2021. november 25. – 04:48
A pun háborúkról mind tanultunk annak idején a történelemórákon, de valószínűleg a nagy többség már csak annyira emlékszik belőle, hogy Hannibál egy csomó harci elefánttal átkelt az Alpokon, de hiába, mert a végén Karthágót eltörölték a föld színéről, és a helyét behintették sóval, hogy ott többé fű se teremjen. Ez egyébként valószínűleg csak valami szimbolikus szertartás volt, mintsem valódi talajmérgezés, ahhoz ugyanis irdatlan mennyiségű sóra lett volna szükség, és a só egyébként is nagyon drága volt akkoriban.
Akárhogy is, a pun háborúk történetében akad egy aránylag keveset megénekelt, de annál tragikusabb epizód is, ami minden idők legsúlyosabb hajókatasztrófájaként szerepel a történelem lábjegyzetei között. (És még az is elképzelhető, hogy hibásan, de erről majd kicsit később.)
A pun háborúk alapvetően a Földközi-tenger feletti uralomért zajlottak, három fázisban, több mint száz éven át Róma és Karthágó között. De nem mindig volt ekkora a tét, az első menetben például csak Szicília szigetéért kapott össze a két ókori nagyhatalom (egyébként római győzelem lett a vége). A rómaiaknak ekkoriban még nem volt túl sok haditengerészeti tapasztalatuk, tulajdonképpen menet közben tanultak bele a hadihajók és tengeri csaták világába, a hajóikat is a karthágóiakéról másolták és fejlesztették tovább. A legfontosabb ilyen fejlesztés a corvus volt, egyfajta csapóhíd, amit az ellenséges hajóba lehetett akasztani, átkelni rajta, és közelharcban – amiben a rómaiaknak már nagy gyakorlatuk volt – ledarálni a meglepett ellenséget. Jórészt ennek a találmánynak köszönhetően a rómaiak az első pun háborúban két nagyobb tengeri csatában is vereséget mértek a karthágói flottára, és megnyílt előttük az út, hogy partra szálljanak az ellenséges birodalomban (ami egyébként Észak-Afrikában, nagyjából a mai Tunézia területén volt).
A szárazföldön azonban váratlan vereségbe futottak bele, időszámításunk előtt 255-ben, a tuniszi csatában – egyrészt a harci elefántok, amikkel ekkor szembesültek először, illetve a karthágói sereget vezető hadvezér, a Spártából importált zsoldos generális, Xanthippus harci tapasztalata miatt. A római vert sereg túlélői, nagyjából 2000 ember, Aspis erődjébe vonult vissza, és reménykedett a legjobbakban.
Róma egy 350 hadihajóból és 300 szállítóhajóból álló flottát küldött az inváziós sereg kimenekítésére, és mivel Aspis nagyon jól védhető helyen feküdt, Xanthippus pedig a tuniszi csata után rögtön felmarkolta a zsoldját, és lelépett (a fáma szerint azért, mert félt, hogy a sikereire féltékeny karhágói hadvezérek eltetetik láb alól egy orgyilkossal), sikerült is kihúzniuk a karthágóiak ostromát, míg megérkezett a felmentő sereg. A flotta kikötött Aspisnál, szétcsapott az ostromló sereg között, gyorsan lerabolta a környék településeit, majd felpakolta az inváziós sereget, és elindult haza, Szicília felé. És itt kapta el őket az évszázad vihara, valahol a sziget déli csücske, a Passero-fok környékén. A hajók nagy része elsüllyedt, az áldozatok számát a történészek 100 ezer emberre becsülik. Nagy részük egyébként nem római katona volt, hanem tengerész és evezős rabszolga – utóbbiak elsősorban frissen ejtett karthágói hadifoglyok. Ironikus módon a tragédiához nagyban hozzájárult az említett nagy haditechnikai újítás, a corvus, ami instabillá tette a hajókat, és a viharos szél könnyen felborította őket.
Még ennél is bizarrabb, hogy a katasztrófa ellenére a sereg maradékát, a szintén túlélő Marcus Aemilius Paullus római konzullal az élen a győztes hadjáratok megvívóinak járó parádéval, népünnepéllyel és diadalmenettel várták Rómában. Paullus még szobrot is kapott, amit egyébként pár évtized múlva egy újabb vihar, illetve egy villámcsapás pusztított el.
Ja, igen, a pár bekezdéssel feljebb említett „lehet, hogy mégsem ez volt a legsúlyosabb hajókatasztrófa” teória. A pun háborúkról a görög krónikás, Polybius jóvoltából elég részletes forrásai vannak a történészeknek, ami kevésbé mondható el a kora középkor kelet-ázsiai eseményeiről. Az mindenesetre biztos, hogy az 1200-as évek végén a mongol uralkodó, Kublaj kán két alkalommal is sikertelen inváziót indított Japán ellen. A történetírók szerint az 1274-es és 1281-es támadás is egy-egy tájfunba futott bele, ami a teljes mongol inváziós flottát megsemmisítette. A második hadjárat veszteségeit egyes források 4000 hajóra és 140 ezer emberre teszik – ha ezt elfogadjuk, akkor ez még nagyobb emberveszteség, mint a római flottáé volt. Ez egyébként azt is jelentené, hogy a hadtörténelem ennél nagyobb tengeri inváziós hadműveletet csak a második világháborúban, a normandiai partraszállásnál produkált. Az országot megmentő tájfunokra a japán hagyomány az „isteni szél” elnevezést aggatta, ez japánul úgy hangzik, „kami kaze”, és erről kapták később a hírhedt öngyilkos pilóták is a nevüket.
