2024. augusztus 28. – 04:58
Korábban már írtunk furcsa törvényekről, adókról és az amerikaiak nem kimondottan barátságos hozzáállásáról az átlagostól jelentősen eltérő honfitársaikhoz. Most ezt a két témát ötvözzük: nézzük meg a 19., kora 20. századi Egyesült Államok csúnyatörvényeit!
Ahogy a városok egyre nagyobbak és telítettebbek lettek, a hatóságok kitalálták, hogy csak azért, mert valami közterület, még nem való oda a közösség minden tagja. A republikánusok által ma liberális fertőként bemutatott San Francisco volt az első, ami a koldulás mellett a csúnyának ítélt embereket is kitiltotta az utcáról.
„Bármely beteg, csonkolt, eltorzult vagy bármilyen módon deformált személy, aki csúnya vagy undorító látványt nyújt, vagy aki illetlen személy, akit San Francisco városának és megyéjének utcáira, főútjaira, útjaira vagy köztereire vagy nem lehet beengedni, nem teheti ki magát ott vagy azokon közszemlére”
– áll egy 1876-os rendeletben.
A döntés mai szemmel nagyon sok szempontból problémás, de már csak azért is, mert az Egyesült Államok a 19. században szinte folyamatosan háborúzott valahol, néha saját magával, és a kor hadi technológiájának hála igen sok veterán esett át szükséges vagy kevésbé szükséges amputáláson. A rendeletben nem térnek ki arra, hogy ezek a katonák bármiféle kivételnek számítanának. A büntetés legfeljebb 25 dollár vagy 25 nap fogda volt, de az intézkedő rendőrre volt bízva, hogy kiszab-e bármit.
Az új módi hamar eljutott más városba is, például Renóba, Portlandbe, Chicagóba és New Orleansba is. A cél mindig ugyanaz volt: eltüntetni az utcáról a látható fogyatékossággal élő embereket. Ennek sok oka volt: volt, aki attól tartott, hogy akár úgy is el lehet kapni betegségeket, hogy az ember csak lát egy olyanban szenvedőt; más szerint ha engedik ezeket az embereket koldulni, akkor a csalók ezt ki fogják használni, és át fogják verni az adakozókat.
Persze olyanok is akadtak, akik egyszerűen nem akartak olyanokat látni az utcán, akik miatt kényelmetlenül érezték magukat. Pont ezért ezek a csúnyatörvények gyakran szegregációs, migránsellenes, hajléktalanellenes rendeletek mellett jelentek meg.
Tehát egyre inkább elterjedt az az elképzelés, hogy az érintettek valahogy kevésbé emberek, mint a többiek, és így kevesebb jogot érdemelnek. Ezt sajnos tovább tetézte, hogy a törvények miatt sok fogyatékossággal élő elveszítette a munkáját: sokan utcai árusként próbáltak érvényesülni, de mivel kitiltották őket az utcáról, nem tudtak tovább dolgozni. Ugyanez a koldusokat is érintette.
Egy 35 éves clevelandi férfinek orsócsonti diszpláziája volt, ami miatt rövidebbek voltak az alkarjai, és a csuklói is rosszul fejlődtek ki, így nem tudott fogni a kezével. A lábai is hasonló állapotban voltak. 1915 körül egy szociológus látta, hogy a férfi mindezek ellenére rendkívül ügyesen dolgozott újságkihordóként és újságárusként, ezért meginterjúvolta. Kiderült, hogy a férfi lengyel bevándorlók 21 gyereke közül a legidősebb volt, és gyerekkorában egy orvos megvizsgálta ugyan, de egy kisebb vagyont, 500 dollárt kért el, hogy meggyógyítsa, így azóta nem keresett gyógymódot.
11-12 éves koráig nem tudott járni, valamelyik testvére húzta egy kocsiban. Akkor azonban felköltöztek Clevelandbe, ahol egy cipész meglátta, megsajnálta, és csinált neki egy speciális cipőt, hogy járhasson. Sőt, még arra is megtanította, hogyan készítsen ilyen lábbelit, hogy később is csinálhasson újat magának.
Így munkába állhatott, és elment rikkancsnak. Bár a kezei miatt a vevői maguknak vették el a visszajárót, így alapvetően az általános emberi jóságra volt utalva, hosszú éveken át relatíve jól élt a munkából. Egészen addig, míg be nem vezették a helyi csúnyatörvényt, amivel kitiltották a közterekről. Az volt a szerencséje, hogy a gyógyszerész, akinek a boltja előtt évekig árulta az újságokat, megengedte, hogy a küszöbén rikkancskodjon tovább, ami már magánterületnek számított.
Persze volt olyan is, aki azért támogatta a törvényeket, mert azt gondolta, hogy ha az érintettek nem tudnak koldulni, akkor intézetekbe kerülnek, ahol sokkal jobb életet élhetnek. Bár elméleti szinten a szándék szép, egyrészt még 2024-ben sem sikerült mindenhol megoldani, hogy egy ilyen intézet felérjen az emberek fejében kialakult, idilli képhez, másrészt elvette a csúnyának titulált emberek döntési, önrendelkezési jogát.
A szabadok földjén nem is értett mindenki egyet ezekkel a rendeletekkel, így voltak például olyan polgármesterek, akik külön utcaiárus-engedélyeket adtak fogyatékossággal élőknek, hogy megóvják a megélhetésüket, és gyakran a járókelők is megakadályozták, hogy a rendőrök a rendeletek alapján intézkedjenek.
Bár így 150 év távlatából könnyű szörnyülködni, érdemes társadalomként magunkba néznünk. Az utolsó, csúnyatörvény miatti letartóztatás 1974-ben történt Omahában, és bár ez USA-specifikus, azért a fogyatékossággal élők és a hajléktalanok ma is gyakran szembesülnek diszkriminációval az utcán máshol is.
Párizsban több ezer hajléktalant telepítettek ki az olimpia előtt, hogy a turistáknak ne kelljen szembesülniük a szegénységgel. Egy 17 éves osztrák fiatal csak úgy leszúrt egy alvó, magyar hajléktalant Bécsben. A jelenlegi köztársasági elnök jegyzi a hajléktalanságot kriminalizáló alkotmánybírósági határozatot. Arról nem is beszélve, hogy egyre több kültéri, vízszintes hely követi az ellenséges építészet alapelveit, tehát korlátokkal, fémtüskékkel látják el őket, hogy ne lehessen rajtuk aludni. Tehát csak azért, mert nincs rendeletbe foglalva, sokan még ma is gyakran inkább eltüntetnék szem elől azokat, akiket nem szívesen látnak az utcán.
