2024. április 12. – 04:47
A legtöbb író számára felemelő élmény, ha valaki elolvassa a művüket. Persze az még jobb, ha meg is veszi, mert akkor lesz pénzük, abból meg fedél a fejük felett és étel az asztalukon, és mindkettő szinte elengedhetetlen ahhoz, hogy további regényeket, verseket, könyveket írjanak.
Na de mi van a könyvtárakkal? Ezekben az intézményekben legfeljebb pár tucatot szereznek be egy-egy műből, amit aztán bárki, akinek van olvasókártyája, gyakorlatilag bármennyiszer ingyen kivehet. Hol a pénz?
Persze ez durva leegyszerűsítése a dolognak. Neil Gaiman, az Amerikai istenek, a Sosehol és a Sandman írója például évek óta hangosan küzd a közkönyvtárakért, amiket a kultúra egyik alapkövének tart.
Ettől függetlenül a pénz hasznos, és vannak országok, ahol azt is megbecsülik, aki egy könyvtárban is népszerű. Ez a közkönyvtári kölcsönzés után járó jogdíj, a PLR (public lending right). Ennek különböző változatai léteznek, de lényege az, hogy írók vagy akkor kapnak pénzt, ha a könyveik kikerülnek a könyvtárak polcaira, vagy akkor, ha valaki kikölcsönzi a művüket. Mindez egyébként nem is csak az irodalomban ténykedőkre igaz, legtöbb országban minden érintett művészeti termék, például zenei CD-k, kották kölcsönzése után is jár jogdíj.
Persze az is kérdés, hogy ki fizet. Az egyik megoldás – a ritkábbik, például ami Hollandiában működik – az, hogy maguk a könyvtárak fizetnek. A másik, hogy egy kormányzati szereplő, mondjuk, a kultúráért felelős minisztérium állja a számlát. Angliában például a British Library kezeli a PLR-t. A 2022–2023-as időszakban egy kölcsönzésért 13,69 penny, azaz 62,5 forint járt, de korábban volt az összeg már ennek a duplája is. 2016-ban több mint 6 millió fontot (majdnem 3 milliárd forint) osztottak így ki szerzők között.
Hol és miért?
Az első PLR-rendszert 1941-ben állították fel Dániában, de a világháború miatt kicsit csúszott a dolog, így csak 1946-ban lépett valóban hatályba. Norvégia és Svédország is követte a dánokat egy hasonló rendszerrel, és jelenleg már 35 országban működik ilyesmi valamilyen formában. Emellett még nagyjából két tucat ország foglalkozott jogalkotói szinten a témával, de egyelőre nem hoztak konkrét lépéseket az ügyben.
A legtöbb esetben közpénzből fizetik ezt a fajta jogdíjat, tehát végső soron maguk a kölcsönző emberek is hozzájárulnak a saját olvasásukhoz, de közvetlenül nem érzik, hogy fizetniük kellene néhány forintot minden kölcsönzéskor. Viszont érdemes elgondolkodni azon, hogy miért is nem természetes, hogy valakinek fizetnek a munkájáért. Maureen Duffy író, az 1970-es években az Egyesült Királyságban a PLR-ért folytatott küzdelem egyik szószólója így fogalmazott:
„A PLR elsősorban a »nincs használat fizetés nélkül« elvét erősíti. […] Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata az alapja, ami szerint jogunk van jövedelemhez, ha a munkánkat valaki hasznosítja.”
Az EGK tanácsa 1992-ben kiadott egy irányelvet a bérleti és haszonkölcsönzési jogról, amit az Európai Parlament és Tanács 2006-ban kodifikált, így a 2006/115/EK irányelv alapján minden tagállamban jár jogdíj a szerzőknek a könyvtári kölcsönzések után. Ez át is került a magyar szerzői jogi törvénybe, és ennek alapján itthon is kapnak így jogdíjat a szerzők. Azonban nem általános jogról van szó.
Az egészet szabályozó rendelet szerint például azok a könyvtárak, amelyek nem számítógépen vezetik a nyilvántartásukat, ami alapján adatot tudnának szolgáltatni, nem kötelesek fizetni. Ezen felül a jogkezelő (a Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesület – MISZJE) évente legfeljebb húsz könyvtárból kérhet be adatokat. Ezek között kell, hogy legyen
- 1 Fővárosi Önkormányzat által fenntartott közkönyvtár;
- legalább 2 vármegyei;
- 3 városi;
- 2 község; és
- 2 egyetemi könyvtár.
A bekért adatok alapján a MISZJE kiszámolja, kinek mennyi jogdíj jár a kölcsönzések után, és ha az összeg meghaladja a 10 ezer forintot, akkor felveszik a kapcsolatot a szerzővel. Lehet, hogy amikor legközelebb kikölcsönöz egy könyvet, épp kedvenc szerzőjét támogatja!