Az év, amikor Amerika ejtőernyőző hódokkal oldotta meg a városiasodást

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

Hogy legyen valami kontextusa a történetnek, kezdjük ott, hogy Amerika mindig is különös viszonyban állt a hódokkal. Ahogy a Magyar Hírlap az 1920-as években beszámolt róla, a köznyelvben akkoriban a jellegzetes állatokról vagy növényekről nevezték el az államokat, így volt például Nevada az úgynevezett „zsályacirok állam”, vagy New Hampshire a gránit állam – illetve Oregon, a hódok állama.

Az államok hosszú éveken keresztül küzdöttek azzal, hogy míg egyes területeken nagyon sok a hód, addig máshol iszonyat kevés: ahol a hód kevés, ott a talaj bánja, ahol sok, ott a hódok által abuzált emberek. A cél az volt, hogy idővel az egész hódpopulációt felvirágoztassák. A TIME magazin már 1939-ben beszámolt arról, hogy a belügyminisztérium csapdába ejtette a hódokat, és erodált területekre engedte őket, hogy gátakat építsenek, és elősegítsék a csapadék egyenletesebb eloszlását. A harmincas években a magyar újságok is hemzsegtek a hírtől, miszerint az amerikai kormány 600 hódot vett fel közalkalmazottként gátépítésre.

„Ki nincs elragadtatva az amerikai kormány remek ötletétől? A hódok lelkiismeretes, komoly munkaerők, nem »amerikáznak«️, nem követelnek béremelést, nem sztrájkolnak s általában kevés baj van velük. Az emberi munkaerőt tökéletesen pótolják a derék hód-munkások, amelyeket íme az emberi leleményesség földmunkára használ fel. Nem lehetne viszont a tétlenségre kárhoztatott emberi munkaerőt ugyanakkor hód-munkára fogni?” – jegyezte meg ekkor a Brassói Lapok.

1941-ben aztán az idahói hódok lettek Amerika sztárjai, miután öt példány stabilizálta a vízellátást Idahóban, „megspórolva ezzel a város gátköltségeit”. Idaho ezután hihetetlen hálás volt a hódoknak, az állatok területmegóvó képességeinek felismerése vezetett többek között ahhoz is, hogy hét évvel az öt hős hód története után ejtőernyővel dobálta hódjait olyan területre, ahol azok jócskán elkéltek.

Városi gondok

Amerikában a háború után egyre több ember költözött az idahói Payette Lake-hez. A tó környékével csak egyetlen probléma akadt, mégpedig az, hogy a területen évtizedek, évszázadok óta hódok éltek. A populáció egyre növekedett, a hódok pedig nem voltak restek bemenni a lakott területekre, az idahói hal- és vadügyminisztérium pedig nem sokkal később „kellemetlennek” nyilvánította az állatokat. Úgy döntöttek, nincs más választás: megoldást kell találni rájuk.

Az ötlet hamar meg is lett, úgy döntöttek, rehabilitálják a hódokat, áthelyezve őket a 314 kilométerre lévő Chamberlain-medencéhez. Feltételezték, hogy a medence tökéletes hely lesz a hódoknak, az állatok ugyanis távol lennének az emberektől, természetes tevékenységük, a gátépítés pedig még előnyére is lenne az ottani területnek. A gond csak az volt, hogy a medence a Frank Church folyó környékén található, amit meglehetősen nehéz volt utak hiányában megközelíteni.

Problémát jelentett emellett az is, hogy a világháború után kevés anyagi forrás maradt, a csapdába ejtés és a vadonba helyezés pedig meglehetősen drágának bizonyult. Adott volt tehát a kérdés: hogyan lehet eljutni a vízigényes hódokkal az állam hátországába úgy, hogy ráadásul még olcsó is legyen szállítani őket?

Hód Béla repülőgépen menekült

A válasz kidolgozásával Elmo Hetert bízták meg, akkoriban ő volt az úgynevezett hódspecialistája Idahónak. Heter tisztában volt vele, hogy a kijelölt hely tökéletes lenne a hódok számára, azonban azzzal is, hogy hiába élnének az eddig ismert áttelepítési módszerekkel. Az 1948-as hódröptetést megelőző években ugyanis az állam teherautókkal utaztatta a hódokat új területekre, de a hosszú utakon az állatok gyakran elpusztultak, mert túl sokáig voltak távol a víztől.

A hódspecialista korabeli beszámolójában arról írt, abban az időben bevett gyakorlat volt az autós utak lerövidítésére, hogy az állatok élőhelyüktől a teherautóig, majd a teherautótól az új területükig is lóháton utaztak. A hódok ehhez egész idő alatt afféle csapdákba voltak zárva, hogy biztosítani tudják nekik a vizet és a hideget, az állatoknak azonban ez sem tetszett, gyakran inkább nem ettek. De Heter feljegyzései szerint még gyakoribb volt, hogy összevesztek a lovakkal, a civakodásban pedig elég gyakran a hódok maradtak alul.

Heter érezte, hogy valami teljesen új megoldást kell felmutatniuk a hódáthelyezésre. A világháború miatt óriási ejtőernyőtöbblet maradt Amerikában, Heter pedig hamar összerakta a képletet – mi lenne, ha azzal dobnák le a hódokat a medencébe? Habár elsőre, sőt, még másodjára és harmadjára is különc ötletnek tűnik hódokat dobálni a levegőből, hátukon ejtőernyővel, a hódspecialistának voltak érvei az ötlet mellett: úgy gondolta, ez megoldaná a város problémáját, segítené a medence élőhelyét, elhasználná a felesleges ejtőernyőket, emellett pénzt takarítana meg. Számításai szerint négy hód ledobása egy repülőről körülbelül 30 dollár volt (1948-ban, ez mai árfolyamon 249 dollár lenne, azaz körülbelül 90 ezer forint).

Geronimo

Heter ötlete így is bonyolultnak bizonyult. Elsőként kellett hozzá egy jó pilóta, aki ki tudja választani a patak megfelelő részét, majd leereszkedni pár száz lábra, hogy a hódokat megfelelő magasságból tudják kidobni. A terv az volt, hogy egyazon területre kidobnak egy hím és egy nőstény hódot is, hogy aztán az állatok tudjanak szaporodni. De ekkor jött a nagy kérdés: mégis miben kéne kidobni őket?

Heter első ötlete az volt, hogy egy fűzből készült ládába rakják a hódokat, így biztonságosan ki lehet dobni őket, majd a földhöz érve a hódok ki tudják rágni magukat a ládából. Ez ellen szólt azonban, hogy a hódok idő előtt munkába álltak a dobozban, így félő volt, hogy zuhanás közben vagy még a repülőgépen kirágják magukat, problémát okozva a pilótának.

A második ötlet egy speciális fadoboz volt, melyet nem tudnak az állatok kirágni, ellenben a földre érve, ütközéskor kinyílik. Heter először próbabábukkal tesztelte a dobozokat, majd amikor az első kísérletek sikerrel zárultak, kiválasztottak egy idősebb hódot is, akit Heter Geronimónak nevezett el. Geronimót újra és újra ledobták egy leszállótér fölött, majd minden egyes alkalommal, amikor az állat kimászott a dobozból, a kezelők elkapták és visszatették egy újabb körre.

„Szegény fickó! Lemondott végül a dologról, egy idő után, amint odamentünk, visszakúszott magától a dobozba, hogy újra repülhessen.”

– írta „A hódok áttelepítése” című beszámolójában Heter.

Geronimo hosszas dobálgatása után aztán a szakértők elégedettek voltak a dobozzal, és úgy döntöttek, ideje megvalósítani a tervet. Jutalmul Geronimo lett az első hím hód, aki első osztályon utazva végül landolhatott a Chamberlain-medencében három fiatal nőstény hód társaságában.

Geronimót összesen 76 hód követte a Chamberlain-medencébe, egy kivételével mind túlélték a zuhanást, később pedig kolóniát hoztak létre. A projektet sikeressége ellenére 1948 után nem folytatták, az AP hírügynökség kérdésére a hóddobálást végző idahói hal- és vadügyminisztérium közölte pár évvel ezelőtt, hogy „több mint 50 éve nem hajtottunk végre repülőgépes áttelepítést, habár akkoriban tényleg nagyon jól működött”.

Cikkünk az Arcanum támogatásával jelent meg.