A lány, aki ott sem volt

Bede Kincső valamivel több mint öt évvel a 1989-es forradalom után született a székelyföldi Kovásznán. Ennyi idő történelmi léptékben a gyógyulásra sosem volt elég. A MOME frissen végzett fotóművészének diplomamunkáján is látszik, hogy a traumák feldolgozása a következő generációkra maradt.

A Három színt ismerek a világon cím a román himnusz első sora, azé a Romániáé, amely rendesen meggyötörte az ott élő magyarokat. Talán ez az egyik fő oka, hogy a romániai diktatúra alatt indulattal elnyomott magyarok megtanultak nem beszélni arról, ami fáj. De ahogy akkor nem mertek nyilvánosan megszólalni, úgy megszokták, hogy otthon sem beszélik ki magukból a bajaikat.Ez a csend volt az, ami nem hagyta nyugodni Bede Kincsőt, ezért mászott vissza a múlt díszletei közé, amit helyenként valóban szó szerint kell érteni. A művészet lehet terápia, és így is hozhat létre új dolgokat. A képek bármikor és talán bárhol készülhettek volna az egykori szocialista blokkban, de ott rejlik bennük a mai magazinok képi világa is. Nem biztos, hogy ez probléma, hiszen nem kordokumentumot látunk. A múlt találkozik a jelennel, a valóság a képzelettel, de az események ideje már inkább viszonylagos. A fiktív, többnyire az elfojtással foglalkozó sorozatban felismerhetően megjelenik a Ceaușescu házaspár utolsó napja is. Az összes kép kicsit álomszerű, kicsit groteszk. Sajátos keveréke annak, ha valaki az előző rendszer tárgyi kultúrájából, a képzeletéből és gyermekkori emlékeiből gyúrta össze a választ arra a kérdésre, amiről a szülei sosem beszéltek még egymásnak sem.

Eszembe jut egy film, amit nagyon sokszor elkezdtem, de végül sosem néztem teljesen végig. Volt, vagy sem? A cím tizenhat évvel a romániai forradalom után azt kérdezi, hogy az végül valójában megtörtént-e. A főhőse két nappal az ünnepek előtt arra készül, hogy már megint egyedül tölti a karácsony estét. Aztán a dolgok máshogy alakulnak, amit lehet ironikus fordulatnak tekinteni. Végül három ember együtt, az emlékeik felelevenítésével arra keresi a választ, hogy mi az, ami volt, és mi az, ami nem. Sajnálom, hogy ezt a filmet sosem néztem végig, de lehet, így jártam jobban, mert sosem fogom megtudni, mi történt valójában.

Fontos tudni, hogy a Paris Photóra nem könnyű kijutni, pláne Kelet-Európából. A Vintage Galéria az, amely szinte a kezdetektől fogva, 1999 óta teljesíti a pályázati feltételeket. Az elmúlt tíz évben többen is próbálkoztak már Magyarországról, de egyelőre a Vintage-on kívül senkinek sem lett tartós a jelenléte. Idén még a Trapéz és a TOBE galéria vehet részt a vásáron, ahol a részvétel komoly anyagi áldozatokkal jár. De nem elég csak kifizetni a standot, évről évre újra pályázni kell. 2019-ben a TOBE már egyszer kiállító volt, és tavaly is sikerrel pályázott, de a vásár a világjárvány miatt elmaradt. Ettől függetlenül 2021-re újabb pályázattal lehetett csak bekerülni. A fiatal feltörekvő tehetségeket kereső kurátor, Shoair Mavlian, húsz művészt keresett a vásár Curiosa szekciójába, idén ide került be Bede Kincső. A fotóvásár vasárnap estig tart nyitva Párizsban a Grand Palais Éphémère-ben.