Oka van, hogy a legokosabb emberek hozzák a leghülyébb döntéseket

2022. szeptember 21. – 05:24

Oka van, hogy a legokosabb emberek hozzák a leghülyébb döntéseket
Fotó: Andrew Rich / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Ha valakit megkérdeznénk, hogyan érdemes mérni, mennyire okos valaki, valószínűleg jó eséllyel azt válaszolná, hogy IQ-teszttel. Csakhogy az IQ-teszt sem mutat meg mindent, figyelmen kívül hagy néhány nagyon fontos kognitív jellemzőt, olyan berögződött elfogultságokat, amiket nagyon nehéz levetkőzni – sőt, kutatások szerint minél intelligensebb az ember, annál nehezebben áll ellen nekik.

Két izraeli pszichológus, Daniel Kahneman és Amos Tversky az ítélethozatal és a döntéshozatal pszichológiai hátterét vizsgálta, amikor elsőként kimutatták: a magas intelligenciaszint nem védi meg az embert a rossz döntésektől. Bár a pszichológia már akkor is évtizedek óta vizsgálta az emberi viselkedés irracionális tendenciáit, azt megérteni csak nemrég kezdtük, hogy az IQ mennyire nem jár együtt a lehetőségekhez mért legjobb döntésekkel.

Keith Stanovich kanadai pszichológus kutatásai alapján kiderült: rengetegen vannak, akik az IQ- vagy az SAT-teszteken (egy amerikai felsőoktatási vizsga) kiemelkedően teljesítenek, mégis a racionalitással kapcsolatos teszteken nagyon rossz eredményt érnek el. Erre szokták használni a diszracionalitás kifejezést, amit szintén Stanovichnak köszönhetünk.

A diszracionalitás gyakorlatilag az a képesség, amikor nagyon okos emberek a várttal ellentétben teljesen irracionálisan viselkednek.

Stanovich az olyan viselkedésbeli rendellenességek mellé emelte a diszracionalitást, mint amilyen a diszlexia is.

Ahhoz, hogy megértsük a diszracionalitást, vissza kell mennünk Kahnemanhoz és Tverskyhez, akik különböző kísérleteket végeztek a kognitív elfogultság mérésére. Kiderítették például, hogy ha a kutatásukban részt vevőkkel a tudásalapú kérdések előtt megpörgettetnek egy szerencsekereket, akkor az alanyok egyfajta alapként fogják kezelni a kipörgetett számot, teljesen mindegy, hogy később milyen kérdésre kell válaszolniuk. De leírták azt is, hogy az emberek hajlamosak máshogyan gondolkodni valamiről a megfogalmazás, az információk prezentálásának hatására, és leírták a Concorde-effektust (amikor egy befektetés már több pénzt visz el, mint amennyi hasznot hoz, de nem tudunk lemondani róla), illetve a szerencsejátékosok tévedését (amikor a rulett feketére téved, azt gondoljuk, hogy nagyobb az esélye annak, hogy a következő piros legyen, a valószínűség ezzel szemben persze állandó marad).

Stanovich kutatásai szerint minél okosabb valaki, annál nagyobb eséllyel gondolja azt, hogy a saját elképzelései a helyesek, és ezzel nagyobb eséllyel esik a saját előítéletei és elfogultságai csapdájába.

Ez egyébként nem kizárólag a nagyon okos emberek sajátja: mindenki úgy gondolja magáról, hogy kevésbé befolyásolható, mint a többiek, az okosabbak csak biztosabbak benne.

Az egyik kísérletsorozatban, amely a fent említett, a két izraeli pszichológushoz köthető klasszikus kognitív torzításokat tanulmányozta, Stanovich azt találta, hogy a magasabb SAT-pontszámú embereknek valamivel nagyobb volt az „elfogultsági vakfoltjuk”, vagyis az a képességük, hogy milyen eséllyel veszik észre, ha valamivel kapcsolatban elfogultak. Ezek az emberek tisztában vannak intellektuális képességeikkel, és elvárják, hogy a legtöbb kognitív feladatban felülmúlják a többieket.

A jelenség egyébként megmagyarázhatja azt, hogy miért tudnak még nagyon intelligens emberek is hinni az összeesküvés-elméletekben: egy, a PNAS folyóiratban megjelent tanulmány például feltárta, hogy az olvasottabb és tanultabb emberek polarizáltabb véleményeket fogalmaznak meg a vitatott tudományos témákban, és hasonló témát vizsgált a Cambridge Egyetem politikai konteókról szóló tanulmánya is.

Kövess minket Facebookon is!