A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, vagyis a KGST számtalan vicc tárgya lett egy jól behatárolt időszakban, elsősorban a nyolcvanas évek végén, amikor a szocialista termékek minősége nem volt a topon, és a nyugati termékek már összehasonlítási alapot jelentettek. Ezt az időszakot örökíti meg az alábbi tréfa is:
Egyiptomban egy piramis mélyén rátalálnak a fáraóra és a tevéjére. A világ tudósai elkezdik kivallatni a fáraót, mégis hogy sikerült életben maradniuk, amire elmondja, hogy hát jobb híján egymás ürülékét ették meg. A szovjet tudós nem hallja pontosan a sztorit, ezért megkérdi a magyart, mi hangzott el. „Azt magyarázza, hogy ők találták fel a KGST-t.”
Ma már nem könnyű azonosítani, hogy kinek a fejéből pattant ki a gazdasági közösség alapötlete. Korábban Sztálinhoz kötötték – persze mit nem –, de vannak olyan dokumentumok, amik szerint a románoké volt az első javaslat. Az biztos, hogy 1949. január elején döntötték el a keleti blokk országai Moszkvában, hogy megalapítják a KGST-t. Ekkorra már világossá vált, hogy a második világháború utáni nagyszabású segélyprogram, a Marshall-terv nem terjed ki erre a régióra, és az akkor népi demokráciáknak nevezett, diktatórikus berendezkedésű országok egymásra lesznek utalva nemcsak politikailag, gazdaságilag is.
Az ötlet gyorsan testet öltött, és hat ország megalapította a KGST-t: Magyarország mellett Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia és természetesen a Szovjetunió. Az alapítás után egy évvel, 1950-ben a Német Demokratikus Köztársaság és Albánia is csatlakozott, de utóbbi gyorsan kilépett. A KGST a nyitottságot képviselte, Jugoszláviával is partnerségben voltak, de Mongólia és Kuba is élvezte a szervezet előnyeit, Vietnám pedig 1978-ban lépett be.
„Ezen országok népei el vannak szánva arra, hogy semmiféle gazdasági nyomásnak nem engednek, országuk szuverenitását megvédik, és bármiféle imperialista diktátum legkisebb kísérletét is visszautasítják”
– hangzott a 75 évvel ezelőtti propagandisztikus hírmagyarázat a január 26-i Szabad Népben arról, miért van erre szükség.
Egy példával azt is levezették, miért elkerülhetetlen az országok együttműködése. Magyarország ugyanis az Egyesült Államoktól gépeket vásárolt, az árát időben átutalták, de a kiviteli engedélyt nem kapták meg, mert hát Magyarországról van szó. A tanpélda szerint a tömb többi országa is ugyanígy járt az amerikaiakkal. Ezért a gazdasági szükségszerűség is úgy kívánta, hogy egymással kell kereskedniük, és eredményes munkamegosztással, hatékony segítséggel a tagállamok erősödni tudnak.
A KGST keretén belül Magyarország a buszgyártást és a mezőgazdaságigép-gyártást kapta feladatául, az NDK a hajókat és az optikai termékeket kapta meg (a Trabant és a Wartburg mellett nyilván), Bulgária ipari targoncákra szakosodott, és a lengyeleknél és a csehszlovákoknál is a gépipar került előtérbe, de a lengyelek is gyártottak hajókat. A 27 emeletes KGST-palotát Moszkvában építették meg, az épület egy nyitott könyvet formázott. A bútorokat Gyuláról szállítottak hozzá.
A várt hatás nem is maradt el. A Közgazdasági Szemlében az volt olvasható 1962-ben, hogy a gépipari termelés növekedése a KGST-országokban jelentősen meghaladja a tőkés országok gépipari termelésének fejlődését: 1955 és 1960 között a gépipari termelés átlagos évi növekedése Bulgáriában 24,6 százalék, Magyarországon 10,9, az NDK-ban 12,7, Lengyelországban 16, Romániában 15,8, a Szovjetunióban 14,4, Csehszlovákiában 14,1 volt, ezzel szemben az NSZK-ban 8,7, az Egyesült Államokban 2,3, Nagy-Britanniában 3, Svédországban 1,2, Franciaországban 10 százalék. A viszonyítási pontot, hogy honnan emelkedett mondjuk Svédország vagy Franciaország, értelemszerűen nem közölték.
A gépipari termelés gyors fejlődése a KGST tagországaiban együtt járt a kölcsönös gazdasági kapcsolatok fejlődésével. Az ágazat életben tartásában az olcsó szovjet nyersanyag hatalmas szerepet vállalt.
A szervezet életében fontos mérföldkő lett 1964, amikor megalakult a KGST bankja. Mindenki be is tett a közösbe jó néhány milliót a transzferábilis rubelből. Magyarország például 21 milliót. Az országok közti elszámolásokat ebben a rubelfajtában hajtották végre, aminek a rubel árfolyamához nem volt köze – olcsóbb volt, mint az eredeti rubel –, a KGST-n kívüli országok nem is fogadták el hivatalos fizetőeszközként. Ebben a speciális rubelfajtában rögzítették az országok az egymás közötti kiadásokat és bevételeket. Amíg nem dolgozták ki az elszámolás alapját, addig a cserekereskedelem volt a jellemző, vagyis a barterügyletek.
A versenyképes együttműködés keretében a KGST-ben döntöttek az országokon átívelő földgáz- és olajvezetékekről, de ugyanígy a villamosenergia-hálózatok kiépítéséről és összekötéséről is. Ezek a Szovjetunióból indultak, ahogy a Barátság kőolaj- és földgázvezeték is, a mai napig kihatással Európa energiahordozó-ellátására.
A KGST bajai már a hetvenes években jól érzékelhetővé váltak, mert az áruért nem valódi pénz érkezett. Ettől még a nyolcvanas évekből is találtunk olyan nyilatkozatot, hogy mi lenne az általunk gyártott 8-9 ezer Ikarus busszal, 300 ezer tonna szabolcsi almával, ha ez a piac nem szívná fel. És ott volt a másik oldal is: honnan tudnánk olcsó olajat venni?
A problémákat fokozta, hogy a hetvenes években a világ ezen része már nem tudott olyan fejlett technológiával dolgozni, mint, hogy messzebb ne menjünk, az EU akkori tagországai. A szocialista államok hitelfelvételei elsősorban az életszínvonal tartósításáról gondoskodtak, nem a hosszú távú, nagy ívű fejlesztésekről, így a szervezet halálra volt ítélve, és végül 1991-ben, Budapesten szüntették meg. Utána maradt még egy kis elszámolási vita, a székházat ugyanis az oroszok megvásárolták, ha már Moszkvában épült, de arról, hogy pontosan hogyan fizették ki az alapítótagokat, már nem írtak az újságok.
