Több százmillió filmrajongóhoz hasonlóan Jon Jiang 2009-ben megnézte moziban az Avatart, és lenyűgözte a film látványvilága. A második reakciója azonban már eléggé elütött a többi nézőétől: azt gondolta, ilyet ő is tud csinálni, sőt igazából arra született, hogy valami ilyesmit csináljon. Vagyis hát, vegyen. Jon Jiang gyakorló kínai ingatlanmogul volt, abban az időszakban, amikor az üzlet valósággal száguldott, az állam végtelen mennyiségű pénzt pumpált az építőiparba, sorra nőttek ki százezres városok földből Kína-szerte. A moziőrült milliárdosnak tehát a pénze megvolt, a motivációja szintén – és a legenda szerint így indult az Empires of the Deep (Mélység birodalmai) szomorú története, ami megmutatta, hogy ez a kettő még nem elég ahhoz, hogy filmtörténelem szülessen.
Jiang nem spórolt a filmen, 130, más források szerint 140 millió dollárt költött rá, ami ma is szép summa lenne egy hollywoodi sikerfilmhez, de akkoriban még inkább az volt. Forintban egyébként ez 48 milliárdot jelent. A megjelenést 2011-re tervezték, ebben az évben a legnagyobb sikerfilmek költségvetése általában ekkora nagyságrendben járt: Harry Potter 125, Transformers 195, Twilight 110, Fast and Furious 125 millió. A filmhez felépítettek egy teljes stúdiót, és egy digitális trükköket gyártó céget, vettek egy csomó méregdrága 3D-s kamerát. Gigantikus stábot hoztak össze, hollywoodi sztárokkal, ismert kínai színészekkel, és olcsó orosz statiszták tömegeivel. Legalábbis ez volt a terv, de az A listás nyugati sztároknak nem igazán akaródzott az ismeretlen kínai szuperprodukcióhoz szerződniük, így a produkció fokozatosan egyre lejjebb tette a mércét.
A főszerepre például megkeresték Monica Belluccit és Sharon Stone-t is, de végül Olga Kurylenkónál sikerült kikötni, aki akkoriban éppen az aktuális James Bond-filmben volt Bond-lány. Neki egymillió dollárt fizettek, el lehet képzelni, milyen ajánlatokkal próbálkoztak a nagyobb neveknél. A többi főbb szerepre nem is sikerült ismertebb neveket behúzni, de hollywoodi ügynökségeken keresztül azért sikerült feltölteni a stáblistát, a végén már mindegy volt, csak fehér bőrű és amerikai akcentusú legyen az adott színész. A Cracked roppant szórakoztató cikkében később az egyik főszereplő elárulta, hogy amúgy sosem volt színész, valójában pincér Los Angelesben, de így is jó volt a kínaiaknak.
A forgatókönyv megírására Randall Frakest szerződtette a kínai milliárdos, ő James Cameron régi munkatársa, még a Terminátor 1., 2. idejéből. Frakes 40 forgatókönyvvázlat után sokallt be attól, hogy Jiang mindenbe beleszól és átír; a produkció később még tíz forgatókönyvírót fogyasztott el. A rendezői székbe Irvin Kershnert sikerült megnyerni, aki A Birodalom visszavág rendezőjeként lett világhírű, de a kínai projekt idején már több mint 15 éve nem rendezett filmet (és mint utólag kiderült, akkor már évek óta tüdőrákkal küszködött). Kershner hamarosan távozott is a projektből, és egy feltörekvő reklámfilmes, Jonathan Lawrence vette át a helyét.
A forgatás kész katasztrófa volt: az angol–kínai–orosz nyelvű stáb alapvető kommunikációs problémákkal küszködött, mindennaposak voltak a balesetek (kaszkadőröket nem használt a produkció), és sokszor napokra leállt a forgatás, mert a nagyfőnök Jiang átírta a sztorit, vagy valamelyik szereplő karakterét. A rendezők folyamatosan cserélődtek, és velük a film stílusa is: epikus háborús drámából szerelmi történetté, majd vígjátékká változott, ami miatt állandóan újra és újra kellett forgatni. Jiang közben már trilógiát tervezett, plusz animációs sorozatot, és a filmre épülő vidámparkot.
Lassan ideje lenne elárulni, hogy miről is szólt a film, de az eddigiek fényében talán már nem meglepő, hogy ez máig elég homályos, az biztosnak látszik, hogy voltak benne víz alatti birodalmak, és egy sellőkirálynő, aki beleszeret egy ember férfiba. Maga Jiang úgy írta körül a filmet, hogy „mintha Shakespeare írta volna a Transformerst”, máskor meg úgy, hogy görög mitológia Star Warsba oltva, víz alatt.
2010-ben mindenesetre kijött a filmből egy trailer, de ettől sem leszünk sokkal okosabbak:
A produkció sorra fogyasztotta a rendezőket, a színészeket, a határidőket, és egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy az elkészült nyersanyagból nem lehet semmi értékelhetőt összevágni. 2014-ben Jiang kijelentette, hogy az egészet, úgy, ahogy van, újra kell forgatni, és a projekt megmentésére leszerződtette Michael Kahnt, Spielberg állandó vágóját, aki a maga műfajában igazi legenda, háromszoros Oscar-díjas, nyolcszoros jelölt – de még ő is azt mondta, hogy ez reménytelen. A film sorsa innentől kezdve megpecsételődött, Jiang nem adott több pénzt bele, más befektető sem akadt, egy forgalmazó sem állt be a film mögé, és 2016-ban elindult ugyan egy közösségi gyűjtés a befejezés finanszírozására, de az is sikertelen volt.
Jon Jiang azóta eltűnt a nyilvánosság elől, az Empires of the Deep pedig valószínűleg örökre a filmes világ soha el nem készült, legendás projektjei között marad.