Mint hallottuk, az unió közelében Törökország a legnagyobb felvásárló, import pedig Oroszországból vagy Kínából lenne elképzelhető, de előbbi szankciós szempontból, utóbbi a drága szállítás (behajóztatás) miatt nem a legjobb megoldás.

A hulladék amúgy sokféle lehet, kiszuperált acélelemek vagy gyártási hulladék is, de nagyon nem mindegy, hogy pontosan milyen ötvözet érkezik. Ökölszabályként azt hallottuk, hogy nagyjából annyi hulladék reális egy országban, amennyit 25-50 évvel korábban gyártottak az adott piacra, ekkorra fut ki az anyag életciklusa.

5. A magyar munkaerő hiánya

Szintén kérdés, hogy kivel lehetne működtetni a leendő gyárat. A Dunaferr dolgozóinak átlagéletkora 50 év feletti, de ez a gárda nem is ismeri ezt a technológiát. A fiatalok körében sem igazán látszik az utánpótlás. Ha pedig a leendő zöldacélüzem vendégmunkásokkal tudna csak dolgoztatni, az nem segítség a városi munkaerőpiacnak, és úgy az államnak sem lenne olyan fontos fejlesztés – hallottuk.

6. A rugalmas gyártás volt az érték

Többen is utaltak arra, hogy a mindenkori Dunai Vasmű, Dunaferr cégeknek olyan kohós acélgyártási technológiája volt, amelyben gyorsan lehetett váltogatni a sorozatok között.

Vagyis Dunaújváros niche piacokra, egyéni igényekre, kis tételszámban, de drágán tudott gyártani. Az elektrokemencés modellben 2-3 nagy vevőnek egy-két terméket lehet gyártani. Ezek az erős pozícióval rendelkező vevők könnyebben leszorítják az árakat. Ha pedig a modell úgy néz ki, hogy drága importanyagból, drága importenergiával lehet olcsó termékeket készíteni, az aligha finanszírozható.

7. Jobb lett volna a meglevő alapokon

Éppen ezért a helyi szakemberek jobban hisznek abban, hogy a jelenlegi technológiát kellett volna zöldíteni, felturbózni, az elektrokemence pedig csak ezen gyártási vonalak mellett lehetett volna egy kiegészítő puffer. És az is csak inkább akkor, ha már kiforrottabb, gazdaságosabb lesz a modern technológia.

Azt, hogy a korábbi melegvonal egyáltalán zöldíthető lett volna-e, nem mindenk beszélgetőpartnerünk látta egységesen, de ez a hajó már alighanem elment.

8. A rekultiváció kötelező

Végül fontos az is, hogy ha – minden felsorolt probléma ellenére – bárki Magyarországon zöldacélgyártásba fog, sokkal jobban jár, ha zöldmezősen fog bele.

Miért bajlódjon valaki 50-70 év olyan szennyezéseivel, amit nem is ő követett el? Mint hallottuk, a kokszoló kármentesítése, a talajcsere, a vízrendszer rekultivációja, a súlyosan mérgező anyagok kezelése mind-mind nagy feladat, és ez még csak a kokszoló. Természetesen, ha valakit anyagilag érdekeltté tesz az állam, akkor lehet, hogy mindezt megcsinálja, de alapból nem jön ki jól a matek.

Meddig lehet húzni?

A dunaújvárosiak tapasztalatunk szerint tehát nem nagyon hisznek a jövő nagy ígéreteiben, igaz, azt nem annyira tudták megmondani, hogy akkor egyáltalán mi az egész indiai szerepvállalás és magyar állami támogatás célja. (Arról, hogyan került a Liberty egyáltalán képbe, hogyan kedvezett a zűrös indiai csoportnak az állam, és milyen más érdeklődők voltak még, itt írtunk részletesen.)

Vannak, akik abban gondolkodnak, hogy az amerikai rosszallás ellenére és az uniós szabályok megkerülésével valamiképpen Kína lehetne a megmentő. Vagyis az összetett folyamat végén Kína léphetne be a magyar acélpiacra, de mások szerint ez irreális. Az egykor Európai Szén- és Acélközösségként indult EU ma is 52 törvényben szabályozza az acélipart, nem könnyű kijátszani az EU-t, ha ő nem szeretne kínaiakat.

De ha ez sem, akkor mi? A Liberty Dunaújváros minden percnyi működtetése drága, egyik forrásunk becslése szerint a cég havi 20 millió euróba kerül akkor is, ha semmit nem gyárt, ennek kifizetése nem racionális a befektető oldaláról, emberbaráti szívjóságból pedig aligha működik sokáig a cég.

Egyes korábbi elemek, így az ISD Power, a csoport energia-előállító cége már felszámolás alatt áll, nem néz ki jól az Optenben, hogy tavaly 14,6 milliárd forint bevételre 15,3 milliárd forint volt a vesztesége. A dunai vasművet, a dunaújvárosi acélgyártás illúzióját senkinek sem könnyű elengedni, de ha már a kompetens helyiek sem látnak működőképes üzleti modellt, ráadásul az államnak is csak terhei és nem bevételei keletkeznek, akkor sokáig nem lehet hitegetni a várost.