Egy pesti divat alakította át száz éve a világ portréfotózását

„Néhány hete feltűnt itt egy kis bolt, amelynek a címtáblájára nagy betűkkel az volt írva: ’Enyves hát’. Mi lehet ez az enyves hát? – kérdezték egymástól az emberek s még a villamosról is leugráltak, hogy megtudják” – írta 110 évvel ezelőtt a Pesti Hírlap egy Rákóczi úti üzletről, ami előtt „még a villamos síneken is tolongtak az emberek”. A boltban új módon lehetett egyszerű, bélyegnél nem sokkal nagyobb arcképet készíttetni, méghozzá olcsón. Az Enyves hátnak nevezett üzletben 30 krajcárért csináltak az emberről képet 12 példányban, a fotókért másnap vagy harmadnap lehetett menni. Ennyit egy cselédleány is ki tudott kanyarítani a kosztpénzből, a hátoldalt ragasztós szalagból levágott képet lehetett aztán tetszés szerint barátnőknek vagy snájdig katonáknak adni. Mint a hajdani vándorfényképész reklámozta magát: „Demokrácia a fényképészetben az enyveshát”.

Az olcsó, igénytelen, profi fényképészek által lenézett enyvesképek nemcsak a könnyű portréra vágyók fantáziáját indították be, de a vállalkozó szellemű kispénzűeket is felcsigázták. Az első enyvesüzlet példája ragadós volt, néhány héten belül úgy nőttek ki a pesti utcakövek közül az újabb, hasonló nevű olcsó fényképészetek Pesten, mintha ezután mindenki már csak mesterségesen megvilágított képmásokat akart volna rakosgatni az örökkévalóságig. Hiába azonban az olcsó eszközök, vegyszerek és fényképezőgépek, hamarosan már arról szóltak a hírek, hogy egyre-másra csődölnek be az üzletek: „Akinek még volt egy kis pénze, az enyveshát-boltot nyitott és mondani sem kell, hogy elúszott”.

Az enyveshát divatja néhány évig élt, csináltatott ilyenben képet magáról – menyasszonyával együtt – a Pesten járó Kafka, őrizte egy kislány 3x5-ös, hasonló fotóját a gyerek József Attila, és Szép Ernő is megemlékezett a jelenségről a Lila Ákácban. Bár a rendőrség igazolványképnek nem mindig fogadta el (a cselédkönyvhöz „kellő módon kidolgozott, drágább fejképeket kívánnak” – írták) innen, a főleg a Keleti pályaudvar környékén sorakozó enyveshát üzletektől indult Európát meghódító útjára is a kis mignon-kép mánia. Budapest után a vidéki városokon túl Bécsben (ott Leimrückennek hívták), majd Németországban, Hollandiában, Franciaországban, végül Kínáig bezárólag az egész világon elterjedt a stílus, és az I. világháború éveiben is népszerű maradt.

Mint azt Balogh János Mátyás, a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) történész-levéltárosa alapos kutatásokban feltárta, az eredetileg Angliából induló „stickyback” (ennek volt szó szerinti fordítása a magyar „enyveshát”) Budapesten honosodott meg először a kontinensen, és a magyar fővárosból lett belőle nemzetközivé váló mánia. Méghozzá egy valahogy Pestre verődő szibériai orosz-zsidó emigránsnak köszönhetően. Jákov Oljkovszkij – vagy ahogy nálunk használta a nevét: Olychovszky Jankely – 1911-ben érkezett Budapestre, hogy brightoni fényképész unokatestvére, Abraham Dudkin receptjét követve megnyissa üzletét. A technológia elemeiben nem volt új, de egyben annál inkább praktikus, és épült rá egy olcsó üzleti modell: azonos, kisméretű, retusálatlan portrék egy keskeny papírszalagon, egész nap folyamatosan menő, bejelentkezés nélküli felvételek, amit szinte bárki el tud készíteni – látszik is a képeken, hogy beállítás nem nagyon volt, és az alanyok sem kaphattak sok instrukciót.

Az ismeretlen fényképészként Pestre költöző Oljkovszkij, mint Balogh írja, akaratlanul is forradalmasította a globális portrékészítést. A stickyback fotográfia az egész világon népszerű lett, sőt, a kínált olcsó technikánál valójában jóval nagyobb lett a hatása. A húszas évek elejére az enyveshát ugyan már Pesten is elvesztette a varázsát, de hamarosan bejött egy újabb, akkor modernnek számító amerikai módi: a Photomaton fotókabin. 1926-ban New Yorkban, a Broadwayen állították fel az első ilyen kabint, amibe egy negyeddollárost kellett bedobni, hogy az automata nyolc egymás utáni portréképet készítsen az illetőről – nyolc perc után át is lehetett venni az előhívott sorozatot. Az, hogy az automata nem volt képes ugyanolyan fotókat csinálni, elvileg technikai hátrány volt, de a marketing ezt az előnyére fordította: az ügyfeleknek azt javasolták, hogy különböző pózokban fényképezzék le magukat, és instrukciókat is adtak, hogy merre nézzenek, milyen arcot vágjanak.

A Photomaton az enyveshátnál is nagyobb karriert futott be a világban. Budapesten a Corvin áruházban működött az első két kabin, azt azonban korábban korábban a fotótörténet sem tudta, hogy ennek az eredete is Oljkovszkij pesti enyveshát-vállalkozásáig vezethető vissza.

Az orosz fényképész Rákóczi úti üzletében a tízes években több rokona is dolgozott, volt, aki a visszaemlékezések szerint „csak törve beszélte a magyar nyelvet, és üres óráiban a laboratóriumában kísérletezett”. Az illetőt Abram Joszifovicsnak hívták, és az említett kísérletei többek között egy új fotóautomata kidolgozását célozhatták. Bár a világháború kitörésekor egyes források szerint cári alattvalóként internálták, 1918-ban Magyarországon kért szabadalmat egy sötétkamrával egyesített fejlesztő-, rögzítő- és szárítógépre. Ezután öt évvel, kalandos úton, Szibérián, Mandzsúrián és Kínán keresztül, 300 dollárral a zsebében Amerikába érkezett, majd Anatol Josepho néven (ma így tartják számon) feltalálta és megszerkesztette a világ első sikeres automata fotókabinját, a Photomatont.

Bár a fotóautomatát nálunk is Amerikához kapcsolták, az oroszországi születésű zsidó család találmánya és üzleti sikere végső soron Budapestről indult. Mint Balogh János Mátyás írja: miközben „az ügyfelek futószalagon érkeztek, és később egy szalagon a képmásukkal távoztak”, egy pesti fényképészeti divat az egész világ portréfotózását átalakította.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Az MNL kutatója fontosnak tartja, hogy minél több eredeti enyveshát fotográfiát mentsünk meg és digitalizáljunk. Ilyen fényképek 1910-es évekből származó családi fotóalbumokban, vagy levelező lapokra ragasztva is fennmaradhattak. Ha rendelkezik enyveshát felvétellel, és azt a kutatással is megosztaná, itt tud írni Balogh János Mátyásnak.

Szöveg: Kolozsi Ádám; képszerkesztő: Barakonyi Szabolcs