Egyszer kapott Japán császára halat ajándékba Amerikától, abból is az ország inváziós halválsága lett
2022. augusztus 10. – 05:59
A kékkopoltyús naphal története 1960-ban kezdődött, amikor Akihito japán császár találkozott Chicago akkori polgármesterével, Richard J. Daley-vel. Daley úgy gondolta, hogy mint minden politikai-diplomáciai helyzetben, úgy ezen a találkozón is érdemes ajándékot adni a másik félnek: így is tett,
megajándékozta Japánt azzal a hallal, ami ellen később súlyos pénzeket felemésztő offenzívát kellett indítania az országnak.
Akihito 1960 októberében látogatott Chicagóba, egyetlen kérése az volt, hogy hadd látogassa meg a Shedd Aquariumot. Az ekkor 26 éves koronaherceg szenvedélyes ichtiológus volt, közös érdeklődésük kapcsán hamar egymásra találtak Daley-vel, aki lelkes horgász hírében állt. Szinte sorsszerű volt ezután, hogy Daley halat ad ajándékba a japán hercegnek, ráadásul olyat, amit ő maga fog ki egy hálóval az akváriumból: így került Akihitóhoz 18 darab Illinois állam hivatalos halából, a kékkopoltyús naphalból.
A herceghal elúszik
A Chicago Tribune akkori beszámolói szerint a herceg azt tervezte, hogy az egzotikus halakat a palotáját körülvevő vizesárokba fogja betelepíteni. Hazaérkezve Akihito felkérte a japán nemzeti halászati hivatalt, hogy kezdjenek el foglalkozni az utazást túlélő 15 hal tenyésztésével. A cél az volt, hogy a halakat a vizsgálat után egy új vadhalként, immár „herceghal” néven eresztik majd bele a japán ökoszisztémába.
„Akkor még nem tapasztaltunk komoly invazivitásra utaló jeleket, a kékkopoltyús naphal nem tűnt veszélyesnek, táplálkozási szokásait nézve sem volt vad halevő”
– mondta a halról és az 1960-as évekről Nakai Kacuki, a Lake Biwa Múzeum invazív fajokkal foglalkozó kutatója. A tenyésztés egyébként nem sokkal a kutatások megkezdése után leállt, mert a kékkopoltyúsok populációja lassan gyarapodott fogságban. Egy időre a halakat Kacuki szerint nagyjából el is felejtették – azok pedig addig vígan megszöktek a kutatóintézetből, hogy őshonos japán fajokat sodorjanak a kihalás szélére.
Mint kiderült ugyanis, a kékkopoltyús naphal fogságban nehezen szaporodott ugyan, a vadonban annál jobban ment neki. Japán-szerte megfertőzte a vizeket, beleértve a tokiói császári palota körüli vizesárkot is. Elszaporodtak Japán folyóiban, tavaiban és patakjaiban, a rovarok és planktonok mellett pedig elkezdtek garnélákat és őshonos japán halakat is fogyasztani. 1999-re a kékkopoltyús naphal megjelent az ország összes édesvízi ökoszisztémájában: így a kormány által támogatott kutatásokban is újra előkerültek a kékkopoltyús naphalakról szóló tanulmányok, de addigra már túl késő volt a teljes kiismeréshez.
Egy nyilvános bocsánatkérés
„Hat évtized leforgása alatt a kékkopoltyús naphal invazív, fajpusztító rémálommá vált, felszaporodtak a japán édesvízi tavakban és folyókban, elpusztították az őshonos halak biodiverzitását”
– összegezte a halak 1960 óta tartó pusztítását Szaitó Kendzsi, az ország halászati erőforrásokért felelős kutatója. Később egy tokiói kutatócsoport a halak eredetének felkutatására indult, hogy megtalálják a probléma gyökerét.
Tizenhárom amerikai kékkopoltyúsnaphal-populációt hasonlítottak össze DNS-ük alapján ötvenhat japán populációval: a kutatásból pedig hamar kiderült, hogy az úgynevezett „herceghalak” mindegyikének az a 15 kékkopoltyús naphal a felmenője, amelyet még 1960-ban hozott haza a császár. Meglepő fordulattal kiderült tehát, hogy korlátozott genetikai diverzitás ide vagy oda, még a beltenyészet sem szabott határt a kékkopoltyúsok szaporodásának a szabadban.
A halinvázió végül odáig fajult, hogy Japánban ökológiai vészhelyzetet kiáltottak ki, Akihito császár pedig nyilvános bocsánatkéréssel fordult Japán lakosságához. Beszédében a császár elmesélte a halak hazahozásának történetét, majd hozzátette:
„Azokban az időkben nagy elvárásaink voltak, élelemnek akartuk kitenyészteni őket. Fáj a szívem, amikor látom, hogy végül mi lett belőle.”
Pénz beszél, naphal marad
A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy Japán legnagyobb, egyben a világ harmadik legrégebbi tava, a Biva-tó az évtizedes figyelmen kívül hagyott invázió végére mintegy 1250 tonna kékkopoltyús naphal otthona lett. Mivel a halak kiirtották itt a kárászpopulációt, a Siga prefektúra megelégelte a hal ténykedését: a halászok ösztönzésére kilogrammonként 3 dollár jutalmat ajánlott a kékkopoltyús naphalakra. Mindemellett viszont 1000 dollárra megbírságolta azt, aki újra merte telepíteni a halakat.
Ezután elkezdődött Japán offenzívája a naphal ellen, Siga kormánya a központi kormányzattal együttműködve évente 200 millió jent (kb. 570 millió forint) szánt arra, hogy megszabadítsák a tavat a naphaltól – a próbálkozások ennek ellenére teljes kudarcba fulladtak. Több kutatócsoport csapdákat kezdett tervezni a halak és ikrájuk befogására, 2002-ben pedig a japán környezetvédelmi minisztérium hivatalosan is invazív fenyegetésnek nevezte a naphalakat.
2005-re a központi kormányzat betiltotta a faj tenyésztését is. A küzdelemben viszont Japán még így is alulmaradt a halakkal szemben: nem igazán jött be például az a több millió jenes kampány sem, amelynek az volt a célja, hogy a halakból műtrágyát és csirketakarmányt csináljanak. Valahogy, bárhogy.
Génmanipulált vacsora
Mivel nem találtak megoldást, új ötlethez nyúlt a kormány: Japán legnagyobb tavának őrzői arra szólították fel az embereket, hogy csatlakozzanak az új haloffenzívához, és egyék meg a kékkopoltyús naphalakat. A prefektúra kormányának weboldalára a kampány részeként rengeteg naphalas receptet töltöttek fel, bemutatták, hogyan érdemes megfőzni a naphalat, illetve akadtak itt pácolt és csiliszószos naphalreceptek is.
Néhány helyi cég is beszállt ezután a kampányba, ellepték az országot a kékkopoltyús-szusiátdolgozások, -hamburgerek. De persze hiába hozták Japánba a naphalat eredetileg is azért, hogy a helyiek megegyék, Japán ezt csak pár évig fogadta el – a naphal iránti nagy fellángolás után aztán már szinte senki nem akart enni belőle. Bár az Egyesült Államokban afféle csemegeként tartották számon a naphalat, a japán vendéglősök egyszerűen nem találták meg a közös jövőt vele.
Az évtizedek óta tartó halharcra aztán az idén januárban próbáltak meg újabb választ adni a japán genetikusok. Az irtás és az elfogyasztás után hirtelen ötlettel Japán már a génmanipuláció bevetésén is elgondolkodott a halak kapcsán. Egy japán kutatócsoport bedobta a CRISPR génszerkesztő használatát, amivel a cél az lenne, hogy lényegében sterilizálják a kékkopoltyús naphalakat. Az Okamoto Hirojuki halgenetikus által vezetett, folyamatban lévő kutatás már hatodik éve dolgozik a sterilizáló kísérleteken.
Noha a genetikai sterilizáció a kutatók szerint működhetne, Okamoto becslése szerint az invazív populáció 7 százalékának megfelelő számú génmanipulált halat kellene visszaengedni ahhoz a vizekbe, hogy teljesen felszámolják a kékkopoltyús naphalat Japánban. Emellett további akadály, hogy hiába vált invazívvá a faj, azért Japánon belül is elég nagy a tiltakozás az ellen, hogy a tudomány génmanipulációval tegyen nemzőképtelenné halakat. A kísérlet vitathatóságára jól rámutat, hogy a sok évtizednyi harc után az állami pénzek is elég szűkösen érkeznek a kékkopoltyús naphal sterilizációjához – így Japán hiába hirdetett offenzívát évtizedekkel ezelőtt, még mindig nem tudja, valaha képes lesz-e megoldani a problémát, amit egyetlen apró ajándék okozott.
Források:
