Tokaji keserű: mire van szüksége a világ legjobb borvidékének, hamis legendákra vagy jó borokra?
2021. október 10. – 23:55
frissítve
Pallagi Ferenc tanulta, csinálta és az elmúlt években szemlélte is a bort, a borkészítést, és mivel a visszavonult újságíró Mádon él, elsősorban a Tokaji borvidéket látta. A Tokaji keserű sűrű, de minden részletében tartalmas, sztorikban is gazdag könyv, ami valóban tokaji és valóban keserű, egyfajta „legendátlanítás”. De azért minden mondaton átjön az is, hogy aki éveken át tokaji visszaemlékezéseket, boros dokumentumokat tanulmányoz minden idejében, az nem ártani szeretne ennek a vidéknek, hanem imádja az egészet.
Különös könyv Pallagi Ferenc egykori lapszerkesztő, évek óta mádi „nyugdíjas” tokaji könyve. Hiszen a könyv tényleg erről a pár ezer hektáros, pár ezer gazdás, kicsi borvidék történetéről, borkészítésről, múltbeli és jelenkori kesergésekről, elvetélt javítási próbálkozásokról (jobboldali kormányok) és teljes elhanyagolásról (baloldali kormányok) szól.
Na, de akkor miért érdekelhet ez egy laikust? Egyfelől tényleg miért, másfelől
a könyv pillanatok alatt beszippant. Pallagi a legnehezebb műfajban, a bulvárban is rendesen megmártózott, talán innen is ered, hogy nincsen mellébeszélés, a könyv nem fecseg öncélúan.
Az egész bárhol kinyitható, és azt érezheti az olvasó, hogy éppen a legfontosabb, legvaskosabb, összegző állításoknál nyitotta ki az írást, mert valahogy minden mondat elég tartalmas, minden fejezet adatgazdag.
Borunk legyen, vagy hagyományunk?
A fenti bevezetőből már adódik, hogy természetesen nem is lehet a könyv „főbb megállapításait” összefoglalni, talán inkább csak olvasói meglepődéseket, hangulatokat érdemes visszaadni.
A címben kicsit csaltunk, valójában nem Tokajról hangzott el a provokatív kérdés, Pallagi csak idéz egy francia professzort, aki a montpellier-i egyetemen azt mondta a hallgatóinak, hogy minél több egy borvidéken a hagyomány, annál rosszabbak ott a borok.
Márpedig Tokaj körül sok a hagyomány és a legenda, Tokajról mindenki gondol valamit, és mint az a könyvben gyakran felbukkan, sokszor tévesen teszi ezt.
És ha esetleg valóban írásba foglalt is 500 éve egy kiváló borász valamilyen borkészítési módot, nem lehet, hogy azóta megváltozott a klíma (szó szerint évtizedek alatt módosul mostanában, hogy hol lehet szőlőt termeszteni)? Vagy nem lehet, hogy 2021-ben már mást keres a fogyasztó, mint tette 1521-ben?
A hagyományok, a legendák Tokaj esetében természetesen nem elhanyagolhatók. A „tokajiról” mindenki gondol valamit, legalábbis itthon, mert azért ahogy az öniróniával megfogalmazott szólás tartja, sajnos ez a bor is „leginkább itthon világhírű”. Vagyis nem megismételhetetlen a borkészítési metódus, de még a végeredmény sem, és bár könnyes szemmel emlegetjük a világ legjobb borát, mi sem jutunk el a szemtörölgetésről a pénztárca kinyitásáig.
Ha minden magyar borfogyasztó csak évente egyetlen palackkal meg is vásárolná a „tokajit”, már sokkal előrébb tartana a térség.
De az, ahogyan a tokajihoz viszonyulunk, tényleg egyedülálló, amire a legjobb bizonyíték az, hogy még nemzeti imádságunkban, a Himnuszban is olvasható a borvidék neve. A hetedikes fiaimnak most kell kívülről tudnia a teljes költeményt, így napjában hússzor-harmincszor hallom itthon, hogy
„Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.”
A borász mint az atyaúristen
Ahogy a bevezetőben is írtuk, a könyv rendkívüli információanyaga, a rengeteg kutatómunka, a történelmi idézetek, dokumentumok után reálisan nem merülhet fel, hogy a szerző ne rajongana a témájáért, de a tokaji borászoknak azért tényleg van min megsértődniük. Van ilyen mondat a könyvben:
„Tokajnak egy igazán halálos ellensége van a világban, és ez maga Tokaj!”
De előjönnek a borászok mint örökös „megélhetési kesergők”, vagy mint azok, akik mindig, mindent, mindenkinél jobban tudni vélnek, akik nem hagyatkoznak marketingesre, designerre, pénzügyesre, kereskedőre, mert azok mind ők egy személyben, és akik még a fogyasztónál is sokkal jobban tudják, hogy milyen bort kellene innia a magyarnak.
Ebben a világban nem hangzik jól, ha a borról borként és nem isteni nedűként értekezik valaki, ha a magasztos és kellő önbizalommal tett ex cathedra kijelentések is megkérdőjeleződnek.
A legjobbtól az ihatatlanig
Ebből a sok mítoszból, képzetből furcsa kettősségek születnek. A könyv szerint az itteni szőlőművelő és borkészítő ember azzal a mérhetetlen teherrel lát munkához nap mint nap, hogy neki muszáj a világ legjobbjának lennie.
Ugyanakkor ez nem akadályozza meg abban, hogy azt gondolja, hogy a borlista alsóbb szegmensében lehet rossz bort is adni. A szerző szerint ez tévedés. Egy borvidéket az határoz meg, hogy mi ott a minimum, mert aszú nincsen minden évben, az sem mind jó, de semelyik másik ismert borvidéken sem az. A legjobbak, a csodák egy régió bortermelésében 1-2 százalékot jelentenek. A nagy kihívás viszont az, hogy a 3-4 eurós borok mit tudnak. Ha azok is ihatók, sőt, élményt adnak, az egy jó alap – ha másnap rosszullétet okoznak, vagy ha ihatatlanok (mert sajnos ez a csúnya kifejezés egy igen méretes százalékára illik az itteni boroknak), akkor ott tennivaló van.
A Tokaji borvidék ma összesen 27 települést foglal magába. Tokaji bornak hívhatók Erdőbénye, Bodrogkeresztúr, Olaszliszka, Mád, Szerencs, Rátka, Tarcal, Tállya, Tokaj, Tolcsva, Abaújszántó, Mezőzombor, Bodrogolaszi, Sárospatak, Szegi, Sárazsadány, Golop, Erdőhorváti, Bodrogkisfalud, Sátoraljaújhely, Vámosújfalu, Szegilong, Monok, Bekecs, Hercegkút, Legyesbénye és Makkoshotyka helyi borai.
Ráadásul egy régi (és elég nemtelen) vita révén tokajinak nevezhető több szlovákiai település bora is, és a szlovákok egy időben gátlástalanul további területeke próbáltak idesorolni.
Tokaj ma csak fehérbort termel tokaji néven. Fő szőlőfajtái a furmint, a hárslevelű és a sárga muskotály, de mellettük kis területeken termelik még a zéta (ez egy furmintklón), a kabar és a kövérszőlő fajtákat is. A leghíresebb termék az aszú, amely természetes nemes édes bor, speciális előállítási móddal.
Régi csibészek
Tokaj valóban „ősi” borvidék. Bár ezzel kapcsolatban vannak hamis eredettörténetek is, azt, hogy a 12–13. században olasz, flamand és vallon telepesek jöttek Hegyaljára, több település neve is bizonyítja (Olaszliszka, Bodrogolaszi és a taille francia szóból eredő Tállya is erre utal). Bár a vonatkozó lépcsőn gyakran járok, a könyvből rá kellett jönnöm, hogy semmit nem tudtam Lorántffy Zsuzsannáról (Rákóczi György fejedelem feleségéről), aki nagyon jelentős pozitív személyiség volt Tokaj-Hegyalján.
Ám minden korban meg is bicsaklott valami errefelé. Kevés jó szó esik a könyvben például a „kombinátról”, ami az elmúlt években is sokféle néven futó állami óriást takarja. Ez az integrátor a térségben felvásárolta a rossz szőlőt, rossz bort értékesített, legalizálta az eltérő minőséget ugyanazon cégér alatt, hiszen az átkosban például Tokajra is igaz volt a mai „nutellás” vád, vagyis az, hogy külön minőséget kapott
- a kemény valutával fizető nyugati vevő,
- a „mindenivó” szovjet
- és a hazai fogyasztó.
„Ezzel a legteljesebb mértékben hiteltelenné vált minden egyes termék egy olyan piacon, ahol a legfontosabb valuta a vevő bizalma.”
A kistermelők kegyeit pedig valahogy mindig kereste a politika, a beadott szőlő minőségét nem túl szigorúan ellenőrizték, régen a falvak egymást azzal húzták, hogy
„egész éjjel nem tudtunk aludni, mert kihallatszott a falutokból a vödör csörgése”.
Vagyis mindenki (természetesen csak a másik faluról) azt állította, hogy azok vízzel hígították leadás előtt a mustot.
Aggasztó piramisjáték és gyöngyszemek
Mi történt mostanában? Nem részletezzük a térség önjelölt vagy kiküldött megmentőinek próbálkozásait, de Tokaj ma sem működik organikusan, vagyis nincsenek jó modellek, kiszámítható üzletek.
„Az egész tokaji szőlőgazdaság hosszú évek óta egy életveszélyes piramisjátékot játszik. Miközben egyre feljebb emelkednek a földárak – hallani már hektáronként 50 milliós árakról is –, egyre csökken az ezeken a földeken elérhető bevétel, egyre zsugorodik, szűkül a piac, és esik a bor ára. Mindig vannak új belépők a játékban, akik finanszírozzák a rendszer további működését. Nem véletlen, hogy a térség legnevesebb borászai közül sokan birtokaik veszteségeit földkereskedelemből és tanácsadásból pótolgatják.”
– írja a helyzetről Pallagi. Eddig főleg problémákat soroltunk, de természetesen vannak errefelé is gyöngyszemek, csodálatos termékek, és önmagában az, hogy az előállított borok kisebb hányada tarthat csak igényt komoly nemzetközi figyelemre, nem feltétlenül baj. Hasonlók az arányok a világ legnevesebb vidékein, még Bordeaux-ban is.
A baj inkább az, hogy Tokaj esetében „van pár tucat világcsuda, alatta sötétség. Ott már azok a borok, borászatok, vállalkozók és kalandorok következnek, akik miatt a »Tokaj«️ márkanév ma Magyarországon szinte egyenlő lett a rossz borral, a becsapással, a kerülendővel.
Minél nagyobb betűkkel van ráírva ma egy borospalackra, hogy »Tokaj«️, biztos, hogy annál rosszabb a benne lévő bor.”
Merre tovább?
Pallagi talán maga sem bízik abban, hogy amennyiben erős látleletet ad, az valami változást szül. De ahogy belelovalja magát a problémák azonosításába, nem akar vége szakadni a felsorolásnak.
- Nincs valódi, tartós szakmai kapcsolatokra épülő integráció, nincs a térségen belül egyértelmű munkamegosztás.
- Részben a márkatulajdonos nagykereskedők hiányával magyarázhatjuk azt is, hogy az elmúlt harminc évben Tokajban lényegében nem folyt semmiféle márkaépítés.
- Tokaj kemény magja még ma is azzal a dilemmával küzd, hogy a borvidék megmaradhat-e romantikus, önmegvalósító, nemzeti skanzennek, vagy beáll inkább a kapitalista versenybe, és konkurenciaharcban vívja ki a maga helyét a profit fényes napja alatt.
- Az állam hol nem törődik egyáltalán a borvidékkel, hol visszatérőn inadekvát, kártékony tevékenységet folytat ott. Egyszerre fizet azért, hogy valaki vigye már be Tokajt a nemzetközi piacra, de közben megy a piacellenes bezárkózás. Segíteni egyikkel sem tud, de sokat árt.
Az közben nyilvánvaló, hogy mostanság nem a pénz hiányzik a megfelelő folyamatok elindításához.
Tokaj 2014–2020 között 100 milliárd forintot, a 2020-tól kezdődött új fejlesztési periódusban pedig még 150 milliárd forintnyi célzott állami forrást kapott,
Tombor András a borhoz is érteni vélt, Wáberer György inkább az infrastruktúrát fejlesztgetné. Van itt borászati támogatás, útépítés, vasútfejlesztés, kerékpárutak, szálláshely és turisztikai attrakció, folyami hajózás vegyesen. Mégis a borvidék tele van elhagyott, megműveletlen parcellákkal, mert hetven fölötti gazdáik már nem bírják a nehéz fizikai munkát, fiaik, unokáik meg nem vállalják a műveléssel járó fáradságot és az anyagi kiszolgáltatottságot. Amikor lehetőség van zöldszüretelésre, a 22 magyar borvidék közül Tokaj vette igénybe a lehetőséget a legnagyobb arányban.
Dőljünk hát a kardunkba?
Aki ennyi rossz hírt hoz, az aligha lesz errefelé népszerű. Ha a foci-Eb után még az a hangulat, hogy „majdnem megvertük a németeket”, majd jön egy kijózanító 4-0 az angolok ellen, vajon lesz olyan magyar, aki hálás lesz ezért az angoloknak, mert időben rámutattak a realitásokra? Dehogy leszünk hálásak, szemét álomgyilkosok.
Ennyi „keserű” után vajon talál-e a könyvben magának igazi feloldozást, lezárást, jó szájízt a magyar borszerető?
Talán azért igen, mert bár a könyv nem akar nagyon megmondós lenni, azért valahogy minden mondatban van egy kis bölcsesség is. Nem Pallagi Ferenc a legvisszafogottabb kritikus ezen a szent tájon, de talán azt el lehet fogadni neki, hogy egy kis nyitottság, egy kis alázat segíthet. Hogy talán ma már kevésbé a kreált legendák bűvkörében, hanem inkább a fogyasztókhoz, a modern trendekhez közelebb található meg a jó irány.
Azért a végkicsengése alighanem ugyanaz ennek a könyvnek is, amit el lehet mondani vasútról, fociról, zenéről, bármiről, de álljon akkor most itt Tokajról:
„Tokaj nélkül természetesen lehet élni. Lehet, csak minek?”
Pallagi Ferenc: Tokaji Keserű
Vince Kiadó, 2021. 3595 forint.
