Az orvostudomány története tele van ma már megdöbbentő vagy akár megmosolyogtató epizódokkal, mert a modern diagnosztikai eszközök megjelenése előtt néha egészen furcsa elméletek mentén történt a gyógyítás. De az is előfordult nem egyszer, hogy a közegészségügy rosszul értelmezett frissen megszerzett tudományos ismereteket, és elbagatellizált vagy éppen eltúlzott egy problémát. Utóbbira szép példa a nagyjából 1880-as évektől több évtizeden át tartó nagy könyvpánik.
Voltak tudósok – mindenekelőtt a holland Anton van Leeuwenhoek –, akik már a XVII. században megfigyeltek baktériumokat, de a bacilusok kutatása a XIX. században lendült fel igazán. Ebben élen járt a német Robert Koch, aki több betegség kórokozóját is leírta, 1882-ben például a gümőkór, azaz a tuberkulózis baktériumát, a Mycobacterium tuberculosist. A felismerés, hogy szabad szemmel nem látható és még rejtélyes működésű élőlények okozhatnak akár halálos betegségeket, újfajta szorongást hozott magával. A kórokozóktól való túlzott félelem, a germafóbia azokban az időkben szokatlan helyeken is megjelent, így a könyvtárak környékén.
A nagy könyvpánik Amerikából indult el, ahol a Dollop történelmi podcast szerint 1879-ből származik az első jele. Abban az évben Chicagóban könyvtárigazgatók tartottak szakmai konferenciát, ahol egyikük feltett egy kérdést:
vajon a könyvtárlátogatók a könyvek révén megfertőzhetik-e egymást olyan betegségekkel, mint a tuberkulózis, a skarlát vagy a fekete himlő?
A kérdésre nem volt megnyugtató válasz, ezért a következő években egyre több fórumon merült fel újra és újra. A tudomány akkor a kórokozók egészen alapvető jellemzőit kutatta, nemigen vizsgált kimondottan könyvtári problémákat. Viszont valahogy minden könyvtárosnak volt egy-két anekdotája könyvtárlátogatóról vagy kollégáról, aki azután lett rosszul, hogy egy beteg olvasó visszahozott egy könyvet.
A fertőző könyvek rejtélye így lassan pánikká dagadt és Európára is átterjedt, a félelmeket pedig sokan igazoltnak látták, amikor az újságok megírtak egy-egy gyanús halálesetet. Az egyik híresebb ügy Jessie Allané volt, aki az Omahai Közkönyvtár alkalmazottjaként dolgozott, amíg 1895-ben meg nem halt tbc-ben. „Halála új lendületet adott a vitának arról, hogy lehetséges-e könyvtári könyvek által betegségekkel megfertőződni” – írta Allen nekrológjában az Amerikai Könyvtári Szövetség által kiadott Library Journal.
A könyvpánik egybeesett azzal az időszakkal, amikor Amerikában és más országokban is sorra létesültek a könyvtárak, és a közigazgatás igyekezett minél több embert rászoktatni az olvasásra. Valószínűleg a könyvtárak azért is lettek amolyan bűnbakok, mert újnak számítottak, az újdonság pedig nem mindig kelt bizalmat. Legalábbis akkortájt a kocsmapultok, ajtókilincsek és más megszokott tárgyak, amikkel beteg emberek érintkezhettek, nem kaptak olyan kitüntetett figyelmet, mint a könyvek.
Ebben a kényes helyzetben minden város úgy oldotta meg a problémát, ahogy jónak látta. Az 1888-as angliai himlőjárvány alatt például Sheffieldben karbolsavas gőzzel fertőtlenítették a kölcsönzött könyveket. Pennsylvaniában és New Yorkban formaldehiddel vagy forró vízgőzzel kezelték a lapokat. Mondani sem kell, hogy a vegyszerek és a gőzfürdők rontották a könyvek állapotát. Egy párizsi könyvtár bejáratánál kezet kellett mosni belépés előtt (mindenkinek ugyanabban a lavórban), a lapozáshoz pedig tilos volt megnyalni az ujjat, ehelyett egy fertőtlenítőszeres szivaccsal kellett benedvesíteni az ujjhegyet. Ezen a ponton jegyezzük meg, hogy a tuberkulózis légi úton terjed.
A századfordulóra drasztikusabb megoldások is előkerültek. Scrantonban például előfordult, hogy járvány idején egyszerűen bezárták a könyvtárakat, miközben más közintézmények nyitva maradtak. Massachusettsben pedig egyenesen azt javasolta egy könyvtári klub, hogy a betegekkel érintkezett könyveket egyszerűen égessék el.
Ez több amerikai városban meg is történt, de Londonban és más angol városokban is voltak betegségmegelőző könyvégetések.
A könyvtárak mellett a hivatalos szervek sem tétlenkedtek. Bradfordban a tisztifőorvos kiadta a helyi fertőzöttek listáját a könyvtáraknak, és ha találtak olyan könyvet, amit korábban egy beteg kölcsönzött ki, azt elkülönítették. Gyakori volt az is, hogy azokat a házakat, ahol beteg lakott, fertőzött háznak nyilvánították, és az ott lakóknak tilos volt könyvtárba járniuk, amíg a házat tisztának nem nyilvánították. Angliában a közegészségügyi törvény 1907-es kiegészítése már kitért a könyvkölcsönzés útján terjedő betegségekre, és a fertőző betegséggel gyanúsítottaknak tilos volt könyvtári könyveket kölcsönözniük vagy visszaadniuk. Aki ezt megszegte, 40 shillingig terjedő pénzbírsággal számolhatott.
A könyvpánik híre Magyarországra is eljutott. A pozsonyi Állami felsőbb leányiskola iskolai értesítője például 1898-ban idézett egy Lion nevű orvost, aki „kimutatta, hogy a betegektől olvasott könyvek lapjaira tapadt bacillusok közül a tuberkulózis, a pokolvar és a tífusz bacillusai még száraz állapotukban is sokáig megtartották fertőző képességüket.” A kiadvány sürgette a formalinos fertőtlenítés bevezetését a visszahozott könyvtári könyvekre, és hozzátette: „Newyorkban a nyilvános könyvtárakból kivett könyveket már ily módon dezinficiálják. Bár mielőbb nálunk is meghonosodna e valóban üdvös eljárás.”
A nagy könyvpániknak részben a tapasztalat, részben a tudomány fejlődése vetett véget. Az 1910-es évekre megsokasodtak a józanabb hangok, amik felvetették, hogy a könyvtárosok között nem pusztítanak nagyobb mértékben a betegségek, mint más foglalkozásokban, így talán a pánik is eltúlzott. Amikor 1914-ben New Yorkban helyi politikusok kiterjedt könyvfertőtlenítést akartak tartani, már olyan tiltakozásba ütköztek, aminek hatására lefújták az akciót.
A XX. század elején már több kutatás is foglalkozott fertőző könyvtári könyvekkel, olykor bizarr módon. A Brown Institute tudósai például fertőző betegek által megtapogatott könyvek lapjait áztatták tejbe, majd azt majmokkal itatták meg. Egyik állatnak sem lett baja, és ez összecsengett a lassan kialakuló tudományos konszenzussal. A kutatások többsége arra jutott, hogy a fertőzőnek hitt kötetek nem vagy csak egészen extrém esetben okozhatnak betegséget. Ezzel párhuzamosan a félelmetes kórságokra is egyre jobb gyógymódok akadtak, 1921-ben például már előállították a tbc-vakcinát.
A nagy könyvpánik a közéletben kifulladt, de a tudományos vita még a negyvenes évekig zajlott arról, hogy mennyire veszélyesek a könyvtári könyvek. Magyarországon a Néptanítók Lapja 1938-ban így összegezte az akkori tudományos eredményeket:
„Bizonyítottnak vehetjük tehát, hogy a könyvek szokásos forgalma a tüdőbaj terjedése szempontjából veszélytelen. (…) A mindennapi életre leszűrhető tanulság, hogy még ócska könyvekkel szemben is teljesen fölösleges a túlzott elővigyázatosság. Nem fertőz még a tüdőbajos használta könyv sem, kivéve azt a föl sem tételezhető esetet, ha a beteg éppúgy beleköpne, mint valami köpőcsészébe.”
A könyvtárakban egyébként ma is tisztítják a könyveket, általában erre a célra szolgáló porszívóval, ami a por mellett az esetleges kórokozókat is eltávolítja annyira, hogy senkinek ne kelljen félnie könyvtárba járni.