Kína 1938-ban egy gátat is felrobbantott, hogy megállítsa a japánokat, de sok százezer civil áldozat árán
2022. március 27. – 10:53
1937 júliusában egy japán katona nem jelent meg a posztján a Marco Polo híd császári erők által ellenőrzött oldalán, de amikor a japánok követelték a kínai Nemzeti Forradalmi Hadseregtől, hogy hagyják őket a kínai oldalon is keresni, a köztársaságiak ezt nem engedték meg. Szó szót követett, és a híd két végén állomásozó csapatok tüzet nyitottak egymásra. Ez volt a Marco Polo hídi incidens, amit a második kínai–japán háború követett. Ez csak egy nagyon leegyszerűsített leírása az eseményeknek, de ez a cikk nem az évtizedek, évszázadokra visszanyúló feszültségről szól.
A japán erők gyorsan és sikereresen haladtak Kína közepe felé, 1937 decemberében már el is foglalták a Kínai Köztártsaság fővárosát, Nankingot, ahol brutálisan lemészárolták és terrorizálták a lakosság egy részét. A birodalmi sereg elfoglalta Sanghajt és gyakorlatilag a teljes északi régiót, majd nyomultak tovább a köztársaság ideiglenes fővárosa, Vuhan felé.
Micah Muscolino, az Oxfordi Egyetem oktatója részletesen írt az akkori eseményekről: 1938 júniusában elfoglalták Honan tartomány akkori fővárosát, Kajfenget is, a következő állomás a nyugatra található Csengcsou volt, ami már akkor is rendkívül fontos közlekedési csomópont volt. Az elfoglalásával tulajdonképpen megnyílt volna az út Vuhanba.
A kínai vezetés tudta, hogy ha ez megtörténik, akkor az akár a háború végét és a teljes vereséget is jelenthette volna. A vezérkar úgy döntött, hogy a nemzeti érdek fontosabb, mint sok százezer földműves, ezért parancsot adtak a Sárga-folyót szabályozó töltések lerombolására, hogy a kiszabaduló vízár elállja az inváziós sereg útját, és a kínai erők visszavonulhassanak Vuhan felé.
Megpróbálták eltussolni
Június 4. és 6. között kétszer is megpróbálták szétrobbantani a töltést Csaokounál, mindkétszer sikertelenül. Végül június 9-én, Huajüankounál sikerrel jártak, és átrobbantották a töltést, de viszonylag kevés embernek szóltak a környéken, mert féltek, hogy a hír eljut a japán csapatokhoz.
Bár az eset pont a nyári, esős időszak elején történt, amikor az áradás tetőzni szokott, még pont nem hullott elég csapadék, hogy a folyó megáradjon, ezért eleinte csak lassan indult meg délkelet felé, de a következő napokban elárasztotta Honan-sík termőföldjeit. Átlagosan 16 km/nappal folyt dél–délkeleti irányba.
A tett a világtörténelem legnagyobb ember okozta környezeti katasztrófája a mai napig. Évtizedek vízszabályozási munkáját tették tönkre, 54 ezer km²-t árasztottak el, olyan területeket, ahol korábban több ezer falu és hatalmas termőföldek terültek el. Mindez pont a cséplés időszakában történt, amikor beérett a gabona, ezért a helyiek eleinte nem akarták elhagyni az otthonukat. A kínai becslések szerint az árvizeknek és az azt követő betegségeknek 800 ezer áldozatuk volt (a valós szám valahol 300-900 ezer között lehet), és több mint 3 millióan vesztették el az otthonukat.
Katonailag részben sikeres volt a művelet, de nem sorsdöntő. Az ellenséges, császári sereget nem mosta el a víz, bár a nyugatra nyomulás megakadt. Igazából csupán annyit értek el, hogy a japán csapatok ahelyett, hogy Csengcsou elfoglalása után északról délre végigmasíroztak volna a vasút mentén, hajókkal és csónakokkal átkeltek a Sárga-folyón, és októberben elfoglalták Vuhant. A gát felrobbantása annyi időt adott a köztársasági kormánynak, hogy továbbköltöztették az államigazgatást Csunkingba.
Ezek után állóháború alakult ki. Japán megerősítette az északi és keleti területek feletti befolyását, sok vasútvonal és nagyváros került az ellenőrzésük alá. A köztársasági erők az északnyugati és délnyugati területeken konszolidálták a hatalmukat, de a két fél között hegyek és dombok terültek el, így Japán nem nagyon tudott tovább nyomulni. A Sárga-folyó által elöntött területen viszont gerillacsapatok szerveződtek, amelyek folyamatosan le-le csaptak az inváziós seregre.
A második világháború idején a folyó új vonala fontos frontvonallá vált. A japánok és a kínaiak is megpróbálták megzabolázni a folyót, hogy megerősítsék a saját védelmüket, de közben arra is törekedtek, hogy a vízszabályozással a lehető legnagyobb fejtörést okozzák az ellenfelüknek. A feladat nehéz és erőforrás-igényes volt, és a bevont civil lakosság – többnyire menekültek – jelentős része folyamatosan éhezett.
A köztársasági kormány először azt híresztelte, hogy a japánok bombázták szét az eredeti töltést, és ez az egész csak egy volt a sok háborús bűnük között. 1945-ben aztán kiderült, hogy ők álltak a robbantás mögött, akkor viszont már úgy keretezték, hogy ez csak egy újabb példája annak, hogy a kínai nép mennyire önfeláldozó a hazája érdekében.
A helyreállítási munkálatok 1945-ben kezdődtek meg, de csak az ENSZ segítségével valósulhattak meg. A világszervezet és a kínai kormány 1946 és 1947 között több tízezer munkást vetett be, és egy sikertelen kísérlet után végül 1947 márciusában visszaterelték a Sárga-folyót az 1938 előtti medrébe.