Az olajkatasztrófa, amit a britek annál is károsabb vegyszerekkel és bombázással próbáltak megoldani

Alig pár évtizeddel ezelőttig a hatalom gyakorlói leginkább nagy szemetesként tekintettek a tengerekre, óceánokra. Így lehet például, hogy a szövetségesek a második világháború végén 1,6 millió tonna német fegyvert és robbanóanyagot szórtak a tengerbe demilitarizáció címén.

Erre az egyik, talán legsúlyosabb európai példa az SS Torrey Canyon esete volt. Ez egy tartályhajó volt, ami 1967. március 18-án Kuvaitból az angol Milford Havenbe tartott, amikor Cornwall partjaitól nem messze ráfutott a hegyes sziklákra, amik szétvágták a hajótestet. A hajó 119 328 tonna nyers kőolajat rejtett magában, amit a BP küldött Angliába finomításra. Mivel ez egy régebbi építésű hajó volt, a kőolajat csak egy réteg fém választotta el a külvilágtól, így a szállítmány azonnal elkezdett kifolyni az Atlanti-óceánba.

A hajó libériai zászló alatt hajózott, és a libériai vizsgálat szerint egyértelműen a kapitány volt a felelős a balesetért. Éjszakára gyakorlatilag robotpilótán hagyta a hajót, amit az áramlatok arrébb toltak, és az első tiszt irányváltást rendelt el. Így reggel, amikor a kapitány kinézett az ablakon, a Scilly-szigetek a bal oldalon voltak, nem a jobb oldalon, ahol elvileg a helyük lett volna.

A kapitány kiadta a parancsot, hogy korrigálják az irányt, de így pont ráhajtottak a Seven Stones zátonyra, amin a feljegyzések szerint legalább a 17. század óta több hajó is fennakadt már. Hiába akart hirtelen balra fordulni, a robotpilóta még aktív volt, így a hajó nem reagált. A jelentés szerint csak túl későn kapcsolták ki az automata rendszert.

Amikor a gyógyszer károsabb, mint a betegség

A baleset utáni nap már 32 kilométer hosszú volt az olajfolt, egy héttel később pedig elérte Cornwall partjait. A BBC szerint a legnagyobb kiterjedésében 700 négyzetkilométert borított be a kőolaj. A legtöbb olajos massza a franciaországi Bretagne-ban kötött ki, de a Csatorna-szigetekhez tartozó Guernsey-t is elérte. A különböző hatóságok különböző megoldásokkal próbálták javítani a helyzetet.

Angliában a földművelési és halászati minisztérium úgy döntött, hogy a legfontosabb a turizmus felélesztése, ezért a legdrasztikusabb, leglátványosabb megoldáshoz nyúltak, nem törődve a hosszabb távú következményekkel. Az olaj hidrofób, normál esetben nem keveredik a vízzel, hanem a tetején úszik. Ez igencsak látványos, elüldözi a turistákat, akik nem akarnak olajat nyelni pancsolás közben. Mi tehát a cél? Nem szabad, hogy az olaj látsszon. Ezt a legkönnyebben egy emulgeálószerrel tudták megoldani, ami gyakorlatilag megbontotta az olaj szerkezetét, hogy az ne ússzon tovább a felszínen.

A probléma csak az, hogy ez nem azt jelentette, hogy az olaj megszűnt, hanem csak azt, hogy lesüllyedt a tengerfenék felé. A BP 1002 nevű szert az Unilever szállította, még egy imázsfilmet is készítettek a projektről – amiben nem az ijesztő emulgeálószer szót használják, hanem a hétköznapi, otthoni tisztításból is ismert detergent, azaz mosószert/tisztítószert.

Az olaj 15 ezer tengeri madárral végzett. A zsíros, fekete anyag teljesen beborította az állatokat, amik élve és holtan is kisodródtak a partokra. Ezt a helyiek azonnal megérezték, ugyanis míg korábban a madarak rengeteg vízparti hulladékot eltüntettek, az érintett partszakaszok tele lettek rohadó hulladékkal.

A kiugró madár- és emlőshalálozási mutató azonban még csak a kezdet volt, a katasztrófa a legalapvetőbb organizmusoktól, a tengerfenéken élő planktonoktól és gerinctelenektől kezdve a kagylókon és halakon át a madarakra és emlősökre is hatalmas csapást mért. Ezt a tisztításra használt vegyi anyag okozta pusztítás követte.

Több mint kétmillió gallon, azaz 9 millió liter BP 1002-t engedtek a tengerbe. Ehhez az óceánba nyúló vezetékeket használták a partról, továbbá a hadsereg kilyukasztott hordókat, amiket bedobtak a vízbe, önkéntesek locsolókannákkal öntözték a partot, halászok pedig a saját hajóikról permetezték az olajfoltot.

Ez többek között azzal járt, hogy a BP 1002 gyakorlatilag minden élőlényt elpusztított, amihez csak hozzáért. Az anyag sok helyen órákig állt pocsolyákban a parton, mire az óceán magába mosta, így a Tengerbiológiai Egyesület szerint rengeteg parti organizmussal is végzett. Az emulgeálószerrel kezelt területeken 13–15 évig tartott, míg az élővilág helyre állt, ami nagyjából ötször annyi idő, mint azokon a helyeken, ahol az olajat a szél és a víz természetesen tüntette el.

Egy probléma azonban nem oldódott meg: mi lesz a Torrey Canyonnal? Miután egyértelművé vált, hogy a hajó egy millimétert sem fog mozdulni a sziklákról, a kormány úgy döntött, hogy porig bombázzák.

Két nap alatt nagyjából 28 tonna robbanószert dobtak a roncsra, valamint 23 ezer liter repülőgép-üzemanyagot. Biztos, ami biztos, le is napalmozták a hajó környékét, és 11 rakétát is rálőttek a Torrey Canyonra.

Ez azonban csak részben érte el a kívánt hatást. A 42 ledobott bomba negyede mellé ment, és több nem is robbant fel. Végül a sziklára futás utáni 12. napon a Torrey Canyon roncsa megadta magát, széttört és elsüllyedt.

Az üzemanyag és a napalm sem volt annyira sikeres, mint amire számítottak. Bár az olajfolt valóban lángra kapott több helyen is, a hullámok viszonylag gyorsan mindenhol eloltották. A füst 6 kilométeres magasságban is kaparta a bombázópilóták torkát.

Máshogy is lehetett

Guernsey-n, ami egy kicsit függetlenebb terület – a Csatorna-szigetek a brit korona fennhatósága alá tartozik, de nem része az Egyesült Királyságnak –, máshogy közelítették meg a problémát, hiába éltek a szigetlakók is leginkább a turizmusból. Egyszerűen felszívták az olajat, amit egy elhagyatott kőfejtőbe engedtek. Ezt könnyen lehet látszatmegoldásnak tekinteni, hiszen valójában csak elodázták a probléma kezelését. Évekkel később mikroorganizmusokat engedtek rá a tározóra, hátha azok felfalják az olajat, vizet és szén-dioxidot hagyva maguk után, de ez mérsékelten volt eredményes.

A franciák megvárták, amíg a víz felszínén úszó olaj kimosódott a partra, ahonnan ellapátolták. A sziklásabb részeken megmaradt kőolaj magától, szépen lassan kopott el, de nem is ártott akkorát az élővilágnak.

Az egyébként óriási kárt szenvedett. A francia Madárvédő Liga szerint sok költözőmadár pont a baleset idejére ért vissza Franciaországba, így az alkapárok száma a baleset előtti 450-ről nagyjából 50-re esett vissza, és a helyi lundák 85 százaléka elpusztult. Mivel lassan szaporodnak, szakértők szerint évtizedekbe tellett, mire a populációjuk helyreállt.

Egy kis jó is kerekedett a balesetből: felállt a Nemzetközi Tartályhajó-tulajdonosok Környezetszennyezési Szövetsége (International Tanker Owners Pollution Federation – ITOPF), ami hasonló balesetek idején nyújt segítséget. A Torrey Canyonhoz hasonló egyfalú hajókat is lassan kivezették, a helyüket átvették a dupla falú tartályhajók, amik biztonságosabbak, hiszen egy kis lék nem feltétlenül vezet több tízezer tonna olaj kiszivárgásához.

A Torrey Canyon tulajdonosa 1969-ben egy peren kívüli megegyezés nyomán 3 millió font (akkori árfolyamon kb. 216 millió forint) kártérítést fizetett az Egyesült Királyságnak, és Franciaország is ugyanennyit kapott. Az óriási pusztításért felelős hajó jelenleg óceánfenéki otthont nyújt a vízi élővilágnak.