Ha egy csöppet leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor mondhatjuk azt, hogy az első világháborúra már olyan szintre tökéletesítettük a gyilkolást, hogy a katonák inkább a hideg, nedves, koszos, kényelmetlen lövészárkokban kuporogtak, mint hogy kirohanjanak az aknamezőre a géppuskák kereszttüzébe. Ez azonban megtörte a háborús lendületet – olyannyira, hogy több veterán is azt állította, hogy 1914 karácsonyán a senki földjén fociztak az ellenséggel –, így ki kellett találni valamit, hogy felrázzák a lassuló csatározást. Itt jönnek a képbe a vegyi fegyverek, méghozzá gáztámadások formájában.
A vegyi és biológiai fegyverek többször is megjelentek az antikvitás óta, de ipari mértékben csak a 19–20. században vetették be őket. Nem feltétlenül voltak brutálisan halálosak, cserébe nagy területen elterjedtek, és súlyos egészségkárosodást okoztak. Az új fegyvereket viszont ki kellett fejleszteni és le kellett tesztelni.
Lépfenével a győzelemért
Az Egyesült Királyságban a hadügyminisztérium 1916-ban felállított egy kísérleti állomást Porton Downban, ahol a bevetésre szánt vegyi fegyvereket tesztelték. 1940-ben az ország ismét hadban állt a németekkel, ezért a minisztérium megbízta a Porton Down-i tudósokat, hogy fejlesszék ki a lehető legpusztítóbb vegyi fegyvert. Így indult el a Vegetáriánus Művelet.
Az elképzelés az volt, hogy egyszerre kéne letámadni a németországi jószágokat és embereket, hogy a lehető legtöbb áldozatot szedjék. Épp ezért azt találták ki, hogy lenmagból készült kekszeket anthraxszal, azaz lépfenével fertőznek meg (a betegségért a Bacillus anthracis nevű baktérium felelős), és ezeket ledobják németországi legelőkre. Az állatok megeszik ezeket, néhány napon belül meghalnak. Emiatt az országban húshiány állna be, az emberek levágják és megeszik a tüneteket nem mutató, de már fertőzött állatokat, így ők maguk is megfertőződnek és meghalnak. Az sem volt elképzelhetetlen, hogy a kiéhezett, kétségbeesett emberek a fertőzött állatokat is megegyék.
A lépfenét bőrön át, légutakon vagy bélrendszeren keresztül (tehát evéssel) is el lehet kapni, és minden melegvérű állatot (így minket is) veszélyeztet. A nevét onnan kapta, hogy a véráramfertőzés miatt a beteg lépe megnagyobbodik, feketés-barnássá válik. A spórák megtapadnak az állatok szőrén, bőrén és csontjain is, és éveken át megőrzik fertőzőképességüket.
Az embereknél a bőranthrax a leggyakoribb, a spórák ilyenkor sebeken keresztül jutnak a szervezetbe. A lappangási idő nagyjából egy-két nap, és először a behatolási helyen rovarcsípésszerű, viszkető csomó jelenik meg. Egy-két nappal később a csomóból hólyag lesz, egyre több ilyen alakul ki a beteg testén, amik a betegség lefolyása során egy-három centiméteres lépfene-karbunkulussá, más néven pokolvarrá állnak össze. Ez többnyire nem fájdalmas, de a közepe később elfeketedik, és a közeli nyirokcsomók megduzzadnak. Akkor halálos, ha nem kezelik, de akkor nagyjából húsz százalékban.
A tüdőanthrax sokkal ritkább, a spórák belélegzésével indul. Leggyakrabban csak egy-négy napig lappang, de akár hatvan napig is húzódhat, és először megfázásos, lázas tünetek jelentkeznek, majd légszomj, véres köpet és tüdőgyulladás. A tüdőanthrax egy-két nap alatt halálhoz vezet.
Ha az ember a beteg állat nyers húsát vagy forralatlan tejét issza meg, bélanthrax alakulhat ki. Ez leggyakrabban két nap múlva már tünetekkel jár, amik az étvágytalanság, láz, hasfájás, majd véres hányás, valamint a bélgyulladás miatt véres széklet ürítése. Kezelés nélkül a betegek húsz-hatvan százaléka meghal.
Egy teszt nem teszt
Ha az ember sok élőlényt akar fájdalmas halálnak kitenni, az anthrax remek választás. Ezt azonban le is kellett tesztelni, ezért a brit kormány 1942-ben megvette a skót Gruinard-szigetet, és minden helyit kitiltott róla és környékéről.
Ezután odaszállítottak egy csomó bárányt, hogy megnézzék, működik-e az anthraxos terv. Az első kérdés az volt, hogy vajon a spórák túlélik-e, ha egy bombában ledobják őket. Edward Spiers, a Leedsi Egyetem professzora 2022-ben azt mondta a BBC-nek, hogy kitereltek a szigetre vagy nyolcvan bárányt, és úgy kötötték ki őket, hogy a robbanás feltételezett helye felől fújjon rájuk a szél.
Az első robbantás után néhány nappal megjelentek a bárányokon az első tünetek, és az állatok gyorsan el is pusztultak. A sziget közelében lakók közül többen is azt mondták, hogy látták az állatokat beterítő felhőt, amiről sejtették, hogy valamilyen mérgező fegyver lehet. A maradványokat a kutatók felboncolták, majd vagy elégették, vagy betemették több tonna törmelékkel.
1943-ig dolgoztak a szigeten, és végül a hadsereg arra jutott, hogy a kísérlet sikeres volt, ezért le is gyártottak ötmillió darab anthraxos lenkekszet. Ezeket végül nem vetették be, mert a szövetséges hatalmak inkább a normandiai partraszállás tervére koncentráltak. Emiatt a háború után a kekszeket elpusztították, és más irányba fókuszáltak. Ennek volt az az eredménye, hogy 1952-ben elkészült a baktériumos keksznél sokkal pusztítóbb fegyverük, amivel az Egyesült Királyság a világ harmadik atomhatalmává vált.
A kísérletek teljesen tönkretették a két négyzetkilométeres kis szigetet. A spórák beivódtak a talajba, így még évtizedekkel később is fertőztek. Az emberek és az állatok nem térhettek vissza a szigetre, de míg ők betartották a kormányzati előírást, a baktériumot az marhára nem érdekelte. Az esővíz a tengerbe mosta a kórokozót, így a Gruinard-öböl környékén egyre több jószág betegedett meg és pusztult el. A kormány, hogy elkerülje a hírverést, sorra fizette a kártérítéseket, de közben azt kommunikálták, hogy az öbölben leesett egy görög hajóról egy fertőzött bárány, és arról került a kórokozó a környékre.
„Nekünk teljesen egyértelmű volt, hogy tudtak valamit róla, különben nem fizettek volna olyan gyorsan, ahogy”
– mondta 1962-ben a BBC-nek egy környéken élő gazda.
Megtisztulás
Az 1943 óta eltelt évtizedekben többször is megpróbálták lefertőtleníteni a szigetet, hogy vissza lehessen rá térni – és feltehetőleg hogy ne fertőzze a környéken élőket. Ezek a próbálkozások többnyire sikertelenek voltak, ugyanis a talaj felszínét ugyan meg tudták pucolni vegyi módszerekkel és égetéssel, a spórák továbbra is megmaradtak a talajban. Egy gazda azt mondta, hogy tavasszal, amikor nő a fű, és sokat esik, a vízpart mentén mindig sokkal több jószága pusztult el, mint máshol.
1981-ben egy környezetvédő csoport áthajózott a szigetre, ahol több talajmintát is vettek. Egy vödör földet Porton Down kapujában és Blackpoolban, az akkor hatalmon lévő Konzervatívok éves konferenciájának helyszíne előtt is leraktak, hogy felhívják a figyelmet a karantén alatt álló szigetre.
1986-ban visszatértek a szigetre, és először eltávolították és elégették a talaj felső rétegét, majd formaldehides-sós vízzel fertőtlenítették. 1990. április 24-én – napra pontosan 34 éve – a kormány 48 év után újra anthraxmentesnek nyilvánította a szigetet.
Néhány nappal később, május elsején a sziget eredeti tulajdonosainak leszármazottai visszavásárolták Gruinardöt, méghozzá 500 fontért – pont amennyiért a kormány évtizedekkel korábban megvette azt, pedig az mai értéken inkább 35 ezer fontnak (16 millió forintnak) felel meg. Ezzel a kormány nem szabadult meg teljesen a problémától, ugyanis sokan azt hitték, hogy bárki megveheti ennyiért a szigetet, ezért több minisztériumnak is írtak levelet, amiben jelezték, hogy lecsapnának a soha vissza nem térő ajánlatra.
2022-ben váratlanul tűz ütött ki a szigeten, és nagyjából kétszáz hektár teljesen leégett. A tulajdonosok szóvivője azonban azt mondta, hogy ez valójában jót tett a szigetnek, és új életet lehel majd Gruinardbe. Azt nem mondta meg, hogy tudják-e, mi történt, de volt, aki szerint egy kenus tábortüzéből pattant ki egy szikra, míg mások szerint szándékos égetés volt, hogy friss fű nőjön, ahol lehet majd legeltetni. Azóta sem derült ki, mi történt.
