Amikor a manipulált képek mutatják meg a valóságot
2021. december 19. – 23:30
Isten összezavarta az emberek nyelvét, hogy ne épülhessen fel Bábel tornya. Mára az emberek megoldották, hogy legyen egy mindenki számára nagyjából érthető nyelv, de végül ez nem oldott meg semmit sem. A következő képek szereplői ugyanabban a városban élnek, valamennyire beszélnek egy közös nyelvet, valami mégis hiányzik. A város a története során időnként az ég fele is nyújtózkodott, de valójában csak szétterpeszkedett. Az építkezés kudarca már nem szórja szét a világban az idegyűlteket, a hely vonzó maradt, az áramlás nem állt meg, mert továbbra is létezik egy hit, miszerint itt bármeddig fel lehet jutni.
Peter Funch dán származású fotós jelenleg Párizsban él, 2006-ban kezdett el panorámaképeket készíteni New York utcáin. A Babel Tales (Bábeli mesék) című sorozat öt éven át készült a körülöttünk lévő azonosságokról, véletlenekről, a fikció és a valóság közötti köztes és borzongatóan közös területekről. A fotósnak nem voltak gondosan megfogalmazott tételmondatai a képekkel kapcsolatban. Amikor fotózni kezdett, gondolatai inkább csak az emberi viselkedés körül forogtak. Sok minden múlt azon, mikor mit talált, szó szerint mi jött vele szemben az utcán. Elképzelte, mi lenne, ha mindenki olvasna vagy dohányozna vagy valamiben ugyanúgy viselkedne egyetlenegy fotón. Ezek a feltételezések vezettek el az egyes képekhez.
Bár a fényképek valós helyeken készültek, szereplőik hús-vér emberek, valójában a sok részletből összeállított kompozíciók több nap alatt és több képből készültek. Olyan, mintha a szerző egy sajátos imaginációs csapdával dolgozott volna. Peter Funch először a helyet választotta ki, majd megfigyelte, hogy miféle áramlásra lehetett ott leginkább számítani. Bizonyos utcákon, bizonyos időszakokban bármelyik város könnyen mutathat hasonló mintázatokat.
Egy banknegyedben sok lesz az öltönyös, a turistás helyeken a fényképezkedő turista. Általában három-öt nap alatt látja, hogy a kiszemelt városképben a dolog működni fog-e. Ezek után a helyszíntől függően még öt-tíz napig folyik a fotózás. Az előzetes fikción múlik, hogy ezer vagy tízezer képből áll össze végül a panorámafelvétel, némelyik ötlet megvalósítása nagyobb kihívást ad. A háttér, hasonlóan a fényviszonyokhoz, adott marad, ezekhez kell egyenként hozzáadni a szereplőket, vagyis szerepet osztani a járókelőknek a kitalált cselekményben, az utómunka napokig is eltarthat.
Az eredmény a bábeli zűrzavar után maradt magány lesz, még ha időnként látható is némi interakció a képeken. Vannak direktebb képek, amiknél biztosak lehetünk a manipulációban, de néhány kép akár a szemünk előtt is megtörténhetett volna. Ennek a két érzetnek a látszólagos szembenállásából lesz egy különös élmény, ami a valóság és a fikció határát mossa össze a nézőben. Hiába tudjuk, hogy minden kép mesterségesen lett előállítva, végül annyira ismert lesz minden jelenet.
Attól is dermesztők ezek a képek, hogy nem tökéletesen klónozott azonossággal vannak feltöltve, az túl direkt lenne. Cseppet sem didaktikusak a látványok, ami egyrészt azért is van, mert gyakran csak hasonló mozdulatokat helyez egymás mellé, de van olyan kép is, aminek nem egyetlen trükk a lényege. A mintázatoknak a felismerése sok esetben úgy működik, mintha éppen csak mi vehetnénk észre ezeket a valóságban elrejtett kódokat, az élmény ettől nagyon személyes. Néhány kép viszont ezekre reflektál a teljesen egyértelmű manipulációval, de ettől a fikció fokozatai csak egyenlővé válnak. A legszürreálisabb jelenet is a valósághoz kerül közelebb: az érzeteink meg tanácstalanok lesznek, miközben az az érzésünk erősödik, hogy rájöttünk valamiféle csalásra.
A kutyás kép például nekem azért nem furcsa, mert New Yorkot csak hírből és filmekről ismerve, simán el tudom képzelni ezt egy különösen alakult, véletlenszerű, de teljesen hétköznapi jelenetként. Mellesleg, ahogy a gyerekek felnőttként kerülnek helyzetbe, itt a kutyák egyenrangú emberi masszaként töltik meg a teret. Az a fotó, amin valamit mindenki tol, pont attól jó, hogy közel sem ugyanazt a tárgyat mozgatják, de a terhek egyenlők: a hajléktalan mindene, a ruhatisztító rutinja vagy a gyerek a babakocsiban egyenlő terheket jelentenek ebben a szabályossá egyengetett káoszban. Hasonlóan ahhoz a képhez ahol mindenki cipel valamit: a kávézóasztalt, az ölebet, az ebédünket. És az életünket is valahol ugyanúgy hurcoljuk mindannyian.
