Szinte minden étel története visszavezethető az ókorba, így a gofriról is állítják, hogy már az ókorban voltak nyomai. Legalábbis annak a technikának, amikor két forró tányér között tésztákat sütöttek ki, még ha ezekből akkoriban inkább kekszféleségek lettek is. Egy étel története mégis inkább annál a pillanatnál kezdődik, amikor az étel fogalommá vált, ez pedig a gofri esetében a mai belgák középkori elődeihez köthető. Moule à oublies-nek vagy fer à hosties-nek nevezték azokat a korai, 9–10. századi ostyavasakat, amelyek különleges mintákat sütöttek a közéjük helyezett tésztákba. Bibliai jeleneteket vagy Jézus keresztre feszítésének különböző ábrázolásait vájták a vasakra, amelyekbe a legkorábbi ostyaféléket öntötték. A két egymásra borított vaslapot, amelynek végén hosszú vasrúd volt, aztán tűzben forrósították fel, így sültek meg a gofrik ősei. Ezek az ostyák (ahogy más, korabeli édességek, tésztafélék) először csak lisztből és vízből készültek, később ízesítették őket narancsvirágvízzel vagy mézzel. Míg az egyik ostyavastípus szögletes volt, a másik kerek. Ahogy a vasak között sütés technikája terjedni kezdett Északnyugat-Európában, a 13. századra ostyasütő céhek alakultak.
Az első, 14. századi leírt ostyarecept a Le Ménagier de Paris című, nőknek készült útmutatóban található, amiben amúgy azt írták le, hogyan kell jó feleségnek lenni. Ehhez az ostyához tojásra, lisztre és borra volt szükség, és nem feltétlenül volt édes, egyes változatainál sajt hozzáadását is javasolták. Ez azonban még mindig csak a mai gofrik elődje volt, mert nem kelt tésztából készült.
Ma azt hívjuk gofrinak, ami rácsos mintázatú, az erre a célra kialakított vasak pedig a 15. században jelentek meg először, a 16. században pedig már annyira elterjedtek voltak, hogy rengeteg korabeli festményen is láthatók, például Pieter Bruegel Farsang és böjt harca című művének egy részletén. Ezeken az ábrázolásokon nagy, rácsos mintájú és egészen vékony gofrik láthatók, de valószínűleg még ezeket sem kelesztették.
A második leírt receptben, ami a 16. században keletkezett holland nyelven, kenyérmorzsát kevernek el tojással, vízzel, borral, itt viszont már fűszereket is használnak – gyömbér és fahéj –, valamint cukor is van a tésztában. A kelt gofrik ideje csak a 16–17. században érkezett el, egyes feltételezések szerint épp azért változott meg a vasból készül sütők formája is, mert mélyebb szerkezetre volt szükség ahhoz, hogy a tészta sülés közben megduzzadhasson.
A gofrik egyre népszerűbbek lettek, I. Ferenc állítólag tiszta ezüstből készült gofrisütőkkel büszkélkedhetett, majd később gofriárusból is annyi lett, hogy törvényt kellett hozni arról, hogy az egyre gyakoribb konfliktusok elkerülése végett az egyes gofrikészítőknek tisztes távolságot kellett tartaniuk egymástól.
A gofrik később Németországban is népszerűek lettek, receptjeik pedig bonyolódni kezdtek, rengeteg cukor került beléjük, majd egyéb kiegészítők is, mint például reszelt csokoládé. A 18. századra már a térség minden régiójának megvolt a maga gofriverziója, német, holland, belga, sőt svéd gofri és létezett. A flamand néven futó tésztáját nem kelesztették, adtak hozzá viszont felvert tojásfehérjét és sok vajat. Angliába a 18. században került, és ott is azonnal népszerű lett, ekkortól eredeztethető a waffle angol szó is. Ha már nyelvészet, a mi gofri kifejezésünk nem innen ered, hanem lengyel átvétellel a francia gaufre-ből, ami lépet vagy méhsejtet jelent.
Ekkoriban alakulhatott ki a ma egyik legnépszerűbb (bár Magyarországon kevésbé ismert, készített) gofriverzió, a liège-i, ami egy vajas kelt tésztából készül és sok nagy szemű cukor kerül bele.
Mára rengeteg különféle gofri létezik, ropogós, vékony, levegős, vastag, puha, vagy keményebb, fagylaltos, tejszínhabos, pudingos, szirupos. Mégis két fő irány különböztethető meg: a kelt és a sütőporos tésztáké.
A magyar nyelvben külön névvel illetjük a gofrit (puha, szögletes, sütőporos vagy kelt tésztájú) és az ostyát (általában inkább kerek, vékony, ropogós).
A gofri sokáig maradt igazi utcai étel, egész Európában annyira népszerű volt, hogy még a pesti Duna-parton is álltak waffelárusok 1842-ben. Saly Noémi lacikonyhákról és a régi hazai utcai ételekről szóló cikkében említ egy korabeli újságcikket, ami szerint holland ostyaárusoknál állnak sorban a magyarok. Az idézet divatételnek minősíti és túlárazottnak véli a kor ostyáit. Ez alapján úgy látszik, nem csak a mai pesti belvárosban szeretnek lehetetlen dolgokért órákat sorban állni az emberek, mint a szuflépalacsinta vagy a színes császármorzsa. Ennek nyomán az sem furcsa, hogy Rézi néni 1876-os szegedi szakácskönyvében már találni pontos leírást az ostyasütés helyes kivitelezéséhez, és többféle receptet is.
Míg Belgiumban még mindig turistakedvenc utcai étel, a világon sokfelé inkább olyan desszert, amit otthon készítenek, különösen a gofrisütők elterjedése óta. Manapság nagy teret kaptak az olyan gofrik, amik nem is igazán gofrik, hanem mindenféle ételmaradékok vagy egészségesnek vélt dolgok gofrisütőbe préselésének termékei. Ebben a kategóriában nagy kedvencem az a sorozat, amelyben a leglehetetlenebb dolgokat is behelyezik a gofrisütőbe a görögdinnyétől a teljes hálaadási vacsoráig. Ebben a műfajban még csak a krumplipüréig jutottam, de azt melegen ajánlom mindenkinek.
A gofrik sok más étellel együtt Ázsiát is meghódították, a japánok halacska formában sütik ki a taijakikat, és meg is töltik őket, Koreában pedig hódít (sőt turistamágnes helyekre vissza is jön) a buborék formájú gofri.
Annak, aki most azonnal szeretne nekiállni gofrit sütni, három módszert is javaslok:
- az amerikai stílusú, puha, levegős gofrihoz ennek a palacsintának tésztáját használom, mindig működik;
- egészségesebb megoldásnak az itt olvasható zabgofrit;
- kelt gofrihoz pedig egy kalácstésztát.
