Bár a turizmus nagy múltra tekint vissza, a repülőgép feltalálása előtt viszonylag korlátozott volt az úti célok köre. Lehetett menni állatkertbe, megnézhették a fekete albínó ikerpárt, a világ legcsúnyább nőjét, a háromlábú, kétpéniszű férfit, vagy megpróbálhatták megnevettetni Sober Sue-t, aki nem tudta mozgatni az arcizmait. Jó, volt még egy opció: eljárhattak elmegyógyintézetekbe, hogy megnézzék, hogy élnek a bentlakók.
Ez a lehetőség igen népszerű volt az Egyesült Államokban és Angliában, nagyjából az 1700-as évek kezdete óta. Persze, volt benne egyfajta perverz kíváncsiság, katasztrófaturizmus, sokan gúnyolták az ápoltakat, így nehezen védhető, hogy miért akarna valaki beteg – vagy betegnek titulált – embereket bámulni. Szakértők szerint azonban voltak, akik valamivel jóindulatúbban látogatott ilyen intézményeket: hogy megismerjék, mégis hogy élnek a bentlakók, és sokan nemcsak a jegyárral, hanem extra adománnyal is támogatták az intézeteket, amik így jelentős bevételre tettek szert, amit jó esetben az ellátásra fordíthattak. Az már csak egy kis extra volt a látogatóknak, hogy az ajtón kilépve meglapogathatták egymás hátát, hogy ők nem olyanok, mint a betegek.
Az intézetturizmus elején a látogatók még elég szomorú képet kaptak: az elmegyógyintézetek történetének kezdetén a cél nem a gyógyítás volt, hanem a bentlakók elzárása a társadalomtól, és az intézmények vezetői és dolgozói, akik gyakran nem is voltak orvosok, változatos kínzásokkal kezelték a betegeket. Jeges fürdő, meztelenül falhoz láncolás, hányásig pörgetés – ez csak néhány az alkalmazott kegyetlenkedések közül.
Bár a túrák vezetettek voltak, a látogatók gyakran beszélgettek a betegekkel, akik közül sokan örültek, hogy rendszeresen új arcokat látnak. Sokan viszont kifejezetten kerülték a turistákat, mert nem élvezték, hogy kirakatba kerültek. Persze a látogatókat nem mindig sikerült elszigetelni a borzalmaktól, amik a háttérben zajlottak: egyikük a beszámolójában arról ír, hogy lánccsörgést, rikácsolást, ajtón dörömbölést és éneklést hallott, ahogy bement az épületbe.
Nem a gyógyítás volt a cél
Az állami fenntartású New York-i Holdkóros Elmegyógyintézet 1839-ben nyitotta meg kapuit a mai Roosevelt-szigeten, azzal a céllal, hogy oda zárják be a szegényebb betegeket, a módosak ugyanis drága szanatóriumokba vonultak. Bár a komplexum ezer beteg ellátására volt alkalmas, 1840-ben – ekkor már Holdkóros Nők Blackwell-szigeti Elmegyógyintézete néven – 278 csak ápoltjuk volt. Ez azonban nem sokáig maradt így: mikor a 19. század végén megindult a tömeges bevándorlás, sok utazót ide zártak be – leginkább a szegényeket és azokat, akik nem tudtak angolul. 1870-re már 1300 ápolt volt, és az intézmény vezetése ott spórolt, ahol tudott. Például az étkeztetésen.
Bár a megelőző évtizedekben kialakult egy gyógyítóbb szándékú hozzáállás, és elkezdték – mondjuk kertészkedéssel, sok természetes fénnyel, foglalkozásokkal – kezelhető betegségnek tekinteni a különféle mentális problémákat, a megnövekedett betegszámmal visszajött a testi fenyítés, a lekötözés és a begyógyszerezés.
Itt jön a képbe Nellie Bly – eredeti nevén Elizabeth Jane Cochran –, a magyar származású Joseph Pulitzer New York World című lapjának újságírója. Bly oknyomozó újságíróként dolgozott, egy nagy figyelmet kapott projektjében Jules Verne könyve miatt 72 nap alatt megkerülte a Földet, és a női egyenjogúság nagy támogatója volt. Sok cikkében a szegényebb nők sorsát dolgozta fel, de amikor a Worldhöz került, az első feladata az volt, hogy tettesse őrültnek magát, hogy bekerüljön a Blackwellbe. A szerkesztője, John A. Cockerill ezredes és Pulitzer megígérték neki, hogy segítenek majd kijuttatni, miután feltárta, mi is zajlik az intézményben.
Bly sikeresen átvert egy rendőrt, egy bírót, orvosokat és ápolókat, így bejutott az intézetbe. Viszont amint átsétált a kapun, nem tetettetett többé, és mindenkivel ugyanúgy beszélgetett, mint ahogy szokott. Cikkében azt írta, hogy minél tisztábban viselkedett, annál inkább őrültnek tartották.
Írásában beszámolt arról, hogy milyen brutalitással rendezték sorba az ápolók a betegeket az első vacsorájakor, hogy a tea ihatatlan volt, mintha rézben főzték volna, a vaj a kenyéren ehetetlen volt, és a kapott aszalt gyümölcsök sem voltak sokkal jobb állapotban. Végül mindenét odaadta más betegeknek, és az első este nem evett semmit.
Ezután erőszakkal levetkőztették, hideg vizes fürdőre kényszerítették, és egy látványosan zavart beteggel mosdattatták meg. A cikkben többször írt hasonló bánásmódról, verésekről és más bántalmazásokról, illetve arról, hogy bejutni nagyon könnyű, kikerülni viszont annál nehezebb.
Neki szerencsére sikerült, és két címlapsztorival rántotta le a leplet a sokak által humánusnak tartott Blackwellről. Kevesebb mint tíz évvel később az intézetet bezárták, és a cikk megjelenését követő közfelháborodás miatt a város jelentősen nagyobb összeget szánt a mentális betegek ellátására, mint korábban bármikor. Bly a cikk után bekerült a World állandó állományába, és cikkeit még a megjelenésük évében könyvként is kiadta.
