Tízévesen gyilkolt először, gyerekírással és halottakat ábrázoló rajzokkal vallotta be, hogy mit tett

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

Mary Bell 1957-ben született Angliában, majd alig egy bő évtized elteltével már az ő nevétől volt hangos a brit média: a lány szörnyű története 1968 májusában kezdődött. Egy szombat délután a tízéves Mary Bell és a nála három évvel idősebb névrokona, Norma Bell egy elhagyatott ház emeletén játszott a négyéves Martinnal. Kis idő után a két lány bekopogott a szomszéd lakókhoz, azt mondták, hogy valami baj lehet, Martin ugyanis „úgy fekszik a földön, mintha csak aludna”.

A helyszínre mentősök érkeztek, akik gyógyszereket találtak a fiú mellett, és habár megpróbálták újraéleszteni, nem jártak sikerrel. A halottkém nem talált a gyerek testén külsérelmi nyomokat, a halál oka hivatalosan „ismeretlen eredetű” fulladás lett, az esetet balesetnek minősítették. Az 1998-as Népszabadság azt írja, ezt követően a két lány furcsán kezdett viselkedni,

„Az emberekben csak rossz érzést keltett, de nem gyanút, amikor röviddel a temetés előtt Mary Bell becsöngetett Martin mamájához, és teljes lelki nyugalommal, vigyorogva megkérdezte, megnézheti-e a kisfiút a koporsójában.”

Mary Bell emellett játszani invitálta a gyermeket, hozzátéve, hogy tudja, hogy már meghalt. Egy angolleckében a fiatal lány fogalmazást is írt arról, hogy tanúja volt annak, amikor az emberek megtalálják az élettelen testet, és megpróbálják megmenteni a gyermeket. Bell több gyerekrajzán is megjelent Martin holtteste, mellette pedig a gyógyszeresdobozok.

Napokkal Martin temetése után a két lány úgy döntött, nem a hagyományos gyerekzsúri értelemben ünneplik meg Mary 11. születésnapját: inkább betörtek egy helyi óvodába, hogy asztalokat borogassanak és könyveket tépjenek szét. A helyszínen cetliket is hagytak – ezekre később az óvoda gondnoka talált rá –, melyeken a gyilkosságot vallották be. A cetliken cikornyás gyerekírással olyan mondatok voltak olvashatók, mint hogy „megöltük” vagy hogy „basszátok meg, gyilkoltunk!”. A rendőrség egyszerű gyermektréfának titulálta a dolgot, figyelmen kívül hagyta a nyomozás során.

Újabb áldozat

A nyomozók csak akkor tértek vissza újra a megtalált cetlikhez, amikor nem sokkal Martin halála után eltűnt a hároméves Brian Howe is. Gyomokkal és földdel befedett testét hosszas keresés után egy lakatlan területen találták meg. A fiút súlyosan bántalmazták, megfojtották, majd halála után ollóval és borotvával M betűt karcoltak a hasába, illetve nemi szervét is megcsonkították. A halottkém az elemzés során arra jutott, a gyilkos nyilvánvalóan úgy végzett áldozatával, hogy egyik kezével összeszorította a fiú orrlyukait, a másikkal a torkát fogta. Brian nyakán ujjlenyomatot is talált a rendőrség, amik annyira kicsik voltak, hogy egyértelművé vált: a gyilkosságot csakis egy gyerek követhette el.

A rendőrök ezután a cetliket korábban maguk mögött hagyó Maryhez és Normához fordultak, hogy kihallgassák őket. A két lány eleinte tagadta a bűnösségét. Habár a fiatalabb, de okosabb Mary ügyesen manipulálta a rendőrséget, és megpróbálta másra kenni a gyilkosságot, Norma végül a kihallgatások során megtört. A két lány beismerte a bűnösségét, bíróságra kerültek.

„Míg az egyre inkább áldozatnak tekintett Norma nehezen koncentrált, nem értette az eljárást, sokat sírt, és bűnbánást tanúsított, Mary korához képest és a várakozást messze felülmúlva éberen, érdeklődéssel, sőt izgatottan követte a tárgyalás menetét, és megpróbálta barátnőjére kenni a gyilkosságokat”

– írta a bírósági hangulatról a Népszabadság. Mary Bell emellett gyakran érvelt azzal is a bíróságon, hogy „nincs a gyilkossággal semmi baj, a végén úgyis mind meghalunk”. A pszichológiai elemzések később kimutatták, hogy Mary végig manipulálta a szellemileg visszamaradott Normát, utóbbit így a bíróság felmentette, Maryt viszont elítélték.

Nehéz gyerekkor, szörnyű tettek

A magyar származású Gitta Sereny könyvet is írt 1998-ban Meg nem hallott sikolyok címmel a „brit bűnözés történetének egyik legsötétebb fejezetéről” – ez volt Mary Bell esete. A bírósági végzés után anyja kitagadta Mary Bellt: Bell pedig először Sereny könyvében beszélt anyjával való viszonyáról, arról, hogy milyen szexuális és fizikai erőszak érte őt négy-öt éves korában.

Anyja hírhedt, szadomazóra specializálódott prostituált volt, aki úgy érezte, lánya csak teher a nyakán. Később azonban rájött, hogy kislánya bevonásával jobban el tudja magát adni az ügyfeleinek.

Habár a bíróság nem vette figyelembe, a szülői hatás elég nagyban befolyásolta Mary Bell jellemét: agresszív és impulzív személyiséggé alakította őt, manipulatív hajlammal vegyítve. Utóbbit alkalmazta is, amikor Normát irányította. Mint később kiderült, a két gyerek már 1968 elején elkezdte zaklatni a környékbeli gyerekeket. Egy alkalommal egy fiút csábítottak magukkal, fagyit ígértek neki, majd megpróbálták betörni a koponyáját, de a gyereknek végül semmi baja nem lett.

Az eset után nem sokkal két hatéves kislánynak mentek neki, és fojtogatni kezdték őket. Évekkel később az egyik lány vallomásában azt mondta, Mary az egyik kezét a nyakán tartotta, a másikkal homokot próbált a szájába tömni. A két lánynak végül sikerült megszöknie, és habár szóltak otthon, végül sem Maryt, sem Normát nem büntették meg a támadások miatt. Mary később tagadta, hogy ilyen megtörtént volna, de Norma beismerte, hogy Mary valóban odament a lányokhoz, és megkérdezte tőlük, hogy „szerintetek mi történik, ha megfojtasz valakit? Meghal?”. Majd a kérdés után Mary fojtogatni kezdte őket.

Szabadulás után teljes anonimitás

Mary Bell büntetésének első hat évét javítóintézetben töltötte, innen börtönbe került, végül 23 éves korában szabadon engedték. Mint a Népszabadság írta, ezután „nomád életbe kezdett”, ahogy szomszédai rájöttek, ki ő, kiközösítették, Mary Bell pedig „máris költözött az ország egyik részéből a másikba, újra és újra megváltoztatva a nevét”. Egyszer férjhez is ment, született egy lánya, de később elvált.

Gitta Sereny 1996-ban kereste fel Mary Bellt, aki belement abba, hogy életében először nyilatkozzon a gyerekkoráról. A könyv több szempontból nagy port kavart: egyrészt az emberek sérelmezték, hogy az írónő 50 ezer fontot adott Mary Bellnek azért, hogy interjúkat adjon neki. Sereny azzal érvelt, hogy azért adott pénzt a nőnek, mert a vele való beszélgetésekért Bell feladta a munkáját, az írónőt ennek ellenére többen azzal vádolták, hogy elfogult lett Mary Bell iránt. Másrészről azért is volt feszültség, mert az áldozatok családjai kiálltak a sajtó elé, hogy elmondják, a könyv miatt most újra kell élniük a múlt traumáit és a gyászt.

A megjelenés után a sajtó megtalálta Mary Bell lakását, Bell lánya ekkor tudta meg, hogy mit is tett gyermekként az anyja. A bulvárlapok újságírói miatt a bíróság anonimitást biztosított Mary Bellnek és családjának, a végzés megtiltotta a médiának, hogy a család új személyazonosságáról, címéről, bármilyen róluk szóló információról bármit is megírjon.

Mary Bell utoljára 2002-ben jelent meg ismét – és utoljára – a médiában, amikor bírósághoz fordult, hogy az 1998-as anonimitását hosszabbítsák meg. Bell ügyvédei azzal érveltek, hogy a támadás és a zaklatás veszélye miatt van erre szüksége Bell családjának – az emberek pedig felháborodtak, hogy „törvénnyel védenek egy gyerekgyilkost”. A botrányokat követően végül Mary Bellnek sikerült megnyernie a bíróságon az egész életen át tartó anonimitást magának, lányának és néhány éve született unokájának.

Források:

• Guardian; Guardian
• Arcanum – Népszabadság 1998
• Ksiazki

Cikkünk az Arcanum támogatásával jelent meg.