A halál szovjet asszonya volt minden idők legjobb női mesterlövésze

2021. augusztus 08. – 08:35

frissítve

A halál szovjet asszonya volt minden idők legjobb női mesterlövésze
Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko 1942 májusában – Fotó: Ozersky / Sputnik / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

A szovjet Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko a történelem legsikeresebb női mesterlövésze, de úgy általában is a legjobbak között tartják számon. A második világháborúban 309 ellenséges katonát ölt meg igazoltan, köztük 36 mesterlövészt, amiért rá is aggatták a halál asszonya becenevet. A karaktere azonban érdekesebb, mint egy szimplán sikeres katonáé, pláne, hogy több évtized távlatából nézve a meggyilkolt emberek számában mért siker megítélése legalábbis felemás.

A háborús hősökre a saját nemzetük gyakran tekint amolyan sztárként, de az ritkább, hogy más országokban is ismert figurákká váljanak. Pavlicsenko azonban a háború kellős közepén körbeturnézta az Egyesült Államokat, Kanadát és Nagy-Britanniát is, és összebarátkozott az amerikai first ladyvel. A nemek közötti egyenlőségről is előszeretettel beszélt egy ilyesmire kevésbé fogékony korban, pláne, amikor épp nagyon elege volt az amerikai riporterekből.

Lányból is lehet híres mesterlövész

Pavlicsenko 1916-ban született a Kijevhez közeli Bila Cerkvában, majd tinédzserkorában a családjával a mai ukrán fővárosba költözött. Ebből az időszakból származik az a motivációs anekdota, amelyet később ő maga mesélt el mint a mesterlövésszé válásához vezető első lépést. Egyszer hallotta a szomszéd fiút azzal dicsekedni, milyen jól lő.

„Meg akartam mutatni, hogy egy lány is képes erre. Ezért sokat gyakoroltam.”

Az – akkor még – amatőr mesterlövészkedés mellett egy másik kapcsolata is kialakult ekkoriban a fegyverekkel: egy fegyvergyárban kezdett dolgozni. 1932-ben, 16 évesen megházasodott, és még ugyanabban az évben megszületett a fia, Rosztyiszlav, de a házasság rövid életűnek bizonyult, ezért visszaköltözött a szüleihez. 1937-ben történelmet kezdett hallgatni a kijevi egyetemen, de emellett már mesterlövészképzésre is járt.

Végül utóbbinak vette előbb hasznát. Amikor 1941-ben Németország a Barbarossa hadművelet keretében megtámadta a Szovjetuniót, megnyitva ezzel a világháború keleti frontját, Pavlicsenko úgy érezte, ott a helye. Otthagyta az iskolát, hogy jelentkezzen a Vörös Hadsereg 25. lövészhadosztályába.

Ez nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, korábban ugyanis a szovjet nők ritkán kaptak szerepet a harctéren. Őt is inkább ápolónőnek szánták, de végül a mesterlövész-képességei meggyőzték a tiszteket. A tűzkeresztségen két román katona lelövésével esett át, de ezt a két áldozatot még nem számolta a hivatalos találatai közé, mert mint később mondta, „ezek még próbalövések voltak”.

Eleinte nem jutott neki fegyver, így leginkább lövészárkot ásott. Ez akkor változott meg, amikor egy bajtársa annyira megsérült, hogy nem tudta tovább használni a puskáját, amelyet Pavlicsenkónak adott. Később harcolt az odesszai csatában, majd részt vett a szevasztopoli ostromban, ahol a hatalmas német túlerő beszorította a szovjeteket.

„Úgy kaszáltuk le a hitleristákat, mint az érett gabonát”

– emlékezett vissza a nyolc hónapon át húzódó, szovjet vereséggel zárult harcra, amelyben a hivatalos statisztika szerint 257 ellenséges katonát ölt meg.

Ahogy egyre elismertebbé vált, egyre nehezebb feladatokat is kapott. A legnehezebb a mesterlövész-elhárítás volt, amikor gyakorlatilag párharcot kellett vívnia az ellenséges mesterlövészekkel. Egy-egy ilyen akár napokig is eltarthatott, és óriási akaraterőre volt szükség ahhoz, hogy akár 15-20 órán át tartsa a pozícióját, arra várva, hogy a másik fél hibázzon. Ez végül 36 alkalommal fordult elő, ennyi német mesterlövészt sikerült levadásznia.

A seregben a hadnagyi rendfokozatig jutott. A hírnevére jellemző, hogy egyszer a németek megpróbálták megvesztegetni, és miután nem volt hajlandó átállni, megfenyegették, hogy 309 darabra tépik – ezen jót szórakozott, hiszen azt bizonyította, hogy a híre a másik oldalra is eljutott.

Négy alkalommal is megsebesült a harcok közben, de folytatta a szolgálatot. 1942 nyarán azonban, miután repesztalálat érte, visszarendelték a frontról, és az új mesterlövészek kiképzésében vett részt. De hamarosan kapott egy ennél is fontosabb feladatot: a szovjet háborús propaganda fontos alakja lett.

Pavlicsenko 1944-ben propagandakörútja során egy szovjet kolhoz munkásai között – Fotó: Tass / Getty Images

Túl hosszú, vér borította szoknya

Pavlicsenko 1942 végén az Egyesült Államokba utazott, hogy segítsen rávenni a szövetséges amerikaiakat, hogy küldjenek katonákat Europába. Az egyik első útja a Fehér Házba vezetett. Franklin D. Roosevelt elnökkel is találkozott, de igazán Eleanor Roosevelttel melegedett össze: a first lady amerikai körútra hívta, hogy beszéljen a háborús tapasztalatairól.

A turnéja állomásain tolmáccsal tartott előadásokat, mert angolul nem beszélt, mégis ezrek hallgatták a beszámolóit – amelyek olykor meglehetősen provokatívra sikeredtek.

„25 éves vagyok, és már 309 fasiszta megszállót öltem meg. Nem gondolják, uraim, hogy túl sokáig bujkáltak a hátam mögött?”

– mondta például Chicagóban, persze nem véletlenül, hiszen a Szovjetunió nagyon szerette volna, ha az amerikaiak beszállnak a háborúba az európai hadszíntéren. (Az Egyesült Államok hivatalosan csak 1941 legvégén, a Pearl Harbort ért japán támadás után lépett be a háborúba, de nyugaton gyakorlatilag csak 1942 végén, a Fáklya hadművelettel kezdte meg a harcokat, a szovjetek által áhított új európai frontra pedig 1944 nyaráig, a normandiai partraszállásig kellett várni.)

A korabeli amerikai sajtó azonban mérsékelten vette őt komolyan. Na nem azért, mert németek halomra lövésével hencegett – ennek akkoriban amúgy nagy divatja volt –, hanem mert nőként tette ezt. A New York Times például lány mesterlövészként hivatkozott rá, és a legtöbb beszámoló inkább arra összpontosított, hogyan áll neki az egyenruha, illetve olyasmikről kérdezték, hogy a szovjet nők hordhatnak-e sminket a csatatéren.

„Elképesztő, hogy milyen kérdéseket tesznek fel nekem a washingtoni női tudósítók. Nem tudják, hogy épp folyik egy háború? Olyan buta kérdéseket tettek fel, mint hogy használok-e púdert, rúzst és körömlakkot, vagy göndörítem-e a hajamat. Az egyik riporter még az egyenruhám szoknyájának hosszát is kritizálta, mondván, hogy Amerikában a nők rövidebb szoknyát hordanak, és az egyenruhám miatt kövérnek tűnök. Ez feldühített. Becsülettel viselem az egyenruhámat. Rajta van a Lenin-rend. A csatában vér borította. Világosan látszik, hogy az amerikai nőknél az a fontos, hogy selyem alsóneműt viselnek-e az egyenruhájuk alatt. Azt még nem tanulták meg, hogy mit jelképez az egyenruha” – fakadt ki egyszer.

A turnéja során többször is beszélt az amerikai és a szovjet nőjogi helyzet különbségeiről, természetesen a hazája javára: „A szovjet nőknek teljes az önbecsülésük, mert az emberi méltóságukat teljes mértékben elismerik. Bármit teszünk is, nemcsak nőként, hanem egyedi személyiségként, emberi lényként is megbecsülnek bennünket. Ez nagyon nagy szó. Mivel teljes mértékben azok lehetünk, nem érzünk korlátokat a nemünk miatt. Ezért van az, hogy a nők olyan természetes módon foglalták el a helyüket a férfiak mellett ebben a háborúban.”

Pavlicsenko egy ismeretlen keltezésű fotón – Fotó: Sovfoto / Universal Images Group / Getty Images

A második világháborúban egyébként összesen 800 ezer szovjet nő vett részt, ami nagyjából a teljes állomány 5 százaléka volt, és nagy részük az egészségügyi ellátásban kapott szerepet. Mesterlövészként közel 2500 nő szolgált, de egyikük sem tett szert olyan hírnévre, mint Pavlicsenko.

Néha azért kérdezték Pavlicsenkót a háborúról is, például hogy mit érzett a német katonák lelövésekor:

„Az egyetlen érzésem az a nagy elégedettség, amit egy vadász érez, aki megölt egy ragadozó vadállatot”

Az amerikai körútjára irányuló figyelmet mutatja, hogy a neves korabeli folkzenész, Woody Guthrie még egy dalt is írt róla:

A háború után

Bár a Szovjetunióban hősként tisztelték, Pavlicsenkónak is ugyanúgy meg kellett küzdenie a háborús traumáival, mint bármelyik katonának: elhúzódó sérülések, poszttraumás stressz, a szerelme elvesztése – aki a fronton, a kezei között halt meg –, alkoholizmus. A háború után befejezte az egyetemet, majd a szovjet haditengerészetnél dolgozott történészként.

1957-ben újra találkozott Eleanor Roosevelttel, de ezúttal Moszkvában. A volt first lady ragaszkodott hozzá, hogy meglátogathassa régi ismerősét, akivel a mindenhol az amerikai vendég nyomában járó hivatalnokot is sikerült egy időre lerázniuk, hogy felelevenítsék a másfél évtizeddel korábbi emlékeiket.

1974-ben, 58 éves korában halt meg, miután sztrókot kapott. Az életéről 2015-ben készült egy orosz–ukrán játékfilm, A szevasztopoli csata, visszaemlékezései 2020-ban magyarul is megjelentek A halál asszonya. Sztálin mesterlövésze voltam címmel.

Már egy éve van Telex! 🎉

Ez azt is jelenti, hogy sok támogatónk regisztrációja lejárt. Ha e-mail-címed megadásával kéred, megnézzük, hogy tartozik-e regisztráció az e-mail-címedhez, és ha igen, milyen támogatási adatokkal.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!