Hogyan lett egy balkáni ország tíz év alatt nagyhatalom egy tradicionális japán küzdősportban?

Ahogy arra számítani lehetett, a japán dzsúdósok tarolnak a tokiói olimpián. Eddig nyolc aranyat, egy ezüstöt és egy bronzérmet nyertek, ezzel az eredménysorral kimagaslanak a mezőnyből. Az Abe testvérpár, Abe Uta és Abe Hifumi például egy napon, egymás után lett olimpiai bajnok férfi és női harmatsúlyban. Mindössze három versenyszámban nem volt dobogós helyezésük.

A japánokon kívül csak két ország dzsúdósai tudtak egynél több aranyérmet nyerni ezen az olimpián: női légsúlyban (48 kg) és könnyűsúlyban (57 kg) is koszovói győzelem született, így nem túlzás azt állítani, hogy az alig tíz éve független, kevesebb mint kétmillió lakosú balkáni ország két olimpia alatt dzsúdó-nagyhatalom lett. Rajtuk kívül a franciák nyertek még két aranyat: a női 67 kilós kategóriában Clarisse Agbegnenou lett az olimpiai bajnok, valamint az olimpián most debütáló csapatversenyt nyerték.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 2014-ben vette föl tagjai közé Koszovót. A 2016-os riói nyári olimpia volt az első, ahol a sportolóik már a koszovói színekben versenyeztek. Bár csak nyolc sportolójuk utazott el Brazíliába, de így is sikerült aranyérmet nyerniük. A történelmi sikert nem meglepő módon egy dzsúdós, Majlinda Kelmendi érte el, amivel egy csapásra nemzeti hőssé vált. Tokióban a címvédés azonban nem jött össze neki, a paksi Atomerőmű SE dzsúdósa, Pupp Réka az első meccsén legyőzte őt.

De ahogy az eredmények mutatják, a koszovói dzsúdó nem csak Kelmendit jelenti. A tokiói olimpia első versenynapján a 25 éves Distria Krasniqi a 48 kilósok döntőjében a japán Tonaki Funát győzte le a sportág szentélyében, a Nippon Budokánban. Két nappal később a könnyűsúlyú Nora Gjakova lett olimpiai bajnok, miután az elődöntőben legyőzte a japán Josida Cukaszát, a döntőben pedig ipponnal nyert a francia Sarah-Léonie Cysique ellen.

A koszovói dzsúdósok így öt év alatt három olimpia bajnoki címet szereztek, ami annak fényében különösen nagy szó, hogy Albánia eközben soha, egyetlen sportágban sem nyert olimpiai érmet.

Kelmendi, Krasniqi és Gjakova pályafutásában több közös pont is van: mindhárman ugyanabban a klubban készülnek, és mindhármukat ugyanaz az edző, Driton „Toni” Kuka tanította meg dzsúdózni. Az egykori jugoszláv ifibajnok dzsúdós ezzel az ország legsikeresebb edzőjének számít, akit nemhiába tartanak a koszovói dzsúdósport atyjának.

Driton Kuka 1971-ben született a nyugat-koszovói Peja városában, és már 19 évesen ő volt az egyik legjobb könnyűsúlyú dzsúdós Jugoszláviában. Az 1992-es barcelonai olimpián jó esélye lett volna érmet nyerni, de a politika keresztülhúzta a számításait. Harminc évvel ezelőtt, 1991 nyarán Horvátország és Szlovénia kijelentették, hogy elszakadnak Jugoszláviától, amivel elkezdődött az ország véres széthullása.

Az ENSZ határozata alapján az akkor már csak Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszláv Szövetségi Köztársaság nem vehetett részt az olimpián, a sportolóik csak olimpiai zászló alatt, független résztvevőkként indulhattak a versenyeken. Az albán származású koszovói sportolók egy polgári ellenállási mozgalom keretében bojkottálták a részvételt, és kiléptek a szerb vezetésű exjugoszláv küldöttségből. „Az olimpiai álmom szertefoszlott” – emlékezett vissza Kuka, hozzátéve, hogy az olimpia előtti versenyeken az összes barcelonai érmest legyőzte. Kuka sportolói pályafutása így már az előtt véget ért, hogy igazán elkezdődhetett volna.

A koszovói háború lezárása után, 1999-ben Kuka és testvérei a szülővárosukban, a saját családi házukban alapítottak egy dzsúdóklubot azzal a szándékkal, hogy valamilyen elfoglaltságot nyújtsanak a környékbeli fiataloknak, akiket szó szerint az utcáról szedtek össze. Eleinte csak néhány kopott szőnyegük volt mindehhez. „Koszovó romokban hevert, a gyerekek pedig traumatizáltak voltak” – mondta Kuka. Köztük volt a hétéves Majlinda Kelmendi, aki száz méterre lakott Kuka „dzsúdótermétől”. „Semmit sem tudtam erről a sportágról, de boldogan csináltam” – mondta Kelmendi.

„Aztán elkezdtünk érmeket nyerni, de ez nem számított, a fő célunk az volt, hogy ezeket a fiatalokat megtartsuk a sportban” – mondta Driton, aki szerint a kissé visszahúzódó és csöndes Kelmendi egészen kivételes tehetség volt. Az első olimpiája a 2012-es londoni volt, ahol még albán színekben kellett versenyeznie, mert Koszovó akkor nem volt tagja a NOB-nak. Londonban nem is ért el olyan eredményt, mint amire számított, a második meccsén kikapott a mauritiusi Christianne Legentiltől.

Két évvel később viszont megszerezte Koszovó első világbajnoki címét, majd az Európa-bajnokságot is megnyerte, és már aranyesélyesként utazott a riói olimpiára. Rióban visszavágott Legentilnek a negyeddöntőben, majd a döntőt is megnyerte az olasz Odette Giuffrida ellen. A győzelme után Pejában szobrot emeltek a tiszteletére. „Biztos vagyok benne, hogy ha nincs Toni, Koszovónak ma nem lenne olimpiai aranyérme” – nyilatkozta Kelmendi az AFP-nek.

„A háborútól szenvedő gyerekekből világbajnokokat neveltünk, olyan országokkal mértük össze az erőnket, mint Franciaország, Japán vagy Brazília, ahol több ezren dzsúdóznak” – mondta Kuka. Az országban jelenleg 17 bejegyzett dzsúdóklub működik, ebből hat is Peja városában, ami abszolút a koszovói dzsúdó központjává vált. A szövetség honlapja szerint összesen 1200 regisztrált dzsúdósuk (912 férfi és 288 nő) van, akikkel mindössze 25 képesített edző foglalkozik. „A különböző korosztályokban most 14 olyan dzsúdósunk van, akik a legmagasabb szintre jutottak” – szemléltette a koszovói dzsúdó merítési lehetőségeit Kuka. Egy korábbi nyilatkozta szerint a dzsúdósport évente körülbelül 250 ezer eurót kap a koszovói kormány 17 millió eurós sporttámogatási keretéből.