Az orosz-ukrán háború egyik nagy katonai tanulsága, hogy a szárazföldi hadviselés leviatánjainak kora leáldozott: a harckocsik és a katonai teoretikusok által „repülő tankok”-ként elképzelt harci helikopterek nagyon sérülékenyeknek bizonyultak a tömegesen bevethető, könnyen kezelhető és egyre pontosabb, vállról indítható rakétákkal szemben (Mondjuk ahogy az összes háborús megfejtésénél, itt is érdemes leszögezni, hogy a pontos értékelésekre hónapokat, akár éveket kell még várni.)
Pedig még meg sem érkezett Ukrajnába a páncélvadászat nagymestere, a szír Szuhail Mohamed Hamúd, aki tíz éve harcol az Oroszország katonai támogatását élvező Aszad-rezsim ellen, és páncélelhárító rakétával eddig összesen 146 szír és orosz járművet semmisített meg. Trófeáit most Ukrajnában akarja gyarapítani.
Bár a 146 kilőtt járművet nehéz innen, egy budapesti irodából minden kétséget kizáróan hitelesíteni, tevékenysége internetes lenyomata alapján valószínű, hogy a 33 éves harcos igazat beszél. A 2020 óta lényegében berekesztett szíriai polgárháború az első nagyobb fegyveres konfliktus, melyben majdnem (oké, ez egy hangsúlyos majdnem) akkora szerepe van az okostelefonoknak és közösségi platformoknak, mint a fegyvereknek. Mivel az ellenzéki erők legértékesebb trófeáit a harckocsik jelentették, ezért kis túlzással az elmúlt 10 év minden rakétaindításánál ott állt egy videós; Hamúdról is 2014-ig visszamenően vannak felvételek, és már akkor is a páncélelhárítás élő legendájaként beszéltek róla.
Megjelenése rettegést vált ki a fronton
Szuhail Mohamed Hamúd 1989-ben született Északnyugat-Szíria erdő-hegyes kormányzóságában, Idlíbben. Fiatalon beállt a szíriai hadseregbe, a 2011-es arab tavasz tömegtüntetései az aleppói tüzérségi akadémián érték; kezdetben csak titokban szimpatizált az ellenzéki mozgalmakkal, és amikor a karhatalom elkezdte lemészárolni a tiltakozókat, akkor segített nekik a fegyverkezésben. 2012 tavaszán állt be az akkor legnagyobb, ideológiai szempontból világi demokrata vonalat képviselő Szabad Szír Hadsereg nevű milíciába. Mivel kezdetben a felkelőknek még kézifegyvereik is alig voltak, Szuhail gyalogosként harcolt, de amint az egysége lerohanta azt a katonai bázist, ahol állomásozott, rengeteg, a korábban a Magyar Néphadseregben is rendszeresített 9M14 „Maljutka” páncéltörő rakétára tette rá a kezét. De saját, precízen vezetett összesítése alapján későbbi szovjet típusokkal is lőtt ki páncélosokat.
De Hamúd igazán csak akkor kezdett ficánkolni, amikor a szíriai ellenzékhez 2014-től elkezdtek özönleni az amerikai Raytheon cég BGM-71 TOW páncéltörő rakétái, amelyekből Szaúd-Arábia vásárolt 13 795 darabot az Egyesült Államoktól, hogy utána szinte az utolsó példányig elszállítsa Szíriába, ahol CIA-ügynökök felügyelete mellett szétosztották az ellenzék szalonképesebb frakciói között. Mivel a vállról indítható rakétáknál nagyobb, állványt és optikai célzókészüléket igénylő TOW rakéták működési elve nagyon hasonló a Hamúd által korábban használt szovjet páncéltörőkhöz, könnyedén váltott erre a típusra. Ismét a saját nyilvántartását idézve: Tavaly decemberig 128 TOW-rakétát lőtt ki, ebből 122 el is pusztította célpontját. 5 műszaki hiba miatt nem talált, és csak egy lövését hibázta el (a rakéta egy elektromos vezetéken gellert kapott). Hogy mi a titka?
Összpontosítás, nyugalom és merészség.
Azóta harcolt már a rezsimet támogató iráni Forradalmi Gárdával, a libanoni Hezbollah harcosaival, az Irán által toborzott iraki és afgán milicistákkal és a világ minden tájáról összeverbuválódott dzsihadistákkal; a harckocsikon és páncélozott szállítójárműveken kívül sikerült két Mig-23-as vadászbombázót (frissítés: olvasóink felhívták a figyelmemet arra, hogy a szíriai ellenzék minden harci gépre a „Mig” elnevezést használja, valójában L-39ZA gyakorlógépekről van szó) megsemmisítenie a leszállópályán:
Személye annyira összefonódott a páncéltörő rakétával, hogy nom du guerre-jét is róla kapta: „Abu Tow”, azaz „A TOW atyja”. A rezsim hadseregének lehallgatott rádióbeszélgetései alapján a megjelenése ugyanolyan rettegést vált ki az ellenséges harckocsizók körében, mint a II. világháború frontjain egy-egy legendás mesterlövész felbukkanása.
„Nincs különbség aközött, hogy Ukrajnában vagy Szíriában lövöm ki az orosz páncélosokat”
Putyin inváziójának első heteiben a média leginkább azon spekulált, hogyan tud Oroszország vazallusa, Aszad hadseregéből önkénteseket toborozni, átszállítani és bevetni Ukrajnában. De Szíria ellenzéki ellenőrzésű maradvány-területein, illetve a rezsimmel szembenálló lakosság körében is feszült figyelemmel kísérik a háború fejleményeit. Sokan úgy érzik, hogy az ukrán invázió és az ukrán nép küzdelme szerves folytatása saját – részben vérbe fojtott, részben megrekedt – forradalmuknak. Ezt a nézetet Hamúd is osztja, ahogy a New Arab angol lapnak megfogalmazta:
Azért szeretném elhagyni a szíriai frontot Ukrajna kedvért, mert az orosz rezsim a szír és az ukrán emberek közös ellensége, és ugyanúgy ellensége a szabadságnak, a demokráciának és az emberi jogoknak. (…) Nincs különbség aközött, hogy Ukrajnában vagy Szíriában lövöm ki az orosz páncélosokat. Ezek a tankok az ukrán testvéreimet és nővéreimet mészárolják, és ha Ukrajnában végeztek, akkor visszatérnek Szíriába, hogy ott folytassák a gyilkolást.
Abu Tow szerint Putyin soha nem indította volna meg ukrajnai invázióját, ha korábban a nemzetközi közösség határozottabban lépett volna fel a szíriai orosz intervenció ellen. Szavaiban sok igazság van, bár érdemes árnyalni a képet, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei sokat küszködtek azzal, hogy tető alá hozzanak egy, legalább a demokrácia és a jogállamiság minimumprogramját elfogadó ellenzéki erőt, de hiába. Az Aszad-ellenes ellenzék többsége ugyanis – nem kis részben az Öböl-országok befolyásának köszönhetően – a demokrácia és az emberi jogok helyett inkább a sáriáért szállt harcba.
A legütőképesebb milíciákat Szaúd-Arábia és Katar által támogatott iszlamista frakciók, sőt az al-Káida helyi fiókszervezete állította ki, és a mérsékeltebb-világiasabb erőknek velük kellett összefognia az Aszad-rezsim elleni harcban. Ilyen körülmények között érthető, sőt, bölcs döntésnek nevezhető, hogy az Obama-, majd a Trump-kormányzat sem akarta magát megégetni magát a szíriai káoszban, és a nyugaton zajló polgárháború helyett inkább az Iszlám Állam Irakon és Szírián átívelő Kalifátusának romba döntésére koncentrált (amiben egyébként megbízható, bár Törökország neheztelését kiváltó szövetségesre talált a kurd kisebbség marxista-feminista milíciáiban).
Hamúd becsületére legen mondva, hogy mindig is ellenállt az iszlamista korszellemnek, és az anyagi-ideológiai csábításnak. Sőt, a közösségi médiában rendszeresen lefitymálja az értelmetlen vallásos előírásokat, egyszer például a Tahrír as-Sám dzsihadista szervezet „a dohányzás haram” (vallási tilalom alatt áll) transzparense előtt dohányozva fotóztatta le magát. A 2018 óta az utolsó ellenzéki fellegvárnak számító Idlíb kormányzóságot vezető Tahrír as-Sám provokálása nem életbiztosítás: Hamúd ellen több emberrablási kísérletet és merényletet is megkíséreltek, 2017-ben egységparancsnokának egy iszlám bíróság elől kellett – képletes értelemben – kiimádkoznia őt, 2020-ban pedig egy orgyilkos átlőtte a lábát. Egyébként a férfit 34 éves korára összesen 8 sérülést szenvedett – egyszer egy harckocsi lövedéke szórta tele repeszekkel, de Hamúd sérülten is képes volt kilőni a járművet.
De mit keresne egy szíriai harcos Ukrajnában?
A legendáját terjesztők szerint „Abu Tow többet ér száz Javelin rakétánál”, és ő maga úgy értékelte leendő célpontjait a fentebb már idézett interjújában, hogy
Oroszország ereje a repülőiben és ballisztikus rakétáiban van, ezek nélkül hadserege fabatkát sem ér, szemtől szembeni konfrontációban gyenge.
Hamúd magabiztosságához azért érdemes hozzátenni, hogy Szíriában legfeljebb elszórtan találkozhatott orosz szárazföldi egységekkel (és azok is a Wagner csoport főleg felderítésre és célmegjelölésre alkalmazott könnyű egységei lehettek), azokkal is főleg olyan terepen, ahol jól érvényesülhetett a páncélosok becserkészéséhez nélkülözhetetlen helyismerete. Ráadásul a találatait részben olyan elavult típusokon érte el, mint a hatvanas években rendszerbe állított T-55-ös harckocsi, és a fegyverei sem a Javelinhez vagy az MBT LAW-hoz hasonló könnyű vállról indítható rakéták voltak. Bár ez utóbbi talán azért nem tényező, mert a TOW-kategóriás fegyverek kezelése bonyolultabb az Ukrajnába özönlő, a rakéta célpontig tartó vizuális kísérését nem igénylő páncélelhárító fegyverekénél.
Egy modern háborúban a legrutinosabb gyalogsági páncélelhárító számára sem garantált, hogy nem szalad bele egy tüzérségi csapásba már azelőtt, hogy elindíthatná az első rakétáját, Kijev számára mégis elképesztő PR-sikert jelentene, ha Hamúd valóban megjelenne a fronton (hasonlóan a híres-hírhedt kanadai mesterlövész Wali esetéhez). Azonban annak ellenére, hogy már hetekkel ezelőtt kijelentette, hogy Ukrajnába akar menni, Twitter-posztjai alapján még mindig Szíriában tartózkodik.
