2023. június 21. – 23:51
Irracionalitás, brutalitás, hazugságra való bűnös hajlam – Alfred Berzin orosz tudós így foglalta össze a szovjet rendszer működését a hidegháború alatt, amikor testközelből látta a bálnavadászat túlkapásait. A tudós a 90-es években írta le utólag mindazt, amit tapasztalt, és lebbentette fel a fátylat a 20. század egyik legsúlyosabb környezetkárosításáról, amit addig elhallgattak.
A Szovjetunióban 1928-ban vezették be az ötéves terveket, ami elvileg az egész ország modernizációját, gazdasági felemelését szolgálta. Az első ciklusban elsősorban a mezőgazdaság kollektivizálására törekedtek, ezzel fel is számolták a kulákréteget, és milliók halálával járó éhínségeket okoztak.
A tragikus következmények ellenére 1933-ban Sztálin egy pillanatig sem habozott beindítani a második ötéves tervet. Ebben a szakaszban már olyan ágazatokra is kiterjedt a tervgazdálkodás, mint a halászat és ezen belül a bálnavadászat. A bálnák ipari méretű vadászata egyébként már az 1600-as években elkezdődött, de akkor még Hollandia járt az élen ebben. Az oroszok csak jóval később kezdtek a bálnák vadászatával foglalkozni.
Alekszandr Dudnik kapitány volt az első bálnavadász-úttörő az országban, akinek áldozatos munkáját Lenin-renddel ismerték el 1936-ban, ami az egyik legrangosabb kommunista kitüntetés volt. Az általa irányított flotta, az Aleut azonban a következő szezonban nem teljesítette a megjelölt várakozásokat, és mivel elmaradt az előírásoktól, 1938-ban Vlagyivosztokban egy kikötés után a titkosrendőrség letartóztatta, idegen ügynöknek bélyegezték, és börtönbe került. Az esete nemcsak az iparágban lett kitörölhetetlen szimbólum, hanem más ágazatokban is. A tervet teljesíteni kell, bármi áron – ezt megértette mindenki, hiszen ellenkező esetben a hősök is gyorsan, egyik napról a másikra válhattak kegyvesztettekké.
A bálnavadászatot a nemzetközi egyezmények akkoriban meglehetősen lazán szabályoztak. Négy-öt ország vett részt benne igazán nagy erőkkel, elsősorban a japánok, a norvégok, a britek, az amerikaiak, és a két háború között jelent meg a színen a Szovjetunió.
A bálnavadász országok 1946-ban egy paktumot kötöttek Washingtonban, amiben rögzítették a kötelező kvótákat, vagyis hogy melyik ország mennyi állatot ejthet el, nehogy túlhalászat legyen a vége, ami az egész tengeri élővilágra káros hatással van, és persze a bálnavadász bizniszt is veszélyezteti hosszú távon. A Szovjetunió a második világháború lezárása után kisajátított egy épen maradt német hajót a Fekete-tengeren. A németek a Viking nevet adták a 154 méter hosszú tengerjárónak, a szovjetek ezt Slavára, vagyis dicsőségre keresztelték át. Ez a hajó indult el Odesszából, és a déli féltekén egészen a 69. szélességi körig hajózott, hogy ott vadásszon bálnákra, és olyan kapacitással fogja ki a tengeri emlősöket, amit az ötéves tervben jóváhagytak. Egy év alatt 500 tonna bálnaolajjal szerették volna megörvendeztetni a bölcs Sztálint, a generalisszimuszt.
Az első év nem volt túl sikeres, mindössze 386 állatot ejtettek el. Aztán rájöttek a dolog technikájára, és a következő szezonban már 2000 bálnát gyilkoltak le. Az 1949-es év lehetett a legsikeresebb, akkor 3000 bálnát lőttek ki szigonyokkal. A Slava nem mindennapi küldetéséről a magyar lapok is beszámoltak a kor szellemének megfelelően, részletezve, hogy micsoda heroikus küldetésben vesznek részt a rendíthetetlen szovjet matróz elvtársak. Ez a cikkrészlet 1950 márciusában jelent meg a Dél-Magyarországban:
„Egyszer, amikor a tengeren vihar volt keletkezőben, az egyik hajónak az őrszemei megpillantottak egy kék bálnát. A kék bálna a legnagyobb állat a világon: hossza 27 méter és súlya körülbelül 120–140 tonna. A vihar ellenére a hajó gyorsan megközelítette a bálnát. Rálőttek az állatra, a hullámok a kis hajóra zúdultak és átcsaptak a fedélzeten, de a matrózok tovább dolgoztak. Gyorsan felcsavarták a szigonykötelet és a bálnát a hajóhoz húzták. A legénységnek a viharban rossz látási viszonyok mellett kellett megkeresniök az óceán a bálnát.”
Az is kiderült a cikkből, volt olyan nap, amikor 40 bálnát húztak fel a hajóra, beleztek ki és dolgoztak fel, ami alátámasztja, hogy az egy évre vállalt 3 ezres mennyiség egyáltalán nem légből kapott. Nem is maradt el a jutalom, hazatérve kitüntetéseket kapott a kapitány, a matrózok, de még a hajón szolgálatot teljesítő fűtő is. Kikövetkeztethető, hogy egy aláírt nemzetközi egyezménynél fontosabb volt, milyen vállalások szerepeltek az aktuális ötéves tervekben. Hogy eközben valójában milyen környezetkárosítást végeztek, nagyon sokáig nem derült ki.
1960 körül a Slavához újabb hajók csatlakoztak, volt olyan időszak, amikor négy nagy létszámú egység pásztázta Ausztrália és Új-Zéland partjait, és vadászta le a bálnákat. A feljegyzések szerint egy évben 13 ezer bálnát gyilkoltak le. Olyan, addig ember által érintetlen helyeket fedeztek fel, ahol a bálnák zavartalanul tudtak szaporodni, hogy aztán ezeket a populációkat szinte teljesen kiirtsák. Egyszer azon viccelődtek, ha kiugrana valaki a hajóból, nem is a vízbe esne, hanem egy bálnára, annyian úsztak a hajók mellett. A kegyetlenségükre jellemző, hogy válogatás nélkül lőttek, anyát és borját egyaránt leszigonyozták.
Mivel ez egy kemény, férfias és persze jól fizető meló volt, a propaganda is felfigyelt rá, ezért is állították példaként sokak elé a matrózokat. Többször közöltek a szovjet lapok tudósításokat arról, hogyan küzdenek az elemekkel és természetesen az állatokkal. Az élménybeszámolókból az is kiderült, hogy nem volt veszélytelen a munka, a bálnavadász legénységekből sokan az óceánba fulladtak munka közben. Őket hősi halottként könyvelték el, és szimbolikusan egy szigonnyal temették el őket az óceánba.
Az értelmetlen pusztítást jól visszaadja, hogy míg a japánok a levadászott mennyiség 90 százalékát hasznosították, feldolgozták és végül valamilyen formában elfogyasztották (zsír, olaj, hús, csontliszt), addig a szovjeteknél ez az arány mindössze 30 százalék volt. Gyakorta előfordult, hogy a hús megromlott, mire visszaszállították a Szovjetunióba. Az olajból és a csontlisztből pedig teljesen feleslegesen gyártottak felfoghatatlanul nagy mennyiséget, hiszen nem volt rá kereslet az országban.
Alfréd Berzin, az egyik hajón tartózkodó tudós megrendítő összefoglalót közölt az állami halászati minisztériumnak szóló szezonális jelentésében a 60-as években. „Öt év intenzív bálnavadászat után a négy szovjet flotta Ausztrália és Új-Zéland partjainál a púpos bálnákra nagy mértékű, riasztó veszélyt jelent, a példányok száma annyira lecsökkent, hogy mára kijelenthetjük, szinte teljesen kipusztultak!”
Mindezt a mészárlást szinte teljes titokban végezték, és közben a világ végig abban a hiszemben volt, hogy a szovjet bálnavadászok betartják az előre meghatározott limiteket. Előfordult, hogy 2710 bálnát vallottak be két évtizedre, de valójában ennek a 18-szorosát ölték meg. A kapitányok félrevezették a hatóságokat, álcázták a hajóikat, meghamisították a hivatalos papírokat, és összességében nem is gondolt senki semmi rosszra, különösen nem ilyen mértékű lelketlen mészárlásra.
Berzin észrevételei alapján készült el a megdöbbentő számítás, hogy 1986-ig, amíg be nem tiltották a bálnák kereskedelmi vadászatát, 180 ezer bálna tűnt el az óceánokból a szovjetek jóvoltából. Nemcsak a déli, hanem az északi féltekén is vadásztak rájuk, több helyszínen is. Berzin halála előtt egy cirill betűkkel írott levelet juttatott el egyik fiatal amerikai tudóstársához, amikor ezt lefordították, az segített rekonstruálni a sokáig titokban tartott valós helyzetet.
Egy másik, az expedíciók alatt a hajón tartózkodó tudós, Dmitrij Tormosov úgy emlékezett vissza, hogy jó termék volt a bálna, de nem annyira, hogy egy egész iparágat építsenek fel rá. Ugyan pontosan dokumentálták az indokolatlan és értelmetlen pusztítást, az iratokhoz csak a 90-es évek elején lehetett valamennyire hozzáférni. Az akták jó részét aztán ledarálták a Szovjetunió felbomlásával. Mindenesetre akkor szembesültek azzal a tudósok, mennyire visszafordíthatatlanul avatkoztak be a természetbe.
A szovjetekre persze évről évre gyanakodtak, hogy megszegik az egyezményeket, fokozzák a vadászatot, és folyamatos bírálatok is érték őket a tengeri vadászat miatt. Nem is lehet a véletlennek betudni, hogy 1977-ben Alekszandr Iskov halgazdasági miniszter interjút adott a Szovjetunió című magyar nyelvű lapnak. Már akkoriban felmerült a teljes tiltás valamennyi tengeren, de erre végül még majdnem tíz évet kellett várni. Iskov azt magyarázta ebben az interjúban, hogy „egyes társadalmi szervezetek több nyugati országban valóban felvetették, hogy
abba kell hagyni a bálnavadászatot, és ezt általában az állatfaj fennmaradásáról való gondoskodással indokolták. Csakhogy mindezt a dolgok kellő ismerete nélkül tették.”
Pár mondattal később verhetetlen érvet hozott elő: az emberiség érdekében folytatni kell a vadászatot, de szigorúan tudományos alapokon és tudományos kontrollal. „A megállapított mennyiségi kereteket a Szovjetunió sohasem lépte túl a szürke bálnák esetében, sőt a tényleges zsákmány mindig alatta maradt a határmennyiségnek” – érvelt a miniszter.
Utólag kiderült, a hidegháború legértelmetlenebb környezeti bűncselekményét hajtották végre, aminek sok részlete még ma is homályos.
Források: Pacific Standard és FEE Stories
