Az igazi becstelen briganty: a zsidó kém, aki beépült a német katonák közé, majd fogságból tető alá hozott egy fegyverletételt

Ha valaki csak egy dologra emlékszik Quentin Tarantino 2009-es filmjéből, a Becstelen brigantykból, az nagy valószínűséggel az, hogy a második világháború véresen valóságos háttere elé Tarantino milyen pimaszul és kérkedően fiktív történetet kerekített. (És ha valaki még egy dologra emlékszik belőle, az jó eséllyel Brad Pitt szándékoltan nevetséges olasz akcentusa lehet.) Van azonban egy valóban megtörtént epizódja a háborúnak, amely sok hasonlóságot mutat a film alaphelyzetével, még ha utóbbi cselekménye később más irányba kanyarodik is (hogy mást ne mondjuk, abban biztosan, hogy a valóságban nem lőtték szitává Adolf Hitlert). Ez az epizód a Greenup hadműveletként vonult be a történelembe.

Bár az amerikai hírszerzés, a CIA a második világháború alatt még nem létezett, az elődszervezete, az OSS (Office of Strategic Services) nagyon is aktív volt, és több hírszerző műveletet is levezényelt az európai színtéren. Az egyik legsikeresebb pedig minden bizonnyal a háború kései időszakában, 1945 februárjában indított Greenup volt. Ennek során két, épp a nácik elől elmenekült zsidó vállalta, hogy beszivárog az ausztriai Tirolban állomásozó német katonák közé, hogy információt gyűjtsön a terveikről.

A nácik közé beépülő zsidó menekült

A két ügynök a német születésű Frederick Mayer és a holland származású Hans Wijnberg volt. Menekültként mindketten Brooklynban éltek – ezt később hasznosították is, amikor úgy adtak a németek számára értelmezhetetlen kódneveket a fontosabb objektumoknak, hogy ráhelyezték Brooklyn térképét Tiroléra. A nyelvtudásuk és helyismeretük tette őket különösen alkalmassá erre a feladatra, amelyet a zsidó származásuk tett különösen kockázatossá. Mayer később azt mondta, személyes indíttatásból jelentkezett a feladatra: „Úgy éreztem, megkaptam az esélyt, hogy azt tegyem, amit szándékoztam: nácikat ölni.” Bár az ilyen mondatok csak még tovább erősítik a Tarantino-párhuzamot, Mayer és Wijnberg végül nem náci skalpok, hanem értékes információk begyűjtésével vonultak be a történelembe.

A terv az volt, hogy ejtőernyővel juttatják el őket Tirol mellé, az osztrák Alpokba, de volt egy bökkenő: a hegyek nagyon megnehezítették a landolást, és minden erre alkalmas, sík terület német ellenőrzés alatt állt. Feküdt a közelben egy kis tó, amelyet télen jég borít, de a terv elég kockázatos volt. Jobb híján mégis belevágtak, miután egyáltalán sikerült olyan pilótát találni, aki hajlandó volt elvinni őket – a brit légierő ugyanis nem volt hajlandó egy ilyen öngyilkos küldetésnek tűnő bevetésben részt venni. Végül egy John Billings nevű amerikai pilóta vállalkozott arra, hogy az éj leple alatt, hegycsúcsok és légvédelmi fegyverek között, a radar alatt repülve, eljuttatja a két ügynököt a tóhoz, ahol talán sikerül épségben landolniuk.

„Ha elég őrültek ahhoz, hogy ott ugorjanak, én elég őrült leszek ahhoz, hogy elvigyem őket oda”

– mondta később.

A landolás végül sikerült, egy gleccser szélén értek földet háromezer méteres magasságban. A velük együtt ledobott felszerelés is majdnem hiánytalanul megérkezett, egy ládát kivéve – mivel azonban a síléceik épp abban voltak, kénytelenek voltak gyalog útnak indulni a derékig érő hóban.

Segítségükre volt egy harmadik ügynök is: egy dezertált német tiszt, Franz Weber, aki azért hagyta ott a Wehrmachtot, mert addigra felismerte, hogy egy náci háborús győzelem beláthatatlan következményekkel – ahogy később mondta, egy Európa Koncentrációs Tábor felállításával – járna. Weber rokonai a nácik tiroli központja, Innsbruck mellett éltek egy faluban, itt szállásolták el Mayert és Wijnberget, a saját életüket is kockáztatva ezzel.

Német katona, francia szerelő, amerikai fogoly

1945 elejére a németek már visszavonulóban voltak. A szövetséges hírszerző szolgálatok korábbi jelentései szerint a náci vezetés arra készült, hogy ha a háború kedvezőtlenül alakul, bevegye magát egy megerősített és alaposan felszerelt alpesi erődítménybe, ahol a hegyek között még szerényebb haderővel is sokáig tudnák tartani a pozícióikat, illetve erről a területről újabb támadásokat indítani a szövetséges erők ellen. Minderről egyébként később kiderült, hogy minimum egy valódi jelentőségéhez képest jelentősen túlbecsült tervcsíra volt csupán, de még valószínűbb, hogy egy nagyon jól sikerült német titkosszolgálati megtévesztőkampányról volt szó. Mindenesetre a szövetségesek akkoriban nagy figyelmet fordítottak erre a B tervre.

A Greenup művelet célja az volt, hogy a beépülő ügynökök információt szerezzenek a náci haderők mozgásáról és terveiről a régióban. Fő feladatuk a Brenner-hágón áthaladó, Olaszország és Ausztria közötti vasúti forgalom feltérképezése volt. Wijnberg volt a kis csapat rádiósa, ő bevette magát a Weber rokonok padlására, ahonnan a megszerzett információkat az OSS olaszországi központjába, Bariba továbbította. Eközben Mayer német egyenruhába bújt, és elvegyült a helyi éjszakai életben aktívan részt vevő német katonák között, hogy a kocsmák mélyén elejtett információmorzsákra vadásszon. Sőt hónapokon át együtt is élt a katonákkal a laktanyában. Később Mayer még tovább ment, és francia villanyszerelőnek kiadva magát, bejutott egy föld alatti lőszerraktárba is.

Végül azonban lebukott, miután a Gestapo elfogott egy feketepiaci zsarolót, akivel ő is kapcsolatban állt, és az illető a kihallgatás során feldobta őt. Mayer eleinte továbbra is csak franciául beszélt, és igyekezett fenntartani az álcáját, de amikor szembesítették a lebuktatójával, beismerte, hogy amerikai ügynök. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy egyedül dolgozott, és még kínzás hatására sem árulta el, ami a németeket a leginkább érdekelte: hogy hol van a rádiós embere.

Sőt még a fogságban töltött időt is hasznosan töltötte, mert sikerült kapcsolatba lépnie több helyi tisztségviselővel is. Köztük a tiroli régiót irányító Franz Hoferrel, aki már látta, hogy közeleg a háború vége, és mivel az utána következő éveket nem elítélt háborús bűnösként szerette volna tölteni, Mayeren keresztül megállapodott az amerikaiakkal Innsbruck békés kapitulációjáról, amely 1945. május 3-án meg is történt – ennek is köszönhető, hogy a tiroli főváros viszonylagos épségben megúszta a háború végi pusztítást.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Mayernek szerencséje, de legalábbis segítsége is volt a fegyverletétel nyélbe ütésében. Vele egy időben ugyanis egy másik amerikai ügynököt, Hermann Matullt is fogva tartotta a Gestapo. Amikor megmutatták neki Mayer képét, hogy ismeri-e, ő azonnal rávágta, hogy az amerikai sereg nagyágyújáról van szó, akinek ha baja esik, az amerikaiak meg fogják bosszulni. Azt állította, hogy Mayer annyira magas rangú tiszt, hogy csak Hofer hallgathatja ki. (Valójában csak őrmester volt ekkoriban.)

Fogságból közvetített fegyverletétel

Mayer nem sokkal később egy vacsoraasztalnál találta magát Hoferrel és a feleségével, illetve Rudolph Rahnnal, aki a Mussolini-kormányhoz kirendelt német nagykövet volt. Eleinte azt hitte, hogy ez csak egy újabb trükk, hogy kiszedjék belőle, hol találják a rádióállomásukat, de szép lassan realizálta, hogy Hofer tényleg hajlandó letenni a fegyvert, különösen, ha ezt az amerikaiak és nem a szovjetek előtt teheti. Amikor az amerikai katonák május elején megérkeztek Innsbruckhoz, Mayer várta őket, és elkísérte Bland West hírszerző őrnagyot, hogy elfogadhassa a fegyverletételt. Így történt, hogy a tiroli német haderő közvetve ugyan, de egy Németországból menekült zsidónak adta meg magát.

A Greenup műveletet nagy sikerként könyvelték el a szövetségesek: a kémek által gyűjtött információk egyrészt hozzájárultak a nagy alpesi erőd náci mítoszának lebontásához, másrészt célzott támadásokat tettek lehetővé a német ellátási lánc ellen, és sikerült is megakasztaniuk a háborús gépezetet a régióban.