2024. március 29. – 15:14
A pellagra egy csúnya bőrtünetekkel járó betegség, amelyet a megjelenése miatt gyakran a leprához hasonlítottak, vagy össze is keverték vele. Sokáig úgy gondolták, hogy járványszerűen, valami fertőzés miatt alakul ki, csak a 20. század első felében sikerült bebizonyítani, hogy alapvetően hiánybetegségről van szó, és helyes táplálkozással megelőzhető. A betegség természetét egy magyar származású orvos, Joseph Goldberger is kutatta, majd egészen gusztustalan módokon, kétségbeesetten próbálta bebizonyítani a világnak, hogy tényleg nem fertőző betegségről van szó.
A pellagrát először 1735-ben írták le, a kór spanyol parasztok közében jelentkezett, emiatt asztúriai lepraként is emlegették. A kiütések és bőrpír mellett a betegséghez gyakran hasmenés is társul, de demenciát is okozhat, és akár halálos kimenetelű is lehet. A pellagra néhány régióban tömegesen fordult elő. Az 1880-as években Olaszországban több mint százezer embert érintett, de Franciaország néhány táján is elterjedt volt. A korabeli orvosok csak találgattak, hogy mi lehet ez a betegség, a skorbut egyik formájának gondolták, de az elefantiázissal is összekapcsolták.
Az orvosok egy idő után felfigyeltek arra, hogy a betegség jellemzően ott jelenik meg, ahol a kukorica a táplálkozás fő alkotóeleme. Ahol csökkentették a kukoricafogyasztást, ott el is tűnt a kórság. Hogy miért, arra több elmélet született, Cesare Lombroso olasz orvos szerint egy kukoricában lévő méreganyag okozta a betegséget, míg Louis Sambon úgy gondolta, hogy a maláriához hasonlóan a pellagrát is egy rovar terjeszti.
Az orvosok jó irányban tapogatóztak, valóban a kukorica volt mindennek a kulcsa. Csakhogy több olyan kultúrában, például közép-amerikai indián törzseknél, ahol szintén alapélelmiszer ez a növény, nyoma sem volt a pellagrának. Ideje volt megnézni, hogy mit csináltak másként Európában. A megoldás a kukorica elkészítése volt. Mielőtt megették volna a szemeket, azokat valamilyen lúgos oldatban, jellemzően meszes vízben áztatták, majd lehántolták. Ezt az eljárást hívták nixtamalizációnak, ami nem terjedt el olyan széles körben, mint maga a növény, ami a huszadik század elejére meghódította az egész világot.
Az 1900-as évektől kezdve az Egyesült Államokban a pellagra járványszerűen terjedt, és rengeteg megbetegedést okozott. 1906 és 1940 között több mint hárommillióan kapták el, és százezer áldozatot szedett. Még ekkoriban is tartotta magát az a nézet, hogy egy kukoricához kapcsolódó baktérium vagy toxin okozhatja a betegséget. 1914-ben egy külön egészségügyi részleget hoztak létre Dél-Karolina államban a pellagra kutatására, majd egy évvel később az Amerikai Közegészségügyi Szolgálat tisztifőorvosa megbízta Joseph Goldbergert a kutatás vezetésével.
A zsidó családból származó Goldberger 1874-ben született az Osztrák-Magyar Monarchiában, a mai Szlovákiában található Girálton. A család pásztorkodással foglalkozott, de egy járvány miatt elvesztették a legtöbb juhukat, és csődbe menve az emigrálás mellett döntöttek. 1883-ban érkezett meg a hatgyerekes család New Yorkba. Józsefből Joseph lett, aki 16 évesen még úgy gondolta, hogy mérnök lesz, de egy orvos előadása akkora hatással volt rá, hogy inkább az egészségügyi pályát választotta. Miután elvégezte az egyetemet, magánpraxisba kezdett, de ezt unalmasnak találta, és inkább csatlakozott a Közegészségügyi Szolgálat jogelődjéhez, ahol járványokkal, mikrobákkal foglakozott. Az Egyesült Államok déli államaiban, Mexikóban és a karibi térségben kutatta az olyan fertőző betegségeket, mint a sárgaláz, a tífusz, a dengue-láz vagy a hastífusz. Több fontos járványtani felfedezést tett, a himlőhöz hasonló, viszketéssel és bőrkiütésekkel járó Shamberg-kórról például bebizonyította, hogy egy búzát megfertőző atkafaj okozza, de tífusz és a kanyaró terjedéséről is írt tanulmányokat. Áldozatos munkáját és elhivatottságát főnökei is értékelték, ezért bízták meg azzal is, hogy kezdjen valamit a pellagrával.
Goldberger, ahogy megfigyelte az egészséges és pellagrás embereket, rájött, hogy a táplálkozásnak lehet döntő szerepe. Feltűnt neki, hogy árvaházakban, börtönökben, elmegyógyintézetekben a személyzet általában mentes volt a pellagrától, míg az intézmények lakói körében sok volt a megbetegedés. Tapasztalatai alapján világos volt számára, hogy egy baktérium biztosan nem tesz különbséget fogvatartottak és alkalmazottak között, így nem fertőző járványról van szó. A dolgozókat és bennlakókat a státuszukon kívül a kosztjuk választotta el élesen egymástól. Előbbiek jellemzően kukoricakenyéren, szárított húson és melaszon éltek, utóbbiaknak jóval változatosabb étrendjük volt, húshoz, tejtermékekhez is hozzájutottak.
Goldberger hamar igazolni tudta elméletét. Washingtontól kért ételszállítmányokat két Mississippiben található árvaháznak és egy georgiai börtön lakóinak. Akik friss húst, tejet és zöldséget kaptak a kukoricaalapú ételek helyett, drámaian hamar felépültek a pellagrából, a még egészségesek pedig nem lettek ezek után betegek.
Hiába a látványos eredmények, a kétkedőket, akik továbbra is valami baktériumot kerestek, nem tudta meggyőzni. Azt ellenfelei is felismerték, hogy jellemzően a szegényebb rétegek közül kerülnek ki a betegek, de ezt ők a rossz higiéniás körülményekkel hozták kapcsolatba.
Az orvos ezután egy dokumentált kísérlettel próbálta igazolni, hogy akkor lesz beteg valaki, ha nem jut egy bizonyos tápanyaghoz. Tizenegy rabot – akiket közreműködésükért cserébe kegyelemben részesítettek – fogott kukoricaalapú étrendre, és közülük hatan öt hónap után pellagrás kiütéseket mutattak. Még ezzel sem sikerült áttörést elérni, több kollégája csalással vádolta vagy rosszul kivitelezettnek nevezte a kísérletet. Mások már a Nobel-díjat emlegették a felfedezése miatt.
Az elkeseredett és feldühödött Goldberger egy még merészebb kísérlettel próbált visszavágni a kétkedőknek, mert ő továbbra is meg volt győződve, hogy a pellagra táplálkozási rendellenességre vezethető vissza. 1916. április 26-án egy cseppet sem veszélytelen lépésre szánta el magát. Először asszisztense, George Wheeler karjába fecskendezett öt köbcentiméternyi olyan vért, amelyet pellagrás betegtől vettek le, majd Goldberger magának is benyomott egy adagot. Ezután egy beteg orrából és torkából vettek váladékot, amit aztán saját orrukba és torkukba dörzsöltek bele. De ennél émelyítőbb dolgokra is vetemedtek a tudomány oltárán feláldozva magukat. A betegek székletét vagy a bőrhegeik kaparékát is lenyelték, liszttel és kekszmorzsával keverve, tésztaszerű tablettákat formálva belőlük. Goldberger több ilyen „mocskos partiknak” nevezett esemény rendezett aztán, amelyekhez önkéntesek is csatlakoztak, köztük a felesége is, de senki sem lett pellagrás hat hónappal a kísérletek után sem.
Hiába az extrém bizonyítási módszer, még így is sok ellenzője maradt az étrendi elméletének. Volt, aki tudományos alapon próbálta őt támadni, de olyanok is akadtak, akik társadalomkritikát láttak megfogalmazódni a feltevésében: nem nézték jó szemmel, hogy egy északról jött orvos rámutat a déli társadalom hibáira.
Goldberger feltevése helyes volt, hogy a pellagra valóban hiánybetegség, de azt nem tudta, hogy pontosan minek a hiánya okozta. Később kiderült, hogy akár egy bizonyos sörélesztő is segít a betegeken, így az orvos azt gyanította, hogy valamilyen vitaminról lehet szó. Halála után nyolc évvel, 1937-ben Conrad A. Elevjhem bizonyította be, hogy a pellagra a niacin néven is ismert B3-vitamin hiánya miatt alakul ki.
Niacin a kukoricában is van, csak éppen meg kell teremteni a hozzáférés lehetőségét. És most érdemes visszakanyarodni a nixtamalizációhoz. A meszes vizes áztatás arra jó, hogy a lúgos közeg fellazítsa a hemicellulózt, a maghéj egyik fő ragasztószerű anyagát, és így a niacin könnyebben jut be a szervezetbe. Ha van niacin, de hiányzik egy aminosav, a triptofán, az is pellagrához vezethet. A húsban, halban, tojásban lévő tripfotánt a szervezet niacin előállításához használja fel. A kukoricából ez is hiányzik. A 20. század eleji Egyesült Államokban a kukorica feldolgozása is elősegítette a pellagrát. Az ipari őrlés előtt a jobb eltarthatóság miatt lehántották a kukoricacsírát, pont azt a részét a növénynek, ami a legtöbb niacint tartalmazza. A kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a vasútvonalak közelében volt több pellagrás, mert ott több volt a bolt, és azokba került jellemzően a gyárilag őrölt kukorica.
A pellagra ma már ritkán fordul elő, de ahol felüti a fejét az éhínség, ott azért számolni kell vele. Az 1940-es évektől kezdve számos élelmiszerhez adtak triptofánt vagy niacint az Egyesült Államokban, Olaszországban pedig az is segített a betegség visszaszorításában, hogy javultak a jövedelmi viszonyok, így sokszínűbbé válhatott az élelmezés, egyre többször jelent meg a búza az étrendben, amiből könnyű kinyerni a niacint.
Források: National Institute of Health | Wikipedia | Science Histoy Institute | Stephen Le: A táplálkozás százmillió éves története