Az elképzelt földönkívülieket nagyon sokáig pici, nagy szemű, zöld, esetenként talán szürke lényekként ábrázolták, már az ufóőrület hajnalán, a roswelli incidens után közvetlenül is. Egyes kutatók szerint ez az elképzelés egészen a 12. századig vezethető vissza, és eredetileg semmi köze nincs a földönkívüliekhez, sokkal inkább egy brit népmeséhez.
Az úgynevezett woolpiti zöld gyerekek meséje Anglia 12. századi, Anarchia néven emlegetett időszakára vezethető vissza, amikor I. Henrik lánya, Matild és Blois-i István versengtek a trónért. Ebben az időben Woolpit, a nevét a farkascsapdáiról kapó suffolki település, arról vált híressé, hogy 1150-ben a csapdák mellett a helyiek két zöld bőrű, idegen nyelven beszélő gyerekre bukkantak, akik zavartnak és ijedtnek látszottak.
Ralph of Coggeshall akkori írásai szerint a gyerekeket később Sir Richard de Calne közeli házába vitték, aki étellel kínálta őket, de egyszer sem fogadták el. Néhány napig éhen maradtak, majd a kertben véletlenül zöldbabra bukkantak, amit megettek, egyenesen a földből.
A mese szerint a gyerekek évekig a férfival maradtak, ő pedig lassan hozzászoktatta őket a többi ételhez is, ezzel egy időben azonban a bőrük folyamatosan veszített a zöld színéből. De Calne lassacskán angolul beszélni is megtanította a fiatalokat, akik elmondták, hogy Szent Martin földjéről érkeztek, és nem tudják, hogyan kerültek Woolpitbe, csak annyit, hogy furcsa hangot hallottak, majd a falu mellett találták magukat.
A legvalószínűbb magyarázat, hogy a woolpiti gyerekek olyan flamand bevándorlók gyerekei voltak, akiket István vagy talán II. Henrik király ölt meg. A gyerekek elveszve, összezavarodva és szüleik nélkül kerülhettek Woolpitbe, ahol eleinte csak anyanyelvükön, flamand nyelven beszéltek. A bőrük akár az alultápláltságtól is bezöldülhetett.
Az Encyclopedia of Science Fiction szerint a „kis zöld ember” terminológiát akár a tündérek leírására is használhatták régen, de szélesebb körben most már a tudományos-fantasztikus területen a földönkívülieket jelölik vele, eleinte főleg a marslakókat, hiszen az újságokban ezt népszerűsítették az 1940–1950-es években. A kifejezés viszont már Matthew Lewis The Little Green Man: A German Story (A kis zöld ember: Egy német történet) című, 1801-ben megjelent költeményében is gyakran megjelenik, aminek kis zöld embere egy nemkívánatos, valószínűleg természetfeletti betolakodó. A kifejezést a manókra is alkalmazták korábban, Caesar Otway Sketches in Ireland (Vázlatok Írországban) című, 1827-ben megjelenő könyvében is így szerepelnek.
Egy korai kis zöld földönkívüli megjelenik Charles Battell Loomis Green Boy from ’Hurrah’ (Zöld kisfiú Hurrah-ról) című, 1899-es történetében, ami – talán nem meglepő – egy zöld kisfiúról szól, aki a Harrah bolygóról érkezett. De a tudományos-fantasztikus művekben a zöld emberkék jöttek már a Holdról, a Marsról és a Vénuszról is. G. Herb Palin 1907-ben megjelenő történetében már „tíz kicsi zöld emberről” ír, akik a Holdról jöttek, és zöld, bár korántsem kicsi emberek jelennek meg Edgar Rice Burroughs A Mars hercegnője című művében is.
Fredric Brown népszerű tudományos-fantasztikus regénye, az 1955-ös Martians, Go Home (Marslakók, mars haza) megerősítette a kicsi, zöld bőrű idegen megszállók gondolatát, amik inkább irritálók, mint veszélyesek. Brown kis zöld emberei ahelyett, hogy halálos csatákat vívtak volna a földiekkel a globális uralomért, inkább bosszantó és kínos csínyekkel idegesítették az embereket. Orson Welles Világok harca című műve rádióadásának 1938. októberi megjelenése idejére a kifejezés már összeforrt a földönkívüliek ábrázolásával. A kis zöld lények a tévében végül 1965-ben debütáltak, a Flintstone család című rajzfilmben.
A LiveScience által megszólaltatott popkulturális szakértő, Brooks Peck szerint a kis zöld lényeket az idők során azért kötöttük össze az ufókkal, hogy ne egy megfoghatatlan, fenyegető jelenségről beszéljünk, tudjuk őket humanizálni. Olyan szerepeket aggattunk rájuk, amik tükrözik az emberiség egyes aspektusait és azt, hogy kik vagyunk valójában.
A tudományos-fantasztikus könyvekben, filmekben, sorozatokban nemcsak ezek a zöld lények, hanem különféle más földönkívüli-ábrázolások is megjelennek, Peck szerint mindegyikből érdemes tanulnunk. „Néhányuk az emberiség egyik oldalát, viselkedését erősíti fel” – magyarázza. Ez lehet a bajkeverés és a csintalanság például, ahogy a Martians, Go Home kis zöld emberkéinél is látható. Más karakterek a gyermeki ártatlanságot és csodálatot testesítik meg, ilyen például E. T., aki nem tartozik ugyan a kis zöld lény kategóriájába, mégis jellegzetes ufóábrázolás. Mások az emberiség sötétebb oldalát képviselik: elég az Alien-filmsorozat könyörtelen lényeire vagy a Star Trek portyázó klingonjaira gondolni.
Érdekes, hogy a „kis zöld emberke” kifejezést azok, akiket saját bevallásuk szerint raboltak már el földönkívüliek, vagy láttak már ilyen lényeket, nagyon ritkán használják. Egy híres eset, amikor viszont igen, 1955. augusztus 21-én történt Kentucky délnyugati részén, Hopkinsville-ben: nyolc felnőtt és három gyerek jelentette a helyi rendőrőrsön, hogy furcsa, világító szemű, alacsony, zöld lényeket láttak a földjükön.
A „kis szürke humanoidok” viszont az Egyesült Államok összes földönkívüli emberrablásról szóló jelentésének 43 százalékáért, Ausztráliában pedig az elrablások 50 százalékáért felelnek. Kanadában az ilyen jelentések 90 százaléka szürke kisemberekről szól.
(Források: Múlt-kor, Historic UK, LiveScience, Encyclopedia of Science Fiction, History Channel, Today I Found Out)
