A milliárdos Miin Wu, a fordított agyelszívás és a szilíciumpajzs története

Miin Csou Wu-t, a 74 éves tajvani cégvezetőt, a Macronix félvezetőgyár elnökét a róla szóló írások úgy emlegetik, hogy tajvani-amerikai üzletember. Nem véletlenül, mert bár a cégalapító valójában ízig-vérig tajvani, de tényleg nem múlt el nyomtalanul az a másfél évtized felette, amit az Egyesült Államokban diákként, majd mérnökként töltött.

A globális félvezető iparág rendkívül nagy hatású üzletemberével Tajvanon, a félmilliós Hszincsu városban, a helyi Szilícium-völgyben találkoztunk, ahol a csipgyártás alapjául szolgáló félvezető iparág szinte minden fontos vállalata berendezkedett.

Az 1948-as születésű, de a mai napig operatív cégvezető az általában szerényebb, visszafogottan kommunikáló tajvaniakkal ellentétben tényleg kicsit „amerikai”, egyáltalán nem titkolja el a sikereit. Nemcsak barátságos, laza ember, aki büszke rá, hogy őt a cégénél senki nem elnök urazza, hanem mindenki a keresztnevén szólítja, de kifejezetten nyíltan és magabiztosan beszél pénzről, perekről, sikerekről.

Egyedi modellben

Miin Csou Wu a félvezetőgyártás, a statisztika és a matematika ötvözésével egy olyan, ma már évente 2 milliárd alkatrészt gyártó cégcsoportot alapított, amelynek elemeivel mindennap mindenki találkozik.

A cég az úgynevezett nem felejtő memóriák (non-volatile memory, NVM) gyártója: ezek olyan számítógépes memóriák, amelyek akkor is képesek a mentett adatok tárolására, amikor az áramellátás ki van kapcsolva. Aligha kell elmagyarázni, hogy ez milyen hasznos az adatokat tároló telefonokban, laptopokban, elektromos autókban, vérnyomásmérőkben, autókban, számítógépes játékokban, háztartási eszközökben, orvosi kütyükben, ipari alkalmazásokban, csak éppen azt senki nem tudja, hogy a márkás gépekben van egy tajvani alkatrész.

Miin Wu annyiban is „amerikai”, hogy dollárban is százmilliós perekbe bocsátkozik, amikor ott jártunk, több ilyennek a közelgő győzelmét is előrevetítette, mindenféle szabadalmi ügyét, japán cégekkel szemben. Igaz, arra a kérdésre, hogy mekkora összegeket remél a pergyőzelmektől, már nem válaszol,

„jogi ügyekben pontos összeget sosem merek jósolni”

– mondta.

A szilíciumpajzs

Miinnél járva két fogalom visszatérően elhangzik,

• az egyik a fordított agyelszívás (Reverse Brain Drain),
• a másik a szilíciumpjazs (Silicon Shied).

De mi is volt ez a fordított agyelszívás? Miin az Egyesült Államokban lett vállalkozó, de egy huszárvágással 40 tajvani mérnököt csalt haza, meggyőzve őket arról, hogy menő mérnökök lehetnek ugyan Amerikában, de ha nagytulajdonosok, vállalkozók, cégvezetők is szeretnének lenni, akkor azt otthon érdemes megpróbálni. Miin Wu ezzel lett globális sztár, emiatt szerepelhetett 30 éve első tajvaniként az amerikai Forbes címlapján.

Azóta ez még egy tajvaninak, a ma már még vagyonosabb és még híresebb Morris Changnak, a TSMC alapítójának sikerült. Ez a cég ma a félvezetőgyártás globális piacvezetője.

A másik fogalom, vagyis a „pajzs” pedig azt jelenti, hogy Tajvan annyira egyeduralkodó lett a modern félvezetőgyártásban, hogy a sziget abban bízhat, hogy ez az egyedülálló technológiai tudás majd megvédi őt a fenyegető katonai veszélytől, vagyis Kínától.

Az életút

Gazdasági kiszolgáltatottság, gazdasági függés – mostanában sokat hallunk erről a kifejezésről, a legtöbbet az orosz energiahordozókkal, kiemelten is a földgázzal kapcsolatos függésről. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy a világ legnagyobb gazdasági kiszolgáltatottsága alighanem Tajvan felé áll fenn, ugyanis a kicsi, de rendkívül fejlett sziget állítja elő a csipgyártáshoz szükséges félvezetők (semiconductor) világtermelésének közvetlenül a kétharmadát, de közvetve 92-93 százalékát.

Talán emiatt is érdemes megismerni az üzletember tényleg fordulatos sztoriját.

Miin Wu családja a szárazföldi Kínáról menekült a pár hónapos Miinnel Tajvan szigetére, ma már közel 100 éves édesanyja még él, bár a mai napig nem tudja, hogy mi is az a félvezető, de annak örül, hogy a fia sikeres lett.

A fiatal és tehetséges matekos a helyi Cseng Kung Egyetemre járt, és már több mint fél évszázada kapcsolatba került a félvezetőkkel, majd végzett mérnökként, mérsékelt nyelvtudással Kanadába, illetve az Egyesült Államokba került ki, ahol a Stanford University anyagtudományi és mérnöki karán mesterdiplomát szerzett.

Hogy min múlik egy későbbi siker? A páratlan karrier amerikai megalapozása egészen más szempont miatt indult, Miin Wu barátnője ugyanis az Egyesült Államokba készült tanulni, Miin pedig szeretett volna egy kontinensen maradni a barátnőjével.

Miután a Stanfordon végzett, az Intelnél, a kor félvezetői piacának amerikai éllovasánál helyezkedett el, de saját vállalkozásról álmodott. Előbb az Egyesült Államokban vállalkozott kisebb cégeivel, voltak is sikerei, például a sípoló, így megkereshető kulcskarika ötlete, de ő valami sokkal nagyobbra vágyott.

Agyelszívás

Ekkor jött az ötlet, hogy otthon kellene elindulni valami naggyal, ezzel az elképzeléssel csábított haza egy rakás tajvani fiatalt, akik akkor szinte tízezres létszámban tanultak az Egyesült Államokban.

Az üzletember, de végül is egész Tajvan modellje azóta is valami ilyesmi és bámulatosan sikeres. A Macronix, de több más tajvani cég is azt választotta, hogy nem bérgyártó lesz, hanem maga fejleszt terméket, technológiát.

Ugyanakkor azokat – ellentétben a japán, vagy koreai társaságokkal – nem igazán márkázza, így a legmenőbb nyugati cégek nem versenytársat látnak benne, hanem minőségi partnert, beszállítót. Érdekes megnézni, hogy az egész cég ma is ilyen életúttal rendelkező emberekre épül, a Miin Wu alatti vezetők szintén mind az Egyesült Államokban tanultak, a Berkeley-n, az MIT-n, vagy a Columbián.

Miin Wu mindenesetre elindult, és nagyon büszke rá, hogy bár Tajvanon sok állami program is segítette az ilyen technológiai fejlődést, ő a tőkét a magánpiacon, a Hambrecht & Quist kockázati tőke befektető csoporttól szerezte. Ez a cég ma már nem nagyon ismert, de valaha óriási név volt a tech-befektetések piacán, nemcsak a Macronix, hanem az Adobe, vagy az Amazon indulásánál is ott volt, csak aztán 1999-ben a Chase Manhattan Bank felvásárolta, így ma már nem létezik.

Tajvanon az egyedi országsiker magyarázataként egyébként ma is vallják, hogy Japánban, Kínában és Koreában is vannak erős technológiák és magasan képzett munkavállalók, de a tajvani gazdaság két elemben talán erősebb, erősebb a vállalkozói szellem és szélesebb a kockázati tőke rendszer.

Állandó buktatók

Az indulás és a fejlődés pár mondatban egyszerűen hangzik, de Miin Wu sikerei nem voltak ilyen magától értődők. Hogy bejusson a legnagyobb amerikai és japán elektronikai cégekhez amerikai vállalkozást kellett vásárolnia, mindenkinél alacsonyabb hibaszázalékot és kedvezőbb árat kellett kínálnia.

Eközben hol a cégét perelték be szabadalmi vitákban, hol ő perelt be másokat. Az elmúlt három évtizedben aztán a Macronix nagyokat ugrott,

az első nagy sikere a japán Nintendo volt.

Az idősebbek biztosan emlékeznek azokra a kis kütyükre, amelyet rengeteg gyerek nyomogatott a nyolcvanas években. A Nintendo egyébként a mai napig fennmaradt, a Sony és a Microsoft konzolgyártók mellett a játékpiac harmadik dobogósa, és azóta is a Macronix a fő beszállítója.

A Nintendo mellett a dél-koreai Samsung, vagy a kínai Huawei is olyan fontos partnerré vált, amelyekkel együtt lehetett menetelni.

Egy kínai céggel, amelyet rendre támadnak az Egyesült Államokban? Miin Wu nem igazán kommentál politikai kérdéseket, mint mondja, kicsi pont ő ahhoz, hogy ezekbe beleszóljon, magát tudósnak és üzletembernek tartja, de a politikai kérdéseket inkább a politikusokra bízza.

Igaz azt azért kiböki, hogy nem fél a kínai inváziótól, de igazán nem fél az amerikai csiptörvénytől sem, amely az amerikai ipart erősítené. Szerinte piaci alapon a tajvani gyártás ma még nem megközelíthető.

Miin úr annyiban is nagyon amerikai, hogy nagy filantróp, oktatást, könyvtárat, sportot támogat, igaz, amikor arról kérdezem, hogy mennyire egyszerű utánpótlást találni a cégeibe, azt meséli, hogy nem nehéz, mert az ő cége vonzó munkahely, de az is kiderül, hogy ő elsősorban nem az oktatási rendszerben elért tanulmányi eredményeket nézi, abban kevésbé hisz

nekem a legfontosabb mindig a logikus gondolkodás, minden leendő munkatársamban ezt keresem.

De miért ekkora a torta?

Az több kérdés-felelet után sem tiszta számomra, hogy Tajvan miképpen képes a félvezetőgyártásban, vagyis egy ennyire meghatározó iparágban egy ekkora előnyt megőrizni. Értem, hogy jó a költséghatékonyság, hogy fontos a más tudományos diszciplinák alkalmazása, de

• anno nem Tajvan kezdte el a félvezetőgyártást,
• nem Tajvanon a legolcsóbb a munkaerő,
• nincs logisztikai előnye sem egy távoli szigetnek,

mégis, ahogy a tajvani üzletemberrel beszélgetünk, ő nem aggódik. A méretgazdaságosság, az ipari, technológiai tudás és a matematika, statisztika összekapcsolása, a célzott képzések miatt egyelőre úgy tűnik számár, hogy behozhatatlan az előny, vagyis mindig mire behozná a világ, addig Tajvan megint ugrott egy szintet.

Éppen ezért ma már tényleg a legfejlettebb államok is Tajvannak „udvarolnak”. Említettük, hogy a TSMC (Taiwan Semiconductor Manufacturing Company) a legnagyobb cég, amely a világ legnagyobb félvezető vállalata. Ez a társaság nem kisebb beruházást jelentett be az amerikai Arizonában, mint 40 milliárd dollár, ami azért három Paks 2-nek legalább megfelel.

A Macronix ebben az iparágban több más céggel együtt amolyan specialista, bizonyos elektromos autós, illetve egészségügyi szegmensekben, az „okos, tanulni képes” félvezetők piacán éllovas.

Ötven dollármilliárdos

Miin cége mára nagyjából 60 milliárd tajvani dollárt érő vállalattá nőtte ki magát, ez amerikai dollárban is 2 milliárdos cég. Ahogy Tajvan erre az iparágra, illetve az elektronikai beszállítói szerepre fókuszált, nagyon sok ilyen, vagy még nagyobb cég fejlődött, ezek alapítói pedig mára dollárban is milliárdosok. Tajvanon legalább 50 dollármilliárdos cégvezető van, több mint olyan nagy gazdaságokban, mint az Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, vagy éppen Dél-Korea.

A TSMC-s Morris Chang, a Powerchip Semiconductort alapító Frank Huang, az MStar Semiconductor élén álló Wayne Liang egyaránt ilyen (de óriási cég még a Global Unichip Company, illetve a Media Tek). Ezek a cégek külön-külön is sok ezer munkavállalóval, de alapvetően tajvani gyártással működnek.

Hozzájuk képest van azonban egy még magasabb liga, amelyek már inkább a vevői ennek az ágazatnak, és amelyek már azért saját márkanévvel, globális gyártással és még több munkaerővel rendelkeznek.

Ebbe a topligába a Bruce Cheng alapította Delta Electronics, illetve a Terry Gou nevével fémjelzett Foxconn tartoznak, utóbbi cég akkora bevételt csinál egymaga (175 milliárd dollár), mint a magyar GDP és 1,3 millió alkalmazottja van. A Walmart és az Amazon után ez a tajvani társaság rendelkezik ma a világon a legtöbb alkalmazottal.